Exkluzív interjú Bátky Zoltánnal!

A Sunset Strip után a különleges hangi adottsággal bíró Bátky Zoltán is kötélnek állt és igent mondott felkérésünkre, amikor interjút kértünk tőle. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen mint kiderült: szakmabelivel van dolgunk, így igyekeztünk a legtöbbet kihozni az interjúból és büszkén jelenthetjük, ez sikerült is. BZ-vel kiesése, illetve jövőbeli tervei kapcsán beszélgettünk.

hirdetés

– Mint tudjuk, két nagyszerű zenekarban is játszol. Nem gondoltál arra, hogy velük jelenj meg a válogatón?

– Egy ilyen tévéműsor mindenképp megkíván egyfajta habitust, alkatot, ami nem feltétlenül sajátja mindenkinek. Mindkét zenekaromban vannak olyanok, akik kevésbé tudták volna felvállalni, hogy egy kereskedelmi tévében szerepeljenek, annak adott játékszabályai szerint. Ez nem jelent semmiféle ellenérzést részükről, sőt: nagyon szorított minden zenésztársam. Én viszont eleve a médiában dolgozom (hiszen a zene mellett évtizedek óta nem csak újságírásból, szerkesztői munkákból, hanem műsorvezetői, showman-munkákból is élek), ezért úgy gondoltam, ha egyénileg elindulok a műsorban, ezzel nem csak saját magamnak, de a zenekaraimnak, és tágabb értelemben véve a rockzene műfajának is használhatok.

– Volt valamilyen különös oka vagy jelentősége a dalválasztásnak a műsor alatt? Melyik dal állt legközelebb a szívedhez?

– Igyekeztem egyfajta ívben gondolkozni. Az első válogatóra Queen dalt választottam, mivel sejthető volt, hogy itt még kevesebb egyéni nyilvánosságot kap a produkció, ez inkább egyfajta rosta. Mivel sok-sok évig egy Queen Emlékzenekarban is énekeltem, és egyik kedvenc zenekaromról van szó, kézenfekvő választás volt az I Want It All, amelyen nem is változtattam semmit, csupán az eredeti alapra, kissé „BZ-sítve” énekeltem el.

A Frozen már egy komolyabb tervezés folytán került elő. Ezt a Madonna-feldolgozást még jó pár éve alkottuk meg akkori zenekarom, a Fonogram-díjas Wendigo tagjaival, és én már a műsor elejétől fogva tudtam, hogy ezt a dalt mindenképp szeretném itt is megmutatni. Pont az volt itt a lényeg, hogy okosan, eredményesen, és meglepően terjeszthessem a rock- és metal-zene erényeit, és persze a saját egyéniségemet olyan közönség felé is, akiknek ez talán még szinte teljesen idegen. Persze megtehettem volna, hogy valami igazán keménnyel és odavágóssal lépek elő, de egy olyan közönség, amely eddig talán nem is hallott igazi rockzenét, csak megijedt volna a sokktól. Ennél jóval hatékonyabbnak gondoltam tehát, ha fogok egy olyan dalt, amelynek az eredetijét sokan ismerik, és ezt éneklem el nekik egy olyan változatban, amely már igazán én vagyok. Lehet, hogy a show 2,3 millió nézőjéből 2,2-nek még így is durva ez az „utókezelés”, de ha a fennmaradó százezer elgondolkozik azon, hogy „jé, ez a rockzene nem is olyan durva dolog, mint amilyennek gondoltam”, és ennek kapcsán elindul egy új úton, már nyertem – én is, a zenekaraim is, és a stílus is.

Ezen gondolat mentén folytattam a Mentor-házas, akusztikus Pink dallal is: fogtam egy elektronikusan kifaragott popdalt, és akusztikus, egyszerűségében is zsigeri dal formájában adtam vissza. Itt is biztos volt olyan, akinek ez idegenül hathat – ilyen volt például a mentorsegéd, Zséda is –, de a közönség azóta érkező reakciói azt mutatják, jó úton járok.

– Melyik volt a legfelemelőbb pillanat számodra a műsor folyamán?

