Csernobil emlékére – 30 éve történt a végzetes katasztrófa

Ma van a csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulója, ez alkalomból pedig egy fényképes összeállítással szeretnénk emlékezetetekbe idézni, micsoda csapást jelentett a tragédia.

hirdetés

1986. április 26-án az akkori Szovjetunió területén található csernobili atomerőmű négyes blokkja felrobbant és a belőle felszálló radioaktív füstfelhő betakarta Európa jelentős részét. Ezt megelőzően a négyes blokkot április 25-én akarták leállítani egy tervezett karbantartás idejére, ám előtte még az egyik turbógenerátoron akartak kísérletet végezni. A későbbi szakértői vizsgálatok kimutatták, hogy szakmai hiányosságok és súlyos felelőtlenségek vezettek a történelem máig legnagyobb reaktorbalesetéhez.

A kísérletet és a biztonsági intézkedéseket nem készítették elő szakszerűen, a kísérletet vezető mérnök nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel, a kezelőszemélyzetet pedig szintén felkészületlenül érték a bekövetkező, tragikus kimenetelű problémák és üzemzavarok. A blokk kezelői által elkövetett többszörös hibák és szabálysértések következében a reaktor teljesítménye addig fokozódott, amíg már lehetetlenné vált a leállítása és bekövetkezett a katasztrófa.

Április 26-án hajnali 1:23-kor két robbanás történt, amely romba döntötte a blokk jelentős részét és tüzet okozott, miközben erős radioaktív sugárzás szabadult fel és terjedt szét a légtérben. A szennyezés egészen Észak-Európáig eljutott, de későbbi kutatások szerint jelentős része Belorussziát, Ukrajnát és Oroszországot érte.

A szovjet kormány igyekezett addig titkolni a történteket, amíg lehetett, ám két nappal a robbanás után Svédországban radioaktív felhőt azonosítottak és a hír villámgyorsan terjedt a kontinensen, majd a brit BBC tudósította először a világot. Amikor már nem lehetett tovább hallgatni, a szovjet híradások arról szóltak, hogy a katasztrófaelhárítás ura a helyzetnek és bizonygatta, hogy nincs ok a pánikra – mindez nem volt igaz. A valódi és a rémhírek terjedését azonban már nem tudták megállítani.

Magyarországon számos fővárosi és vidéki óvodában és bölcsődében a gyerekeket egész nap az épületben tartották, rendkívül erős napsugárzásra hivatkozva, az emberek kerülték a friss zöldség fogyasztását és igyekeztek minél kevesebb időt tölteni a szabad levegőn. Más országok is hasonlóképpen reagáltak: a nyugat-európai országokban forgalomkorlátozó rendelkezéseket vezettek be, messziről elkerülték Kelet-Európát – ezt használta ki a Hungarocamion.

A magyar kamionosok jelentős fuvarmennyiséget bonyolítottak le a katasztrófát követő hetekben – hivatalosan soha nem ismerték el, de tény, hogy az akkoriban a mai Ukrajna területén áthaladó sofőrök a határértéket jelentősen túllépő sugárdózist kaphattak és közülük nem kevesen rákban hunytak el néhány évvel később. Ugyanerre vezetik vissza sokan a térség felett elrepülő magyar kereskedelmi pilóta sugárfertőzését és a tényt, hogy a rákban elhunyt népszerű televíziós személyiségek, Déri János és Takács Marika a katasztrófa idején utaztak a Szovjetunióba és repültek el Kijev környéke felett.

Máig nincsenek pontos adatok arról, hányan haltak meg és betegedtek meg az atomenergia történetének eddig legnagyobb balesetének következtében.
Az azonban tény, hogy a reaktor dolgozói és a mentési munkálatokat végző személyzet tagjai közül harmincegyen hunytak el 1986 decemberéig, számtalan, a sugárfertőzés miatt különféle rákbetegségekben szenvedő vagy éppen torz testű gyermek és állat született, és a tragédia után 153 ezer embert telepítettek ki a szennyeződött területről.

A csernobili reaktort 2000. december 15-én állították le és zárták le örökre. Csernobil városa még mindig igazi szellemváros, noha a települést és környékét magába foglaló tiltott övezetben, a Zónában pár száz, többnyire idős ember él, a természet pedig szemmel láthatóan nemcsak új életre kelt, de egyre nagyobb részt hódít vissza magának a korábban emberek lakta területből.

A történtek kapcsán Mervai Márk fényképész a közelmúltban ellátogatott a katasztrófaövezetbe tartozó Pripjatyba, mi pedig elhoztuk képeit és ott látott tapasztalatait, hogy testközelből ismerhessétek meg a harminc éve történteket, és azok a jövőre gyakorolt következményeit és hatásait.

– Mikor és milyen indíttatásból utaztál Pripjatyba?

– Amikor először hallottam Csernobilról és az emberek sorsáról, körülbelül hétéves lehettem. Nagyon megragadott a téma – nyilván egy szomorú oldalról. Meg szerettem volna érteni, miért történt, miért hagyták az embereket teljes tudatlanságban, és látni akartam mit okozhat rossz vagy felelőtlen kezekben a természetből nyert energia.

