Adam Lambert: „Élveztem a polgárpukkasztást”

Adam Lambert címlapra került az Attitude magazinnál, ahol beszélt a polgárpukkasztásról, a meleg popsztárokról, a Queenről, arról, hogy szívesen lakna Európában és az új lemezéről, a The Original High-ról.

Nyíltan meleg előadó, volt American Idolból kinőtt szupersztár, és a Queen jelenlegi frontembere – Adam Lambert az Attitude magazinnak állt modellt, ahol egy 11 oldalas interjúban beszélt az életéről, Sam Smithről, és a visszatéréséről, a The Original High-jal.

Lambert a londoni tartózkodása során találkozott az Attitude magazin csapatával, a londoni Corinthia Hotelben. Adam legújabb lemezének producerei nem kisebb nevek, mint Max Martin és Shellback voltak, emellett végigturnézott egy évet a legendás Queen bandával, megnyerve magának a brit közönséget is. Lambert végül pár perc késéssel érkezett meg a helyszínre, stílusosan egy fekete blézerben, bőrnadrágban, arany ékszerekkel, és ragyogó, áttörő kisugárzással. Nem kell Adam Lambert-rajongónak lenni ahhoz, hogy tudd, ő valaki, emellett a jelenléte keveredik magabiztossággal, melegséggel és kedvességgel. Lambert kedvesen megköszöni a bókot, kiemelve a hipszter cipőjét, amit kék surranókhoz hasonlít, nevetve.

A kék cipős szupersztár megkerülve a formális „hogy vagy” kérdéseket, arra kíváncsi, mi volt a véleménye a riporternek az első kislemezéről, amibe belehallgathatott. Elmondja, hogy nagyon bejött neki, mire Adam felélénkülve azt feleli: Örülök, hogy tetszett. Odáig vagyok azért, hogy van egy dolog, majd hirtelen elindul az ütem, az emberek pedig eldobják az agyukat. Úgy gondolom, az a dal egyik legjobb tulajdonsága, hogy nagyon frissnek, nagyon mainak hat, mégis valami más. Izgalmas ez számomra.

Adam Lambert az Attitude májusi címlapján, április 1-től a boltok polcain

– Mikor döntötted el, hogy ez lesz – a Ghost Town lesz – az első kislemez?

– Rögtön azután, hogy befejeztük. Kicsit olyan volt, hogy nos, ez lesz az. Van négy-öt potenciális single, de ahogy végeztünk, ez különleges volt. Úgy éreztem, hogy ennek kell lennie az elsőnek.

– Tehát a címadó dal, a The Original High, nem volt számításban?

– Dehogynem! Ami igazán érdekes benne, hogy ez az első dal, amit elkészítettem a lemezre. Amikor elhagytam a kiadómat kreatív nézeteltérések miatt, elkezdtem ismerkedni LA-ben dalszövegírókkal és producerekkel, és csak kísérletezgettem a hangzásokkal. Megírtam a dalt, majd elvittem Max Martinhoz és Shellbackhez, mint az első részletet. Csak néztek rám, miután lejátszottam, és azt mondták, hogy ez nagyon király, de vokálisan nem ezt vártuk tőled. Már dolgoztunk együtt, és azt mondták, másnak tűnöm, más helyen vagyok most már.

Izgatottak voltak, hogy felkerestem őket, és felajánlották, hogy producerei lesznek az egész lemezemnek, ami zene volt a füleimnek. Úgy értem, imádom a munkásságukat. Tudod miről beszélek, igaz? Maroon 5, Ariana Grande, Britney, Katy Perry, One Direction, az N'Sync és Pink, akinek hatalmas rajongója vagyok. Pink írta nekem a Whataya Want From Me-t, de erről már biztosan hallottál. És emellett Shellback írta a For Your Entertainment lemezem második kislemezét, az If I Had You-t, ami szintén elég jól teljesített. Ők ketten az én hőseim, és egy csapat, ami már jól bevált. Úgy fogalmaznék, hogy nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak.

– Főleg az olyan zenéhez, ami masszív tömegeket érint.

