Pityang profilja

Bonjour, people! 

 Nem a legeredetibb beköszönésem valaha, ezt azért belátom. Nézzétek el nekem, hogy a kreativitásom néha azért megfeneklik...

 Huh, eléggé régen volt már, hogy alaposan felfrissítettem a profilomat, azt hiszem éppen itt volt az ideje!
Tehát, hello, frens, Márta volnék, egy "friss és üde" tizenöt éves lány, aki az élete egyik felét az interneten, a másik felét pedig teljes egészében a könyveiben éli. Meg amúgy Németországban is, bár ez a fizikai síkon történő létezés engem eléggé hidegen hagy és nem is a kedvenc létezési-módom, de igen, sajnos, vagy nem sajnos, nem az édes anyaföld füvét taposom nap mint nap, onnan azért kicsit távolabb vagyok. 

 Hadilábon állok azzal kapcsolatban hogy érdekel-e valakit a kinézetem úgy általában... mármint, azért olyan sok érdekes dolog nincs velem kapcsolatban, egyedül a hajszíneimre szoktam kapni néhány "u need Jesus"-fejet, bár azt legalább jogosan, mert a környezetemben tényleg kevesen vannak, akik a rózsaszín, a lila, a kék és a zöld minden létező árnyalatával a fejükön rohangálnak. Ráadásul belátom, hogy sokszor váltogatom is a hajszíneimet, szóval abszolút kiszámíthatatlan vagyok, amely talán a kevés pozitívum közül az egyik, amit magamban látok. A csesztetés persze folyamatosan megy emiatt is, meg a sok fekete holmi miatt is, mert hogy „újítanom kellene”, meg „nem kellene mindig ugyan azt a színt hordanom, mert az unalmas”, esetleg megkapom, hogy majd kihullik a hajam, ha ennyire tönkreteszem, de... őszintén? A kinézetemmel éveken keresztül szenvedtem, és most, hogy végre elégedett vagyok, mikor tükörbe nézek, nem akarok elrontani semmit, szóval megvagyok magammal. 

 „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.” - Kosztolányi Dezső 

 Szóval gondolom most jönnek a hobbijaim. Amikből mondjuk nincs sok. A múltban eléggé szerettem rajzolni és festeni és minden ilyesmit csinálni, azonban ez a művészi vénám egyre inkább kihalóban van bennem, mert valahogyan egyre kevesebb érzelmet találok, amellyel megtölthetném azt, amit alkotok, így az elmaradozott mögöttem. Életem két érdekesebbnek mondható tevékenysége nem más, mint az olvasás és az írás. Mint külföldön élő és itt is művelődő tini, fontosnak tartom a könyvek nyújtotta információtömeget, de ugyan úgy használom őket nyelvtanulásra is. Három különböző nyelven olvasni megterhelő, nekem viszont mindig új kihívás és mindig más-más érzéseket tudok kötni egy könyvhöz és az olvasás élményéhez, attól függően, hogy milyen nyelven teszem azt. Könyvek terén ettől függetlenül majdnem mindenevő vagyok, egyedül az önéletrajzi köteteket nem kedvelem (meg a tankönyveimet, lol de vicces vagyok), viszont ettől eltekintve majdnem mindent szeretek. Jelenleg a klasszikus művek között próbálok eligazodni egy kicsit és magyar kötelező olvasmányokat behozni, melyeket külföldön való tartózkodásom során elszalasztottam. Annak ellenére viszont, hogy majdnem soha sem látni engem könyv nélkül a kezemben, és amint befejeztem egyet, jöhet a következő kötet, ráadásul három különböző könyvtárba van bejárásom, sem kimondott kedvenc íróm, sem kimondott kedvenc könyvem nincsen. Mármint, imádom Stephen Kinget, Rick Riordant, Ken Follett-et, Neil Gaimant, John Greent, Dan Brownt, Ursula Poznanskit, Douglas Adamst és Tadd Williamset, de nem írótól függően olvasok semmit sem. Ha valaminek tetszik a fülszövege, elolvasom, ha tudom, hogy valami klasszikusnak számít, elolvasom, így hát egy írótól nem sokat olvasok (kivéve ha az illető Stephen King, oké, akkor ezek szerint csak van kedvencem, haha). A kedvenc könyvemmel / könyveimmel ugyan így vagyok, nem tudok mi alapján csak egyet választani. Nekem Georg Orwell 1984-e, Dan Brown Angyalok és Démonokja és Marisha Pressl Amerikai Mozija is a kedvenceim listáján van, és mindig is azon a véleményen voltam, hogy sok könyv teszi ki a nagy egészet, nem egy nagy könyv, vagy könyvsorozat. Maradjunk annyiban, hogy a könyvespolcom klassz hely sok klassz kötettel!

