Starity

Ezt a 10 madarat már kipusztította az emberiség

2015. július 23. 15:03   |   Szerző: Darkness

Figylem! Ez a cikk több mint öt éve íródott, a benne szereplő információk a publikálás időpontjában pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Sok emberi tevékenység igencsak negatívan érinti az élővilágot, rengeteg fajt el is pusztított. Ezúttal ebből mutatunk be kilenc madárfajt, illetve egy tizediket, melyet majdnem kiirtottunk, de az utolsó pillanatban sikerült megmenteni.

hirdetés

Dodó (Raphus cucullatus)

A Mauritius szigetén élt egyméteres galambféle mára már az ember által kipusztított fajok jelképévé vált. Ugyan valószínűleg már a 10. században is találkozhattak emberekkel, az igazi változás csak a hollandok megérkezésével vette kezdetét, 1638-ban. Húsa zsíros és rágós volt, de az embertől való félénkség hiánya könnyű zsákmánnyá tette. Kihalásában jelentős szerepet játszott élőhelye pusztítása és az ember által odahurcolt (és később elvadult) állatok, melyek erőszeretettel ették meg a természetes ellenséggel nem rendelkező, röpképtelen madarak tojásait, mely így a hollandok megjelenése után alig száz évvel kipusztult.

Moafélék (Dinornithidae)

A moák a struccalakúak új-zélandi rokonai voltak. Több fajuk is volt, legnagyobb képviselőjük az akár három és fél méteresre is megnövő déli óriásmoa. Röpképességüket teljesen elvesztették, vagy soha nem is alakult ki. A szigeteken eredetileg nem éltek emlősök, így nem kellet amiatt aggódniuk, hogy hol raknak fészket. Kipusztulásuk valamelyest régi történetnek mondható, hisz 1200 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor is az első emberek – polinézek – megérkeztek lakhelyükre. Csapdákkal, mocsarakba való kergetéssel és agyonveréssel irtották őket. Mire az európai ember megérkezett, már nem találkozhattak élő példánnyal.

Óriásalka (Pinguinus impennis)

Mint neve is mutatja, a legnagyobb, akár 75 cm-es alkaféle volt, mely az Atlanti-óceán északi részén élt. Ugyan repülni nem tudott, bőven kárpótolta úszótehetsége – akár egy evezős csónakot is lehagyott. Sajnos a szárazföldön, ahová lerakta tojásait, nehézkesen mozgott és túl csábító falatnak bizonyult az emberek számára. Ahogy meghódította fajunk az északi tengereket, sorra felfedezte fészkelőhelyeiket. A legutolsó példányt Izlandon, 1844-ben mészárolták le.

Vándorgalamb (Ectopistes migratorius)

Habár a valaha élt legnépesebb madárfajnak a 30-40 centis vándorgalambot tartják, az ember elől ez a faj sem menekülhetett. Az Észak-Amerikában honos madárra az őslakosok mindig is vadásztak, de ritkulásuk csak az európai emberek megérkezésével vette kezdetét. Úgy tartják, kétmilliárd fős rajaik is voltak, de számuk kétszáz év alatt olyannyira lecsökkent, hogy mire észbe kaptak az emberek, már túl késő volt. Az utolsó vadon élő példányt 1889-ben látták, míg az utolsó ismert példány, Martha 1914 szeptemberében hunyt el a cincinnati állatkertben.

Búbos seregély (Fregilupus varius)

A Fregilupus nemnek egyetlen képviselője Réunion erdeiben volt honos. A harminc centiméteres madár magvakkal, gyümölcsökkel és rovarokkal táplálkozott. Hanyatlása 1830-ban kezdődött, mikor is élőhelyeit sorra kiirtották, hogy helyére szántóföldeket, legelőket alakítsanak ki. Az igazi csapás azonban a hajókon utazó, szigetre tévedő patkányok és a betelepített pásztormejnók jelentették. Az utolsó élő példányt 1837-ben látták, azonban feltételezések szerint a végleges kipusztulás csak 1870-ben történt.

Fidzsi csíkosszárnyú guvat (Nesoclopeus poecilopterus)

Eredetileg Viti Levu és Ovalau mocsaraiban élt, később az azok helyére létesített járóföldeken volt kénytelen megtelepedni. Valószínűleg nem tudott repülni; magvakkal táplálkozott. Óvatos, rejtőzködő életmódú állat, de hiába: a telepesek szép tolláért vadászták és a velük érkezett elvadult kutyák és macskák is ritkították egyedszámát. 1890-ben már elkönyvelték kihalt fajnak, de mindenki meglepetésére 1973-ban ismét összefutottak egy élő egyeddel. 1994 óta ismételten kihaltnak tekintik.

Hawaii vízicsibe (Porzana sandwichensis)

A röpképtelen guvatféle Hawaii és Molokai füves rétein és bozótosaiban tengette mindennapjait. Két színváltozata ismert: egy világosabb és egy sötétebb barna. Ez elsőre be is csapta a felfedezőket és két külön fajnak tekinteték, mára már elfogadott az a nézet, miszerint egy fajról van szó. Kihalását feltehetően az elvadult kutyák, macskák és betelepített jávai mongúzok okozták 1884-ben.

Huja (Heteralocha acutirostris)

Az új-zélandi kokakóféle tojóinak csőrhossza kétszerese volt a hímekének, ezen eszközükkel az utóbbiak a fakérgek és a föld alól szedegették össze táplálékukat, míg a hímek úgy használták, akárcsak a harkályok. A szülői feladatokat nem vállalták magukra, a tojók más madarak fészkébe helyezték tojásukat. A divat áldozata let, ugyanis gyönyörű farktollaikat különböző kiegészítőkhöz használták. 1907-ben véglegesen eltűnt, holott pár évtizeddel előtte még gyakorinak számított.

Karolinai papagáj (Conuropsis carolinensis)

A jórészt zöld tollú papagáj széles körben elterjed Észak-Amerika erdeiben, ahol rajokba tömörülve töltötte mindennapjait. Pechére a magok mellett a gyümölcsöket is szerette, amiért fajunk pusztítani kezdte mind a madarat, mind élőhelyét. Az eredetileg nagy példányszámú faj utolsó vadon élő példányait 1904-ben látták. A cincinnati állatkertben hunyt el az utolsó ismert élő példány.

Óceáni cinegelégykapó (Petroica traversi) – egy faj, ami visszatért a halálból

Az új-zélandi monogám madár 15 cm nagyságúra nő meg. A ragadozó emlősök hiányában repülési képességei valamelyest meggyengültek. Létszáma főképp a betelepített macskák és élőhelyeik irtása következtében rohamosan csökkent, olyannyira, hogy 1976-ban már csak 7 példány, köztük két tojó élt.

Akkori lakhelyükön sorsuk megpecsételődött, így a Természetvédelmi Szolgálat úgy döntött, hogy átszállítja a szomszédos Mangere szigetre. A szállítás során sajnos az egyik hím elpusztult, és később többen is túlkorosság miatt. Hiába születtek fiókák, 1978-ra már csak öt példány maradt, így a madarak első lerakott fészekalját ellopták, tudván, hogy az elveszett helyére újat fog rakni. Az ellopott tojásokat más madarakkal neveltették fel és a módszer sikeresnek is bizonyult: mára létszámuk meghaladja a 200-at. Mind egyetlen egy nőstény, Old Blue leszármazottjai, aki 13 évig élt és több tojást rakott, mint bármely más fajtársa.

Oszd meg a cikket ismerőseiddel!

hirdetés

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
Belépek vagy Regisztrálok

Kommentek