Kedvenc versek

Karinthy Frigyes:Nem mondhatom el senkinek

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

» EDGAR ALLAN POE: TÜNDÉRORSZÁG

Köd-árkok - árnyék-sellők -
És erdők, mint felhők -
S könnyek folyvást peregve
Mossák e képet egybe,
Sok hold-órjás kering -
Megint - megint - megint
Fogy és nő s egyre ballag
A bús éjben bolyongva,
Fakón lehell s a csillag
Fényét sápasztja, bontja.
S a hold-órának éjfelén
A legtestetlenebb
(Mely a holdak próbatételén
Az éj legjobbja lett)
Lejön - leszáll - lefele
Reáfekszik közepe
Egy hegylánc ormaira,
Míg széles körvonala
Mint függöny fátyla lep
El falvat, termeket,
És bárhol megpihen -
Vagy torz fán - vagy vizen -
Szárnyas szellemhadon -
Megannyi álmodón -
Mindent egy fényes út-
Vesztőben fényre gyújt -
S ekkor be mély - be mély
Az alvás-szenvedély!
S ha jő az ébredés,
E holdsugár-varázs
Felszáll s az égbe vész,
Minthogyha szélvész csapdos,
Miként akármi más -
Talán egy sárgás albatrosz.
De ekkor már a hold
Más célu, mint mi volt:
Lám, sátorként takar,
Mely nékem oly bizarr,
Sok atomot viszont
Záporként szerteont,
Melyből a földi s ég
Felé szállt lepkenép,
Mikor megint lejön
(Hisz egyre csak mozog!)
A szárnyán reszketőn
Egy morzsányit hozott.

» EDGAR ALLAN POE: ÁLOMORSZÁG

Egy úton mely vad és sötét,
Sok gonosz szellem kísért,
Hol Éjjel nevű eidolon
Ül fenn egy fekete trónon,
De átjöttem hajón nem rég
Egy szigetről, mely meseszép.
Át vad szellemföldeken,
Túl- időn, s tengeren.
Mérhetetlen - völgyek s vizek
Sok titán-fa, s barlang, s üreg,
Torz alakok, s senki sem tudja,
Mit rejtenek ködbe vonva;
S elnyelnek bukó hegyeket
A parttalan mély tengerek;
Sok hullámuk fönt háborog,
Egek parazsára csorog;
S végtelenbe nyúló tavak,
Halottak és magányosak;
Állóvizükre hó szitál –
Vacog lengő liliomszál.

Így szerteszórva a tavak
Halottak és magányosak,
Komor vizükre hó szitál –
vacog lengő liliomszál.
Hegyek, folyók közelében
Zúgnak alázatos mélyen, -
Köd erdőben - köd mocsárban
Varangy, gőte-hallgatás van,
Rút kistavak és pocsolyák
Lehangoló vámpírtanyák, -
Minden helyen gonosz terem,
Minden zugban búsfélelem;
Az utas itt döbbenten áll
Emlékei árnyainál,
Elrejtett múltból sóhajok;
Jönnek elő régi bajok –
A fehér leples sok barát
Kínban sírba - égbe szállt.

Kiknek szíve jajjal tele
Ez a nyugalom szigete.
Lelkük árnya itt elszálló;
Oh, ez, ez egy Eldorádó!
De az utas útja során
Nézelődni sem mer talán!
Sosem tárul az a rejtély
Mit az ember vakon szemlél;
Királyi jog megtiltotta
Nem nézhet rá a szem bokra.
Így az utas búsan látja
Sötétszemüvegen álma.

Egy úton mely vad és sötét,
Sok gonosz szellem kísért,
Hol Éjjel nevű eidolon
Ül fenn egy fekete Trónon,
Nem rég hagytam ott e helyet,
A ködös Thule szigetet.

Csokonai Vitéz Mihály: A boldogsághoz
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

örök kedvenc

Kaffka Margit: Este

Sürgette a férfi: "Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
Ketten suhanunk át utcán, tereken...
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
És ingerel, szédít, pihenni se hágy,
Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
Az alkotás üdve is megszáll, óh, tudom,
Csak te velem jöjj!"

Felelt az asszony: "Én megyek, igen!
Szükséged van rám, és szeretlek, érted?
Egy kis szobánk lesz az emeleten...
Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.
Aztán meséket mondok halkan, lágyan,
Ha kályhatűz lobog az esthomályban.
Égő fejedre úgy símul kezem;
Az én ujjamba' gyógyító bűbáj van,
Halk zsibbadás beszédem dallamában...
Te majd a terveidről fogsz nekem
Suttogni csendesen."

ez a jelenlegi kedvencem, mert nagyon aktuális </3

Endrész Aliz: A jobb oldali ajtó

Tudod, azt hiszem, gyűlöllek egy kicsit.
Bár mire megvallanám neked, hogy miért,
lehet, újra megszeretnélek.

Mindketten azt mondtuk,
hogy nem szeretjük a Whisky-t,
mégis szó nélkül ittuk meg.

Úgy, mint ahogy most nézel rám.
Nem szólsz, csak nézel.
Egyszer talán újra a szemembe.

Egy szál örökre elpattant közöttünk,
de valami mégis húz feléd.

Talán a zárkózottságod.
Az, hogy kicsomagoljalak úgy,
ahogy te szeretted volna a karácsonyi ajándékaidat,
ha nem egyedül töltöd az ünnepeket.

Vagy a bőröd,
ami a kedvenc kifestőkönyvem lehetne,
ha engednéd,
hogy vonalakat húzzak az anyajegyeid közé.

Ígérem, kedves mintákat rajzolnék csak rád.

Vagy a hangos nevetésed,
amit mindketten csak kuncogásnak hívunk,
és mégis folyton hallom
a szomszédos metrószerelvényről átszűrődni
az éppen záródó ajtón.

Kicsit gyűlöllek, mert
nem adsz kapaszkodót,
amin fel tudnék mászni
a magad köré épített falakra.

Mert csak képzeletben találkozhatunk újra,
hisz hatalmas köröket teszünk a városban,
hátha el tudjuk kerülni a közös útvonalakat.

Mert úgy nézel rám,
mintha tönkretettem volna valamit,
pedig nem én, hanem te voltál az.

Mert kínosan, szó nélkül engedsz előre az ajtón,
hátha nem veszem észre,
azért tartod, mert úgy érzed,
magadat is tartanod kell előttem.

József Attila: Kertész leszek
Kertész leszek, fát nevelek,
kelõ nappal én is kelek,
nem törõdök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

Radnóti Miklós - Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrõl pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,
nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg[/center][/i][/quote]





this one is quite good for me , Thanks I enjoyed a lot...