 Na meg persze az írás, mely szintén eléggé nagy részét viszi el mondjuk egy napomnak, bár be kell látnom, hogy mindig vannak "writers-block"-jaim, amikor is képtelen vagyok másra, csak a nyitott Word-dokumentumom előtt üres szemmel ülni, közben átkozva magamat, hogy miért nem tudok hirtelen produktív lenni. Ettől függetlenül viszont mindig is úgy gondoltam, hogy mivel nem vagyok napi kapcsolatban az anyanyelvemmel az itthoni környezeten kívül, ezért mindenképpen kell nekem egy olyan hobbi az olvasás mellett, ahol aktívan használhatom a nyelvet. És láss csodás, az írás pontosan a tökéletes lehetőség erre, arról nem is beszélve, hogy a Wattpad-közösség sem olyan borzalmas, mint hinné az ember!

 Bár tényleg elképesztően büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nyelvet beszélhetek és ezt nevezhetem az anyanyelvemnek, azt kell mondanom, hogy a nyelvtudásomra is büszke vagyok, amelyet röpke tizenöt év alatt sikerült összeszednem, ugyan is mostanra elmondhatom, hogy két idegennyelvet beszélek majdnem teljesen folyékonyan, de legalább is a német már egészen biztosan ott tart, ha az angol még nem is. Ezen kívül "főállásban" hivatalosan négy nyelvet tanulok egyszerre, bár azt kell mondjam, nem mindegyik megy olyan fényesen, de... kinek nem gyűlik meg a baja a franciával, most úgy őszintén? Szóval megengedtem magamnak ezt a kis önfényezési-kitérőt, mert nem sok mindenem van, csak a nyelvtudományaim... 

 Most, hogy ezt a részét letudtuk, lássuk azt is, amiért eredetileg felregisztráltam erre az oldalra. Mármint... tudjátok, a kedvenc sztárjaim.

 Igazából bandákkal akartam kezdeni, viszont a fontos bandák előtt is meg kell említenem valakit. Valakit, aki sokkal fontosabb a számomra, mint bármelyik banda, amelyet hallgatok, valakit, akiről rosszat nem is lehet igazán mondani, valakit, akiről olyan sok véleményt írtam már ezen az oldalon, mint égen a csillag. Valakit, aki sokkal több, mint egy híresség. Ő nem más, mint Harry Styles, a hold az éjszakai égbolton, a nap a felhőtlen égen, az oka annak, hogy letargikus, szomorú, pesszimista énem képes nevetni és mosolyogni, az oka annak, hogy mindig képes vagyok pozitívumot felfedezni a világban, még ha minden más borzalmasnak tűnik is. Ő az az ember, akire gondolok, ha szomorú vagyok, és akkor is, ha boldog vagyok, ő az, akiben megtaláltam mindazt, amit az életemben szeretnék tudni. Ő az, aki ha boldog, én is az vagyok, mindegy, hogy mi történik éppen az életemben. Ő nem más, mint egy csodálatos és elképesztően tehetséges zenész / énekes / dalszövegíró / színész, és még modell is, egy intelligens, okos és mély lelkivilággal rendelkező ember, egy inspiráció sokak számára. Ő nem más, mint a példaképem, ő az, akire soha sem fogok majd tudni nem felnézni, akit mindig is tisztelni és szeretni fogok azért, amilyen. Harry Styles minden kedvenc emberem előtt áll, teljesen mindegy, hogy milyen listán, így hát itt is.

Counterfeit x Fall Out Boy x Panic! At The Disco x Black Veil Brides x My Chemical Romance x Imagine Dragons x One Republic x Nickelback x All Time Low x Asking Alexandria x Three Days Grace x 5 Seconds of Summer x Sum41 x Royal Blood x Starset x Nirvana x The Rolling Stones x Skillet x Green Day x Thirty Seconds to Mars x Bastille x ACDC x BTS 

 És persze vannak bandák (nevezetesen három banda) amelyet itt nem említettem meg, pedig már viszketett miattuk a tenyerem. Ezt a három bandát szeretném külön venni, ugyan is többet jelentenek nekem, mint bármi más ezen a világon, éppen ezért nem éreztem úgy, hogy jó lenne csak úgy becsúsztatni őket a többi közé. Persze, a fentieket is nagyon szeretem, de a soron következő három banda életeket ment és világokat rendez át. 

