David Suchet: „Ferenc pápával visszakaptuk a nép pápáját”

David Suchet, aki hosszú éveken keresztül volt a tévében futó detektív-sorozat sztárja, most bíborosként lép közönsége elé. Ő alakítja ugyanis Giovanni Benellit a The Last Confession című drámában, amit nemzetközi turnéra visznek. Április 19-én volt a premier Torontóban, melynek alkalmából a Canadian Press meginterjúvolta a színészt.

hirdetés

A The Last Confession előadás tulajdonképpen I. János Pál köré épül, aki nagyon rövid ideig, mindössze 33 napig volt pápa. Suchet, akit a Brit Akadémiai Televíziós díjra jelöltek, nem először alakítja a bíboros karakterét, hiszen a 2007-es premieren is ő játszotta Benellit Londonban.

A világ körüli turnéra a 67 esztendős színész boldogan mondott igent, hiszen izgalmas kihívás elé állította őt a feladat, arról nem is beszélve, hogy például még sosem lépett fel Ausztráliában. Kanadai állomásán, Torontóban a Canadian Press kérdéseire válaszolt.

– Mióta először olvasta a szkriptet közel 10 évvel ezelőtt, sok minden megváltozott – voltak különböző pápáink és jelenleg úgy tűnik, hogy az ebben a történetben feltűnő pápa már sokkal jobban összevethető utódjaival.

– Ha megnézzük I. János Pált, akit sokan csak a nép pápájának hívtak vagy mosolygó pápának… Ő egy nagyon liberális pápa volt. Nagyon-nagyon sok dolgot csinált, sok dologba belefogott. Elintézte a fogamzásgátlást, amely bizonyos esetekben megengedhető, bizonyos körülmények között az eutanáziára is rábólintott, s arra is, hogy a nők is ott lehessenek a templomban. Ezeket a korábbi tilalmakat mind felül akarta vizsgálni. A konzervatívoknak persze mindez nem nyerte el a tetszését, a halála után pedig egy liberális pápa képe és benyomása maradt meg a köztudatban, aki egyetértett a II. Vatikáni Zsinattal. Liberális volt, sokkal liberálisabb, mint amilyen az utódja, II. János Pál lett. Halála után kaptunk egy Benedek pápát, aki nagyon konzervatív volt, és nem volt boldog, egyáltalán nem, mert már igencsak idős és beteg volt, sőt, most is az. Ő egy nagyon-nagyon kedves ember, de azt hiszem, hogy a gyermekbántalmazási botrány már túl sok volt neki és az egyháznak is abban az időben. Ferenc pápával visszakaptuk a nép pápáját, visszakaptuk a mosolygó pápát. Megérkezett az a pápa, aki nem él pápai lakásban, aki tömegközlekedik és újra vezeti a „konzervatív banánokat”. Szinte azonos a két helyzet egymással.

– Ki volt a közönség?

– Kaptunk egy nagyon változatos közönséget. Ha visszagondolunk 2007-re, s az akkori premierre a West Enden, mindenkin lehetett látni azt a kis fehér… hívjuk kutyanyakörvnek, amit a papság viselt. Voltak püspökeink a katolikus egyházból, volt püspökünk Londonból, volt canterburyi érsekünk. Katolikus felekezetek, katolikusok, protestánsok, anglikánok, mindenki áramlott, hogy van ez az előadás, amit látni kell. Ez a show pedig nem vallási darab. Ez egy politikai darab, jobban, mint bármi más. Ez egy előadás a politikáról.

– Meséljen nekünk a legutóbbi kirándulásáról a Vatikánban (a Szent Péter dokumentumfilm forgatásáról).

– Találkoztam a Sixtus-kápolna kurátorával, ott forgattunk. Én voltam ott az egyetlen ember. Micsoda kiváltság. Feküdtem a padlón anélkül, hogy bárki ott lett volna körülöttem, és csak bámultam a plafont, és ott voltam körülbelül 10 percig, minden az enyém volt, az egész Sixtus-kápolna. Ez egy teljesen különleges élményt jelentett.

– Mi volt a hitének „felnövesztője”?

– Nem volt felnövekvő hitem egyáltalán. Én egy nagy, vegyes zsákból származom. Nekem kelet-európai vér csörgedezik az ereimben. Félig litván vagyok és a vérvonalam e tekintetben litván-zsidó, a másik felem pedig tiszta brit vérvonal Kentből, egyébként pedig anyám az anglikán egyházból való. Vagyis, amikor a család megesküdött, a nő esetében az én családomból, ha visszamegyünk egy-két generációt, kirajzolódik a zsidó vonal. A családom Litvániából jött, majd Dél-Afrikába mentek, majd Angliába. Ők mindnyájan találkoztak egy-egy angol vagy anglikán lánnyal, és végül ebből lett a zsidó hit. Mert a zsidó hit az anyával együtt érkezett. Én agnosztikusként (= szabadgondolkodóként) nőttem fel, de hoztam magammal az anglikán hagyományokat is. 1986-ban, amikor 40 éves lettem, valamilyen okból kifolyólag konverziós élményen mentem keresztül, hirtelen a semmiből. Azt hiszem, mindig kerestem valamit, olyat, ami odaát van. Mindig kiábrándult voltam attól, ami körülöttem van, és én ezt biztosan tudtam... 18 évesen, amikor elkezdtem vizsgálni mindezt, biztosra vettem, hogy nem leszek humanista. Amikor láttam a világot és amit művelünk vele, és ahogyan kezelik egymást az emberek, és a kegyetlenséget, ami a világban van, végleg eldöntöttem, hogy én soha, de soha nem leszek humanista. Szóval kell lennie valami másnak, kell lennie valami jobbnak, s ezeknek ott kell lenniük odaát. Egyébként miért vagyunk itt? Az első 40 év volt számomra a vallásos megtérés, ami elvitt a kereszténységhez. És ez az, ami ma vagyok.

– Mit jelent az ön számára a részvétel ebben az előadásban, mit gondol, milyen kilátásai vannak a hitére?

– Harcot a hitért, a hit elvesztését, a hit visszanyerését, a kétséget, mindent, amin én már keresztülmentem, de ezzel még koránt sincs vége a sornak. Ez az utazás, ez az ösvény, és a karakterem keresztülmegy ezen az úton a darab alatt.

– Volt valamilyen reakció a Vatikántól ehhez az előadáshoz?

– Nem. De amikor Londonban voltam, sok-sok levelet kaptam római katolikusoktól, akik azt mondták, milyen csodálatos estéjük volt, s hogy hogyan nyitotta fel a szemüket a darab a Vatikán másik, kevésbé ismert oldala felé.

hirdetés