– Pontosan. Beszélgethetnénk arról, hogy milyen eladottnak és kereskedelminek lenni, meg ez, meg az, de mint előadók, mind kapcsolódni akarunk az emberekhez, szórakoztatni a tömegeket, elérni őket, és Maxék tudják, hogyan csináld ezt. Maxnek van egyfajta fizikális képessége, hogy érezze, az emberek hogyan hallják a zenét, mármint sok különféle személy hogyan hallja azt, és mégis jó legyen. Annyit mondanék, hogy a kevesebb tényleg több. Ő egy zseni.

– Mennyire működtél közre a folyamatban?

– Nagyon! Az egész Stockholmban kezdődött, ahol két hónapot töltöttem el. Nagyon érdekes volt... Az idő alatt sikerült ráfókuszálnom az életemre, egyfajta megvilágítást nyerni, és ezt ki akartam írni magamból. Sokat voltam ez idő alatt egyedül, ami kicsit keserédes volt, de ez jót tett a kreatív energiáimnak. Sok ötletet kaptam, és kitalálhattam, hol állok most pontosan az életemben. Voltak esték, amikor kimozdultam, imádom Stockholmot és az ottani atmoszférát, embereket.

– Hogyan volt időd arra, hogy feltöltődj és kimozdulj, mikor turnén voltál?

– Nagyon oda kellett figyelnem magamra. A Queen show-k nagyon telítettek, így figyelnem kell arra, hogy az akkumulátorszázalékom rendben legyen. De igen, voltam bulizni, nagyon éjszakai pillangó vagyok ebből a szempontból, imádom a szociális életet. Nagyon bejött Amszterdam, simán el tudom képzelni, hogy egy nap ott élek majd. Nagyon jó az atmoszférája, nagyon aranyos, és az emberek nagyon szépek. Sokat voltam idén Londonban is, itt is el tudom magamat egy nap majd képzelni. Csak bár többet sütne itt a Nap!

– Hatást gyakorolt rád a Queen zenéje?

– Szerintem zeneileg az enyém egészen más lesz. Nem bélyegezném meg a lemezt a „klasszikus rock” jelzővel, de még egyszer, a Queen muzsikája nagyon összetett, sok stílust ölel össze, sok dolgot fedeztek fel, egyszerűen zseniálisak. Mégis, mindennek a szíve a dalszövegírás volt. Ha megnézünk például egy olyan számot, mint a Save Me, aminek a melódiája olyan magával ragadó, és az érzelmek erősek, elmondhatnánk, hogy más alappal simán megállná a helyét a mai zenei életben. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam a turnén velük. Az őszinteség és az érzelmek időtlenek, tehát nagyon nyílt, igazi és földhöz ragadt akartam lenni ezzel az albummal, és nem olyan teátrális. Úgy gondolom, ez egy újabb király dolog a lemezemben. Nagyon sok dimenzió van benne, amiket napi szinten elmondok magamnak. A dalok, ha megnézzük a szöveget, nem rágógumik. Olyanok, mintha tükörbe néznénk, és elismernénk, hogy Nem vagyok erre most büszke... Megint elb*sztam... Ah, újabb éjszaka magányosan... Az élet nem úgy sült el, ahogy gondoltam...

Mégis, a fény az alagút végén ott van, és hiába van egy-két visszatekintés, a tempó nagyon pörgős, meg akar majd táncoltatni, az energia fantasztikus. Remélem, a lemez segít majd feldolgozni az embereknek a sérelmeket, megmutatni, hogy van remény. Túljuttat azokon a tényeken, hogy talán még nem tudsz mindent, talán nem az lettél, akivé lenni akartál, vagy nincs a birtokodban az az élet, amiről azt hitted, meglesz, így elfogadtatja veled a jelenlegi helyzetet, arra ösztönözve, hogy a legtöbbet hozd ki belőle.

– A kislemez elég sötétre sikerült.

– Oh, igen, nagyon sötétre. Annak, aki odafigyel a dalszövegre, sötét lesz. Nagyon sok felszínes dolgot csináltam a múltamban, sok tollal, csillogással és idióta ruhákkal, mindeközben persze remekül éreztem magam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, minden nap halloween van, de ahogy elkezdtem megérni az elmúlt évek során, már nem annyira érzem ezt át. Azt gondolom, a fiatal énem így tudott kibontakozni, megmutatni önmagamat egy különös módon.

