Tony Palermo az új Papa Roach-albumról mesélt – interjú

Már 20 év telt el azóta, hogy a Papa Roach kiadta az első EP-jét, és két évtizeddel később a zenekar még mindig tettre kész. A srácok jelenleg turnéznak, ahol a nyolcadik stúdióalbumot, a F.E.A.R.-t népszerűsítik, mely megjelenése hetében a Billboard Top 200-as listájának 15. helyén startolt.

– Szia Tony, hogy vagy ma?

– Nagyon jól, köszönöm kérdésed.

– Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szánsz arra, hogy válaszolj a kérdéseinkre. Szóval, vágjunk is bele a nagy hírekbe! Most jelent meg a Papa Roach nyolcadik stúdióalbuma, a F.E.A.R., mely a Face Everything And Rise (Nézz szembe mindennel és emelkedj felül rajta) mozaikszava, és úgy tűnik, mintha ez egy szenzációs inspiráló kinyilatkoztatás lenne az életről. Mi áll az album mondanivalója és a cím hátterében?

– Az album történetének hátterében egyrészt a remény, másrészt a saját felemelkedés áll. Mindazon negatívumon, amiken mindannyian keresztülmegyünk, felül kell emelkedni, és el kell nyomni magunkban. Alapvetően az egész az énekesünkhöz, Jacobyhoz vezethető vissza, aki a pozitív irányú változásért harcol. Ez volt az, amit a stúdió falára írt, hogy inspirációt merítsen belőle. Később ezt változtattuk mozaikszóvá.

– Érzel bármiféle változást a zenekar stílusában, ami a mostani és a korábbi albumokat illeti? Mit gondolsz, fejlődött a zenétek az elmúlt időszakban?

– Úgy hiszem, mindenképpen tapasztalható a változás. A The Connectionön már több elektronikus elem volt hallható, mint a zenekar korábbi anyagain. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ezt a fajta hangzást érdemes lenne feleleveníteni a F.E.A.R.-en is, de azt sosem hagyjuk, hogy az elektronika uralja a dalt. Az előadók nagy része általában csak amolyan zenei tájkép részeként kísérletezik ezzel a hangzásvilággal. Ami pedig a zenei fejlődést illeti, idővel kialakul valami olyasmi, amire büszkék lehetünk, de ez olyasvalami, amit nem érdemes erőltetni.

– A F.E.A.R. egy dalnak is a címe az albumon, amihez a közelmúltban egy nagyszerű klipet is forgattatok. Biztos vagyok benne, hogy ti hajtottátok végre az összes autós és motoros mutatványt. Helyesen gondolom? 

– Tulajdonképpen Jerry vezette a Dodge Hellcatet, de a mutatványokat és a motoros jeleneteket profik hajtották végre. (nevet)

– A videóban van néhány igazán klasszul sikerült képkocka, mely az elnyomástól való menekülést ábrázolja. Mit tudnál még mesélni a kisfilmről? Mi áll a háttérben?

– A F.E.A.R.-hez készült videót szándékosan egy sivatagban forgattuk. Miután felvettük a dalokat a stúdióban Los Angelesben, mi magunk is sivatagi hangulatban voltunk. A videó képi világával is arra szerettünk volna rávilágítani, hogy mindenki elmerül olykor a sötétségben, de mindig vissza kell találni a fénybe, az életbe. A mindennapi rutin része kell, hogy legyen a pozitív szemlélet elérése.

– Rengeteg nagyszerű dal van az albumon, azonban mindenképpen ki kell emelnem a személyes kedvencemet, a Gravityt. Ez egy nagyon sötét, ugyanakkor felemelő dal, mely rengeteg érzést közvetít a hallgatóság felé. Mennyiben ihlette saját tapasztalat a dal szövegvilágát? Úgy tűnik, a szöveg egy igazán sötét párkapcsolat problémáit veti fel...

– A Gravity kizárólag a Jacoby és a felesége közti személyes kapcsolatról szól. Ez volt a módja annak, hogy Jacoby kicsit pihentesse a gondokat, amiken keresztülmentek, és lényegében Kelly a gravitáció számára, ő az, aki a földön tartja. Nyilvánvaló, hogy ezzel sokan tudnak azonosulni. Azt hiszem, ez az egyik legszemélyesebb dalszöveg, amit Jacoby valaha írt. Ráadásul ezzel elég sok ajtó nyílt meg előtte, visszahozva a P.Roach repertoárjába a rap elemeket.

– Maria Brink, az In This Moment frontasszonya működik közre ebben a dalban. Úgy tűnik, természetes volt az, hogy ebből duett legyen. Hogy jött létre az együttműködés?