– Mit tapasztaltál ott? Milyen érzések kerítettek hatalmukba?

– Legfőképp szomorúságot, és dühöt. Dühös voltam, mert magam elé képzeltem az embereket, főleg a gyerekeket, akik tudatlanul még napokig a szabadban játszottak, nevettek és kapták a halálos dózist. Másrészről szomorúságot éreztem, ahogy ott álltam egy ötvenezer embernek otthont adó városban, és látni lehetett, hogy az egykori vidámság, fiatalság és az akkori korhoz képest modern élet egyetlen nap alatt eltűnt a városból. 

– Mi fogott meg a legjobban?

– Amikor az óriáskerék előtt álltam, és mindenki egy percre csendben maradt. Semmit nem lehetett hallani, csak a mérők csipogását a kezedben. Ott állsz egy egykor ötvenezer embernek otthont adó város szívében és nem hallasz, nem látsz és nem érzel semmit, csak a csipogást és a város szívét, ami 30 éve megállt. Talán ennek a helynek a szomorúsága fogott meg a legjobban. Emellett még az iskolát emelném ki, ahol megközelítőleg háromezer gyerekméretű gázmaszk volt elszórva a földön, tanúsítva, mennyire készültek a vészhelyzetre, ami aztán olyan váratlanul jött el, hogy még arra sem jutott idő, hogy használatba vegyék őket.

– A közelben élők hogyan vélekednek a 30 évvel ezelőtti tragédiáról?

– Erről sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nem találkoztunk olyanokkal. Kijevből mentünk és közvetlenül csak az első checkpointnál álltunk meg.

– Áruld el nekünk, valóban olyan hátborzongató a város, ahogy a képeken láthatjuk?

– Hát, kinek ugye mi a hátborzongató. Én jártam már más szellemvárosban is, szóval ebből a szempontból kevés újat láttam Csernobilban. Nyilván impozánsabb, hogy ott az óriáskerék, valamint néhány tetőn egy-egy hatalmas sarló és kalapácsot ábrázoló szovjet jel látható. Viszont Csernobil erősen különbözik abban, hogy bárhova mész, minden kontaminálva van, vagyis nem mersz semmihez sem hozzáérni, leülni, vagy a néha-néha a szél által felfújt port belélegezni. 

Tulajdonképpen ami hátborzongató ebben a helyben az a sugárzás. Nem látod, nem érzed, de mégis körülvesz. A túracsoportok nyilván elkerülik a legveszélyesebb területeket, de így is akadt egy-egy úgynevezett „hotspot” ahol a sugárzás körülbelül 90-szer vagy 100-szor magasabb volt, mint itt Budapesten. A Red forestbe például nem is vittek be minket, ott a sugárzás feltehetően öt-, tízezerszer magasabb, mint a fővárosunkban.

– Téged művészként hogyan inspirált ez az élmény?

– Engem a kontrasztok hatottak meg nagyon. Látni lehetett az egykori életet, ugyanakkor a szomorú valóságot magad előtt – úgy vélem, ez a képeken is maximálisan átjön. Látsz egy medencét kihalva, koszosan, az idő áldozatává válva, ugyanakkor tudod, hogy egykor itt emberek úsztak, pancsoltak és úgy alapvetően élvezték az életet. A szűk vonal, ami az életet elválasztja a haláltól a leginspirálóbb ezen a helyen, pláne akkor, ha egy emeletes ház tetején állva még az atomerőművet is megpillantod... Ezért hatott rám intenzívebben, mint más elhagyatott hely. 

– Milyen biztonsági előírásokat kell betartania azoknak, akik hozzád hasonlóan el szeretnének jutni oda? Mit tanácsolsz nekik az utazás előtt?

– Nem szabad semmihez hozzáérni, és nem szabad elhagyni a csoportot, akikkel mész, mivel a sugárzás nem mindenhol egyforma. A már említett „hotspot”-okon kívül az egész területet úgy kell elképzelni, mint egy svájci sajtot: valahol nagyon alacsony, máshol nagyon nagy a sugárzás. Utazás előtt azért az ember menjen el orvoshoz, kérdezze meg a szakvéleményét, hogy ő mit javasol, mivel még a szervezők is aláíratnak veled egy papírt, hogy esetleges későbbi megbetegedésekért nem vonod őket felelősségre. Biztos, ami biztos alapon nálunk is volt maszk, ami legalább a szánkat védte a portól, ezen túl pedig kötelezővé teszik a hosszú nadrág, zárt cipő és a hosszú ujjú póló viselését, hogy minél kevesebb bőrfelület legyen közvetlenül kitéve a kontaminált pornak. Nyilván nem árt az sem, ha az ember tisztában van azzal, hogy talán a világ egyik legveszélyesebb helyszínére fog érkezni, ahol a veszélyt nem látod, de évekkel később majd előjöhetnek esetleges mellékhatások. Én nem katasztrófa-turistaként gondoltam magamra, mivel a hely szomorúságát és el nem mondott történeteit akartam megörökíteni és megmutatni, de nem is ajánlom azoknak, akik „bohóckodás” céljából akarnak ellátogatni ide, mert ez nem az a hely. Komoly érdeklődéssel a téma iránt kell egy ilyen útnak nekivágni.

hirdetés