Ahogy felnőttem, megtaláltam magam, így már nem kell annyira kitűnnöm, hogy tudjam, ki vagyok legbelül. Nem tudom, hogy ennek így van-e értelme [nevet]. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy annyira rikítanom és bizonygatnom kéne az extravagánsságom ahhoz, hogy megmutassam, ki az az Adam Lambert. Sokkal magabiztosabb és kényelmesebb vagyok most már a bőrömben. Régebben egyfajta maszkot hordtam. Abban az időben ez kreatív volt és merész, emellett azt csináltam, amit kib*szottul akartam, de igazából csak rejtegettem magam.

Most elérkeztem arra a pontra, hogy magabiztosan legyek természetesen és megmutassam az embereknek magam. Remélem látják.

– Nem aggódsz amiatt, hogy a rajongóid úgy érzik majd, elfordultál attól, aki te vagy, hogy jobban beleilleszkedj a társadalmi normálba?

– Ha valamit mondhatok erről, akkor az az, hogy k*rva sok idő volt! A sok elvesztegetett óra a hajammal és a sminkemmel... Próbálom éppen összeszedni az életemet [nevet]!

Egyébként szerintem mindig követtem a trendet, ez erről szól. Emlékeztek, 2009-ben, az Idolban hódított az emo. Mindenki MySpace-ezett, lenyalt hajjal, fekete sminkkel, és töltött fel képeket felülről fotózva. Akkoriban az jött be, az amolyan Harajuku japán fiús dolog. Tetszett az a stílus, furcsának találtam.

Most már más dolgokat keresek, hiszen az idő eltelt, és a divat is változott. Ha bármelyik olvasó most visszanézne az öt évvel korábbi énjére, szerintem csak a szemét forgatná a ruháin és a haján, nem igaz? Visszanézek jómagam is, és megkérdezem, hogy amúgy mi a faszt gondoltam, mikor felvettem ezt meg azt a vörös szőnyegre?! Azonban igazából akkor csak ott tartottam. Emellett kicsit túl akartam pörgetni mindent. Nagyon könnyű nagyon swaggernek lenni, és kijelenteni, márpedig én felveszem azt az őrült cuccot, hogy bebizonyítsam, mennyire magabiztos vagyok – holott lehet, csak rejtegetjük magunkat, hogy kik is vagyunk igazából.

Azóta lenyugodtam, megtaláltam önmagamat, ezért úgy gondolom, a stílusomnak is kicsit visszafogottabbnak kell lennie. Boldog vagyok most.

Adam Lambert az American Idol vörös szőnyegén, 2009-ben, az említett stílussal

– Hogyan nyilvánul meg a szexualitásod a zenédben?

– Nos, szerintem ez hasonló ahhoz, amit eddig mondtam. Már nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne, bemutatni magamat. Tudják, hogy meleg vagyok, és megnyugodva érzem magam. Az elején úgy éreztem, meg kell védenem azt, aki vagyok. (...) Az Idolból érkeztem, ami nagyon kommersz, így kultúrsokk lehettem jó néhány amerikai állampolgárnak. Nem fogok hazudni, élveztem. Élveztem a prűd nézők arcába nyomni a szexualitásomat, és a „meleg srác” címkét. (...) Ez azonban már a múlt, úgy érzem, megtettem mindent, nem kell többet mondanom, és most már beszélhetek más dolgokról is.

Azt hiszem, a legtöbb LMBT-személy egyetértene velem abban, hogy nem vagyunk egyenlőek a beállítottságunkkal, sokkal többek vagyunk, mint egy meleg férfi, leszbikus nő, transzvesztita vagy egy biszexuális ember. Nem erről szól. Ugyanolyanok vagyunk, mint bármilyen más ember. Most ebben a „posztmeleg” kultúrában élünk, ahol rendben van az, ha valaki azt mondja, igen, meleg vagyok, kedvelek egy cuki fiút, veled mi újság? Ameddig a zene jó, szerintem ezek mellékes kérdések.