– Már korábban is volt szó arról, hogy együtt dolgozunk Mariával, csak akkor még nem tudtuk, melyik számban. Amikor megszületett a Gravity, nyilvánvaló volt, hogy ebben szerepelnie kell egy női prespektívának is. Egészen véletlen, hogy az In This Moment is épp abban a stúdióban dolgozott az új albumán, ahol mi, így megkérdeztük Mariát, lenne-e kedve a dologhoz. Visszautasíthatatlan ajánlat volt, és nagyon büszkék vagyunk, hogy végül megvalósult.

– Bátran állíthatom, hogy mi is büszkék vagyunk rá! Ez egy nagyszerű dal! Mindazonáltal van egy másik dal is, ami nagyon tetszik az albumon, ez pedig nem más, mint a Broken As Me. Te vagy a dobos, de a szóbeszéd szerint gitározol is a dalban. Hogy történt ez? Jerrynek nem volt kedve azon a napon, vagy...?

– (nevet) Én akkor éppen csak ücsörögtem a kontrollszobában egy gitárral, és a producerünk, Kevin Churko azt mondta, „Szükségem van egy gitáros részre”, én meg viccesen azt mondtam, hogy majd én megcsinálom. Nem sokkal később meg is voltunk vele. Mindenki ott volt a szobában, és megállapodtunk abban, hogy így marad.  

– Ezek után a következő albumon hagynod kell Jerryt is dobolni egy kicsit. (nevet) Szóval, hogy működik a stúdiózás a Papa Roachcsal? Mind egyszerre vagytok ott a stúdióban és dolgoztok az albumon, vagy mindenki külön időpontban megy: megcsinálod a részed és hazamész?

– Sok módja van az írásnak és a felvételnek. Az ötleteket feltesszük egy számítógépre és később megmutatjuk őket egymásnak. A személyes kedvencem az, amikor mind összejövünk egy szobában, és játszunk valamit a hangszereinken. Az új dalok közül a Skeletons és a Devil is ilyen jammelésből született. Abban az időben a stúdió nem tette lehetővé, hogy túl sokat jammeljünk. Mindig a zene születik meg először, és csak később jön hozzá a szöveg és a dallamok. Volt néhány szobánk, ahova elmentünk miután írtunk egy dalt, és külön-külön dolgoztunk a részleteken, amíg el nem készült. Tulajdonképpen utoljára vettük fel a dobokat, ami új volt számomra, ennek ellenére szeretem csinálni újra és újra ugyanazt a folyamatot.

A zenekar szívesen jammel a turnébuszban is: Jerry Horton és Tobin Esperance a F.E.A.R. turnén (Fotó: Facebook/Papa Roach)

– Új producerekkel dolgoztatok – ezúttal Las Vegasban. Hogy ment a közös munka?

– Kevin és Kane Churkóval dolgoztunk a saját vegasi stúdiójukban, a The Hideoutban. A munkájuk minőségi, így felvázoltuk nekik, mit szeretnénk megvalósítani, és más együttesek is mondták nekünk, hogy érdemes lenne velük dolgoznunk. Kevin abban az iskolában végzett, ahova Mutt Lange is járt, aki néhány számomra igazán kedves albumot készített. Az egész folyamat – mind a dalírás, mind a felvétel – nagyon gyorsan zajlott, ami az ő tudásuknak köszönhető. Minden, amit ezen a lemezen készítettünk, megfontolt és előre eltervezett volt. Mi mind nagyszerűen kijöttünk egymással, és egymás tehetségéből táplálkoztunk.

– Van kedvenc dalod az albumról? És ha igen, melyik az és miért?

– Kedvenc dalt választani nehéz, de talán a Face Everything And Rise és a Skeletons áll hozzám legközelebb. Imádom a F.E.A.R. vészjósló hangulatát és szeretem a Skeletons váratlan irányvonalát. Az utóbbinál a vokálnál több nyújtott eljárás szerepel, eltérő effektekkel, szintén dobbal keverve. Ez még Jacoby számára is kihívást jelentett.

– Milyen zenét hallgatsz, ha éppen nem a Papa Roachban zenélsz? Ha most elvenném az iPododat, akkor milyen előadókat találnék rajta?

– Ha elvennéd az iPodomat, akkor találnál rajta egy rakás dalt a  Mother’s Finesttől, a Slipknottól, Mark Ronson w/Mysticaltól, Miles Davistől, James Browntól, a Quicksandtől, a The Bronxtól, Bob Marley-tól, a Slayertől, Stevie Wondertől, Eminemtől, az AC/DC-től, a Gojirától és a  Failure-től...

– Imádom a Mother’s Finestet! Az ő zenéjükön nőttem fel, de nem ismerek sok embert, aki hallott már róluk. Nagyszerű zenei ízlésed van, meg kell mondjam! Nemrég Észak-Amerikában turnéztatok a Seetherrel, aztán Ausztráliába mentetek. Ezt követte Új-Zéland és Európa. Lényegében körbeutazzátok a világot, és felmerül a kérdés, hogy marad-e időtök ebből bármit is látni? Volt már, hogy körbe tudtatok nézni, vagy egyik városból a másikba rohantok?