– Minden olyan alkalom, amikor színpadon énekelhettem, tehát ugyanaz, ami a műsoron kívül is az életem legfontosabb része. Amikor a színpadon álltam, egy pillanatig sem gondoltam a show verseny-jellegére, inkább azzá váltam, aki mindig is vagyok, ha zenélek. Ösztönlénnyé, egy olyan közvetítővé, aki hangokba csomagolva érzéseket és energiát ad át, aztán (jó esetben) a közönségtől érkező válasz-energiával, a tapssal, a csillogó szemek fényével, az énekléssel, mosolyokkal táplálkozik. Igazából szinte a mentorokat is a közönség egy-egy tagjának tekintettem, nem agyaltam azon, hogy őket külön kellene meggyőznöm. Ilyenkor én vagyok, és a közönség, amelynek minden egyes tagja ugyanannyira fontos.

– Milyen érzés volt a Mentor-házban szembesülni azzal, hogy onnan már csak egy lépés választ el az élő show-tól?

– A legjobb szó talán a „felemás” lehet. Akkorra már jó időt eltöltöttem a műsor kulisszái mögött és között, ezért volt arra is bőven lehetőségem, hogy átgondoljam, mit jelenthet nekem a továbbjutás pozitív és negatív értelemben egyaránt. Egyrészt persze ott volt a drukk, az addig összegyűlt érzések nyomtak előre, hogy gyerünk, tovább… Másrészt viszont úgy éreztem, talán pont ideje megállnom, és egy olyan helyen kiszállni, ahol én még én vagyok.

Mivel több, mint húsz éve gyűröm ezt a zene nevű furcsa dolgot, egyáltalán nem úgy álltam hozzá, hogy a továbbjutástól függ az életem, és ha nem sikerül, akkor rám dől az égbolt. Hosszú évek óta felépített szakmai karrier állt mögöttem, és ezért úgy gondoltam, hogy kényes egyensúlyt kell fenntartanom az élő show által kínált népszerűség-növekedés ígérete, valamint a múltam, a saját zenei „személyiségem” és hitelességem megtartása között.

– Mit éreztél akkor, amikor Geszti Péter közölte veled, hogy nem visz magával a műsorba?

– Épp az előző gondolatmenet miatt sem éreztem, hogy most mindennek vége, sőt! Ráadásul Péter indoklása gyakorlatilag egyértelművé tette bennem, és remélhetőleg a nézőkben is, hogy nem azért hagyom itt abba, mert rossz volnék, épp ellenkezőleg. „Profi vagy, jól énekelsz, uralod a színpadot” – mondta, és úgy látta, hogy épp ezért talán még ártana is, ha egy élő show különleges körülményei elkezdenének átformálni. Összességében már akkor is boldog voltam, amikor ott hallottam a szavait, és azóta is egyre jobban érzem, hogy minden így volt jól. Úgy tűnik ráadásul, hogy a szakmai kapcsolat megmaradhat a Geszti-művekkel, annak ellenére, hogy szegény Pétert sokszor saját fegyverével, a fárasztó szóviccekkel támadtam hátba.

– Ki vagy mi az, ami leginkább inspirál téged?

– Érzések inspirálnak, mint ahogy az egész életemet inkább szívvel, és nem aggyal élem. Bármi megérinthet, értelemszerűen sokszor a saját életemből, de akár egy hír, egy kép, egy emlék, vagy egy illat is előhozhat új dalötleteket. Épp ezért nem is igazán szeretek úgy zenét írni, hogy „na, most van rá időm, gyerünk, alkossunk valamit” – az ilyesmiből ritkán születik életképes eredmény.

Bezzeg olyan jóval többször adódik, amikor a feleségem csak annyit mond hajnali kettőkor, a sötétben: „Ugye, megint dal van a fejedben? Mert érzem, hogy jár a lábad”. És a legjobb az egészben, hogy bár egyáltalán nem szakmabeli, csodásan viseli az összes kapcsolódó őrületemet, és ilyenkor is mosolyogva mondja, hogy akkor menjek nyugodtan a kis házistúdiómhoz, csapjam a fülemre a fejhallgatót, és írjam ki magamból, nehogy reggelre elvesszen.

