A hercegné tollából: esszét írt Meghan Markle a vetéléséről

A hercegné tollából: esszét írt Meghan Markle a vetéléséről. A gyógyulás útjára tértek.

hirdetés

A veszteségek, amiket megosztunk

Ez a júliusi reggel is úgy indult, mint bármelyik másik: reggelit készítettem. Megetettem a kutyákat. Bevettem a vitaminokat. Kerestem az elveszett zoknit. Felvettem az asztal alatt hánykódó zsírkrétát. Lófarokba kötöttem a hajam, mielőtt kivettem a kisfiamat az ágyából.

A pelusát cseréltem, amikor éles fájdalmat éreztem. A földre rogytam, a fiammal a kezemben, és altatót dúdoltam, hogy lenyugodjunk. A dal meglehetősen vidám volt a gondolataimhoz képest.

Tudtam, ahogyan az első szülött fiamat szorítom magamhoz, éppen elveszítem a másodikat.

Órákkal később a kórházi ágyban feküdtem, a férjem kezét szorítottam. Tenyere nyirkos volt, csókot leheltem rá, arcunkat eláztatta a könny. A hideg fehér falakat bámultam, és próbáltam elképzelni, hogyan jövünk majd rendbe.

Visszaemlékeztem tavaly ilyenkorra, amikor Harry és én éppen befejeztük a hosszú körutat Dél-Afrikában. Fáradt voltam. Szoptattam a csecsemő kisfiunkat, és igyekeztem bátor arcot húzni a minket néző szemek előtt.

„Jól vagy?” – kérdezte egy újságíró. Őszintén válaszoltam, és nem is gondoltam akkor, hogy ennyi ember megérti azt, amit feleltem – friss anyukák és idősebbek, vagy bárki, aki csendben szenved. Az átgondolatlan válaszom sokakat arra ösztönzött, hogy őszinték legyenek.

„Köszönöm, hogy megkérdezted”, mondtam akkor. „Nem sokan kérdezik meg ezt.”

Most pedig a kórházi ágyban ülök, nézem, ahogyan összetörik a férjem szíve, miközben az én törött darabjaimat próbálja összerakni. Rájöttem, hogy a gyógyulás első lépése, ha megkérdezem, „Jól vagy?”.

De jól vagyunk? Ebben az évben sok töréspontunk volt. A veszteség és fájdalom mindenkinek ismerős lehet 2020-ban. Hallottuk a sztorikat: egy nő elkezdi a napját, átlagos, mint bármelyik, majd felhívják telefonon, hogy idős édesanyját elvesztette Covid-19-ben. Egy férfi felébred, jól van, talán egy kicsit fáradtan, de semmi különöset nem érez. Pozitív lesz a tesztje, és heteken belül, mint többszázezer másik, meghal.

Egy fiatal hölgy, Breonna Taylor alváshoz készülődik, mint minden este, de nem éli meg a reggelt egy félreértés miatt a rendőrséggel. George Flloyd kilép egy boltból, nem is gondolja, hogy utolsó lélegzetét veszi valaki térde alatt, és utolsó pillanataiban édesanyjára gondol. Őt keresi. Békés tüntetések fajultak el. Az egészség vészesen betegség lett.

Mindezek felett, úgy tűnik, már semmiben nem értünk egyet. Véleménnyel próbáljuk a tényeket megvétózni. Azon tűnődünk, hogy a tudomány létezik-e. Azon gondolkodunk, hogy igazságos volt-e a választás vagy sem.

A társadalmi elkülönítés során, hogy legyőzzük a pandémiát, magányosabbak lettünk, mint valaha.

A tini éveim végén egy taxi hátuljában ültem a zsúfolt Manhattanben. Kinéztem az ablakon és láttam egy nőt, telefonált és zokogott. A járdaszegélyen állt, miközben egy személyes pillanatot a nyilvánosság előtt élt meg. Akkor a város még új volt nekem, ezért megkértem a sofőrt, hogy álljon meg, hogy megkérdezhessem, jól van-e.

Ő magyarázta el nekem, hogy a New York-iaknál ez egy minden napos, sokszor törnek ki a nyilvánosság előtt. „Szeretkezünk a városban, sírunk az utcán, az érzelmeink és sztorijaink nyilvánosak. Ne aggódj, valaki megkérdezi tőle, hogy jól van-e”, pontosan emlékszem, hogy ezt mondta nekem.

Most, ennyi év után, az izolációban és karanténban, ahogyan a halott gyermekemet gyászolom, és az elveszett értékeket, arra a nőre gondolok New Yorkban. Mi van, ha senki nem állt meg? Mi van, ha senkit nem érdekelt, hogy szenved? Mi van, ha senki nem segített?

Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy megálljak. Ez a probléma a világban, jövök rá. Túl gyorsan élünk, és senki nem áll meg, hogy megkérdezze, „jól vagy?”.

Elveszteni egy gyereket olyan fájdalommal jár, hogy nem vagy benne biztos, hogy túléled. Sokan mégis átélik ezt, de annál kevesebben beszélnek róla. A fájdalmunk gyűrűjében a férjem és én látom, hogy 100 nőből 20-nak vetélése volt az osztályon, ahol fekszem. Mégis, erről beszélni tabu. Szégyennel jár, ahogy a sajnálkozó szemek néznek ránk.

Ám van, aki bátran megosztja a sztoriját, kinyitja az ajtót, és tudja, hogy van, aki megérti. Tudjuk, hogyha valaki tényleg meghallgat minket, a gyász enyhül. Ha arra kérnek, hogy osszuk meg a fájdalmunkat, együtt megtehetjük a lépést, hogy gyógyuljunk.

Idén hálaadáskor, amikor az ünnepekre készülünk, valami más: sokunkat elválasztottak családjuktól, egyedül vagyunk, betegen, és talán még félünk is. Lehet nem is találunk okot, hogy hálásnak érezzük magunkat. Ezért, próbáljunk meg elhatározni, hogy ezentúl gyakrabban megkérdezzük egymástól, „jól vagy?”. Lehet, hogy sok mindenben nem értünk egyet, és lehet, hogy fizikálisan el vagyunk választva egymástól, de az az igazság, hogy az év összekovácsolta az emberséget jobban, mint bármelyik másik, mert együtt vészeltük át.

Az az új norma, hogy az arcunkat maszk fedi, ám így, muszáj egymás szemébe néznünk – néha melegség, néha könny vár ránk. Életünkben először, tényleg látjuk egymást.

Jól vagyunk?

Jól leszünk.

Fordította: Kozma Vivien a New York Times szövege alapján

Eredeti írás: Meghan Markle, New York Times, 2020. november 25.

hirdetés