– A legtöbb utazás valóban olyan gyors tempójú, hogy nemigen jut időnk a városnézésre. Általában ugyanazokban a városokban koncertezünk, így ha hallok valamiről, amit még korábban nem láttam az adott városban, akkor igyekszem bepótolni a lemeradást a következő alkalommal.

– Az állandó utazás kemény lehet. Mit teszel, ha éppen úton vagytok, hogy ne veszítsd el a józan eszedet?

– Alapvetően a családommal való Face Time-ozás tartja bennem a lelket, esténként pedig dobolni szoktam, ez is segít.

– A család nagyon fontos. Milyen érzés ennyit utazni a családod nélkül? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt?

– Ha sokat gondolok arra a tényre, hogy nincs velem a családom, az őrületbe kerget. Ezért is nagyszerű és kézenfekvő alkalmazás a Face Time számomra. De van egy erős szenvedélyünk, az elhivatottság, ami vezet minket, és ez segít megszabadulni a távolság fájdalmától.

– Mit gondol a fiad arról, hogy híres rocksztár az apukája? Klassz dolognak tartja, vagy inkább az a nyugis típus, aki nem tartja nagy ügynek?

– Azt hiszem, élvezi, hogy a tévében láthat, és eljön az élő műsorokra is. Nem vagyok biztos benne, hogy felfogja, valójában ez mekkora dolog, és hogy világszerte ismernek.

– Van olyan kedvenc turnés emléked, amit szívesen megosztanál velünk?

– A kedvenc emlékeim az első Papa Roach-turnémhoz fűződnek. A lengyel woodstockbeli bulink szintén hatalmas élmény számomra a tömeg óriási mérete miatt. Ahogyan elkényeztettek minket, az kicsit lelassított, de visszataláltunk magunkhoz, és hatalmas adagokban mértük a rock’n’rollt a bulikon. Egyszer majdnem kiestem a turnébusz szélvédőjén, ahogy hajtottunk le az úton, amit úgy fogtam fel, hogy ez egy jel, mégpedig annak a jele, hogy kicsit elragadtatjuk magunkat néha.

A srácok olyan közel állnak egymáshoz, akár a testvérek

– Mi a legviccesebb dolog, ami valaha történt veled egy turné alatt?

– A minap a produkciós menedzserünk felhívott és ausztrál riporternek tettette magát. Feltett néhány igazán furcsa kérdést. Mindenki ott volt vele a szobában, és a negyedik kérdésnél a háttérben hatalmas nevetést hallottam. Akkor jöttem rá, hogy az egész csak beugratás volt.

– Az európai turné után visszatártek az Államokba, hogy játsszatok néhány fesztiválon tavasszal. Szeretsz játszani nagyobb fesztiválokon? Szívesebben játszotok a saját közönségetek előtt, vagy jobban szeretitek az olyan fesztiválokat, ahol ugyan több ember van, de nem feltétlenül ismeri mindenki a zenéteket?

– Szeretem a fesztiválokat, mert esélyt ad nekünk arra, hogy nagyobb tömegek előtt is bemutatkozzunk, esetlegesen olyanok előtt, akik nem látták még a zenekart. Ezeken a bulikon rövidebb a beállás, kevesebb számot is játszunk, így meg kell válogatnunk, melyek legyenek azok a dalok. Ezek a koncertek remek alkalmak arra, hogy találkozzunk a zenész barátainkkal is. A fesztiválok egyetlen hatalmas partit képeznek. Szeretjük intimebbé tenni a hatalmas show-kat, ugyanakkor szívesen éreztetjük nagyobbnak a kisebb fellépéseket is.

– Mik a zenekar tervei az idei évre? Több időt töltetek a családdal, vagy ismét útra keltek?

– Turnézunk az év nagy részében, de lesz lehetőségünk néhány minőségi időt a családunkkal tölteni. Ausztrália után az Egyesült Királyság felé vesszük az irányt, majd visszamegyünk az Egyesült Államokba fesztiválozni. Ezt ismét európai és egyesült királyságbeli koncertek követik, mert majd csak jövő télen térünk vissza Európába.

– Nos, Tony, nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rám. Neked és a Papa Roachnak is a legjobbakat kívánom a szerkesztőségünk nevében! Végezetül, szeretnél üzenni valamit a rajongóknak?

– Csak azt akarom mondani, hogy nagyon köszönjük a támogatást! Letaglózott az elsöprő reakció a legújabb albummal kapcsolatban, és szeretnénk, ha tudnátok, hogy nagyra értékeljük ezt. Mind fent vagyunk a közösségi oldalakon, szóval kövessetek minket az újdonságokért!