Van itt egy dal, amit írtam, az Another Lonely Night. Arról szól, hogy hiányolsz valakit éjszaka. A közönség tudja, hogy én egy srácról beszélek, de a szépsége a szövegnek, hogy mindenki tud kapcsolódni hozzá, át tudja érezni. Például egy 16 éves mississippi lány ugyanúgy tud kapcsolódni hozzá, mint egy meleg, 30-as éveiben járó férfi, Londonból. Ez az, amiről az egész „posztmeleg” téma szól: nem különválasztani embereket, hanem összehozni őket, hiszen ugyanúgy érzünk dolgokkal kapcsolatban.

– Szerinted van olyan meleg sztár, aki rossz úton jár?

– Nem, és én nem is ítélkezni vagyok itt. Szerintem mindenkinek van hely a szakmában, mindenkinek jut egy saját szín vagy éppen paletta.

Sam Smith előtt le a kalappal, fantasztikus éve volt, és ő egy nagyszerű srác. Párszor már találkoztunk, így nagyon örülök neki. Boldoggá tett, hogy a szexualitása nem nyomott pecsétet a karrierjére, kicsit olyan volt, ez vagyok én, és rendben vagyok ezzel, szóval te is kibékülhetnél vele. A dalai pedig időtlenek és gyönyörűek, ami mindenkit összeköt.

– Van köze a The Original High címnek ahhoz a drogos élményhez, amit a Burning Man fesztiválon éltél át, és arra ösztönzött, hogy jelentkezz az American Idolba? [a high angolul jelenti a betépés utáni euforikus állapotot]

– Oh, úgy gondolod? Ez a jó ebben, nyitott vagyok a különféle értelmezésekre. Hadd jegyezzem itt meg, hogy amikor az írás stádiumában jártam, azelőtt hogy összehoztak volna Maxszel és a Warner Brosszal, sokat jártam ki LA-ben. Együtt lógtam a barátaimmal bárokban, és elkezdtem észrevenni dolgokat. Észrevettem még az én színes és magabiztos haverjaimban is, és rengeteg emberben az ilyen nagyvárosokban, mint LA, hogy üldöznek valamiféle mesét, beragadtak egy mókuskerékbe, és ebbe sajnos magamat is bele kell értenem. Egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni, szavakba önteni ezt a dolgot, így beszélgettem néhány emberrel, hogy Mi ez, amin keresztül megyünk? Benne vagyunk életünk tavaszában, a húszas, harmincas éveinkben, érdekes időket élünk, szóval mégis, mi ez a kiállhatatlan, nyomasztó érzés, amit nem tudunk lerázni magunkról?.

Amire rájöttem, hogy akik legelőször tapasztalják meg ezeket a magasságokat, mérföldköveit az adrenalinnak, utána egy csomó időt töltenek azzal, hogy visszahozzák az első alkalmat. Igen, ebben lehet valami édes, nosztalgikus érzés, miközben követjük, úgymond üldözzük a régi, bevált dolgokat, de mégis, ha a múltban élünk, az nem visz előre. 

Szóval, írtam erről az érzésről egy dalt, a címadót, Max Martinnal és Shellbackkel. Izgatott vagyok, mert ez amolyan ébresztő pofon, felismerés, de nagyon egyszerű módon. Az élet keserédes. Kevernünk kell a jó és a rossz dolgokat, mindkettőt elfogadni és befogadni, hiszen mindkettő szerves része a fejlődésünknek, és felnövésünknek. El kell ismerned a dolgokat, önmagadat, és nem szarságokkal etetni és hitegetni magadat.

(...) Sok „fent és lent” pillanatom volt a businessben, és könnyedén elvesztjük a célt, hogy miért is csináljuk, amit csinálunk. Tisztáznom kellett magamban, még a legelején, hogy miért is üldözök egy ilyen képlékeny álmot. Aztán rájöttem, hogy az euforikus, magas érzésért, amit abból kapok, hogy érintkezek emberekkel. Ez az, amiért mindent csinálok. Kapcsolódni akarok az emberekhez. Szórakoztatni akarom őket. Jóra akarom felhasználni azt az ajándékot, amit kaptam. Kapni és adni.