– Most, hogy kiestél, mik a terveid a jövőre nézve?

– Teszem, amit eddig is. Ugyan két jelenlegi zenekarom, az After Crying és az At Night I Fly épp viszonylag koncertmentes időszakot él át, azért mindkettővel szerveződnek időpontok még az idei évre. A modern, progresszív metalt játszó At Night I Fly tagjaival épp új dalokon dolgozunk, míg az After Crying egy DVD-t állít össze a Művészetek Palotájában tartott, nagyszabású, szimfonikus koncert anyagából. Emellett pedig találtam pár kifejezetten lelkes, szemtelenül fiatal és kegyetlenül muzikális zenészt, akik segítségével egy szóló produkciót is elindítunk, amely egyelőre BZ Project néven fut. Itt új dalok is készülnek, valamint végre eljátszhatjuk korábbi zenekaraim (Stonehenge, Wendigo) szerzeményeit, és természetesen az X-Faktorhoz kötődő dolgokat is.

– Mi az, amit tanácsolnál azok számára, akik hozzád hasonlóan szeretnék megmérettetni magukat egy tehetségkutató versenyen?

– Nehéz kérdés, mivel az X-Faktort sem tehetségkutatóként, inkább egyfajta misszióként, egy számomra új, de nagyon fontos marketing-eszközként fogtam fel. Viszont az is tény, hogy tizennyolc éves korom környékén, kezdő zenészként több olyan versenyen is indultunk, ahol még valóban a zenei fejlődés, a kiugrás motivált. Az akkori és mostani tapasztalatokat összevetve mindenképp azt mondanám, hogy egyrészt baromi nagy tisztelettel kell közelíteni a zene, az előadás felé: te vagy a zenéért, és csak akkor lesz a zene is érted. Ami viszont a mai, elüzletiesedett világban a legfontosabb: maradj önmagad. Legyél okos, tervezd meg, mit és hogyan mutatsz magadból, de mindenképp tartsd meg a saját egyéniséged, a saját világodat, ne hagyd, hogy valamilyen celeb-átömlesztés során műanyaggal cseréljék ki a véred.

– Hol találkozhatnak veled a rajongók legközelebb?

– Mivel többfelé is érdekelt vagyok, a legegyszerűbb, ha az összes zenei tevékenységemet összegyűjtő BZmusic.hu oldalt böngészi az érdeklődő, vagy csatlakozik a Facebook-oldalamhoz a www.facebook.com/bzmusic címen. Télen egyébként mindkét meglévő zenekarommal tervezünk koncerteket, de ennél még hamarabb elcsíphető leszek közönségtalálkozókon, amit lelkes segítőim már szerveznek is, a részletek szintén fent lesznek az említett oldalaimon. Emellett október 20-án az A38-on a Miserium nevű zenekar vendégeként is eléneklem az egyik dalukat – őket azért is érdemes figyelni, mert nagyon is sok közük van az alakuló BZ Project kísérőzenekarához. Mondhatni, 100 százalékos az egyezés…

– Végezetül: szeretnél valamit üzenni a rajongóidnak?

– A régieknek csak annyit, hogy köszönöm, ha megértik, és helyén kezelik azt, amit az X-Faktorban igyekeztem képviselni. Továbbra sem az üres celebség és a CD-s alapra éneklős plázás-búcsús hakni a célom… Az újonnan érkezőknek pedig itt is köszönöm, hogy felfedeztek, és nagyon remélem, hogy beleássák magukat azokba a zenékbe, amiket az X-Faktor előttről hoztam, és amit mostantól is (mondhatni, a negyedik X-be lépve) képviselek.

Starity: Köszönjük szépen, hogy megtiszteltél bennünket a válaszaiddal, további eredményes munkát és sok sikert kívánunk neked a szerkesztőségünk nevében!

BZ x-faktoros munkássága megtekinthető a műsor hivatalos oldalán.

hirdetés