 Meglep valakit, ha azt mondom, hogy az első az a One Direction? Nem, szerintem annyira nem, mármint ha hallgatom és szeretem Harryt, mindenki gondolhatja, hogy a bandában ismertem őt meg, ami igaz is. 2014 óta követem nyomon a bandát, amely azt jelenti, a One Direction az a banda, amelyet a legtöbb ideje követek nyomon. Sokaknak egy feloszlott banda, sokaknak nem létező dolog már - de igazából mindez teljesen lényegtelen. Az az öt, később pedig már csak négy srác, teljesen átformálták az életemet, új dolgokat tanítottak nekem, inspiráltak és boldoggá tettek engem, okot adtak nekem a mosolygásra, a boldogságra. Nem fogom tudni soha túltenni magamat a létezésükön, nem fog eljönni az a nap, amikor nem követem nyomon mindegyiküket, nem fog eljönni az a nap, amikor teljesen feladom majd őket. Nyálas duma, de Directionernek lenni szerintem azt jelenti, hogy ha egyszer az lettél, utána a lelked mélyén talán egy kicsit mindig is az maradsz. Legalább is az én esetemben ez egészen biztosan így van és így is lesz. 

 Utánuk következik a Twenty One Pilots, akiket 2015-ben ismertem meg, amikor kijött a Stressed Out, de szükségem volt több mint egy évre ahhoz, hogy utánuk is nézzek egy kicsit, tehát mondhatjuk, hogy 2016 végén találtam rájuk igazán, amikor is elkezdtem őket ténylegesen is hallgatni. És rájönni, hogy a Stressed Out az tényleg csak a jéghegy csúcsa volt! Na most, mivel még mind a mai napig átkozom magamat, hogy nem találtam rájuk hamarabb, ezért viszonylag újnak hívom magamat a Clique-ban is, ami nem jelenti persze azt, hogy ez alatt az idő alatt nem sikerült teljesen és kontrollálhatatlanul beleszeretnem a bandába. Véleményem szerint a Twenty One Pilots az egyik, ha nem a legjobb banda, mind hangzságvilág, mind dalszöveg, mind élő fellépések tekintetében. Ők a szó szoros értelmében életeket mentenek, az enyémmel egyetemben, és aki nem hisz nekem, annak utána kell néznie néhány dalszövegüknek. Olyan sok mindent tudnék róluk mondani, hogy bele sem merek igazán lendülni, csupán annyit merek mondani, hogy ők ketten azon előadók egyikei, akik a hírnév, az arcuk, a promó és a népszerűség elé helyezik a minőséget és a magukhoz való hűséget, ez pedig egy ritka és egyre ritkábban felbukkanó fenomén a zenevilágban. És éppen ezért gondolom, hogy a Twenty One Pilots-öt mindenkinek ismernie kell. 

 És most, így a végére, hadd mutassam be nektek a Bring Me The Horizont. Ez a banda (sajnos) nem túl ismert, ami szerintem kár, mert attól függletlenül hogy nem játszanak popot, vagy valamit, ami egyáltalán a közelébe érne annak, amit a rádiók játszanak, szerintem elképesztőek. Az énekesen, Oliver Sykes-on keresztül találtam rájuk, akinek a tetoválásairól láttam valahol egy képet, és utána akartam keresni az illetőnek. Amikor aztán rájöttem, hogy egy bandbáról van szó, szépen-lassan elkezdtem őket felfedezni magamnak, dalról-dalra, rájönni, hogy a That's The Spirit albumuk elképesztő, és rájönni, hogy még ennél elképesztőbb dalaik is vannak! A banda zenéjét leginkább azért szeretem, mert azt hiszem, ezek azok a dalok, amelyekre, ha szomorú vagyok, márpedig az vagyok, akkor szükségem van. Lehet, hogy a szomorúság ellenszere a boldogság, de néha jó, ha valaki kimondja a dolgokat, amiket érzel, és nem csak táncol körülöttük, mintha valami megnevezhetetlenről és érinthetetlenről lenne szó. Ezeken a dalokon keresztül látok bele az énekesbe is, Oliverbe, aki életem során talán az első olyan kedvencem, akit nem akarok és nem is tudok isteníteni, vagy példaképként kezelni. Kedvelem őt, szimpatikusnak tartom, de nem nézek fel rá, inkább úgy mondanám, hogy mélyreható tiszteletet érzek iránta. És pontosan emiatt, ahogyan a dalain keresztül őt is látom, a szövegei is tetszenek. 

Blue Spring Ride x Fullmetal Alchemist: Brotherhood x Kaichou wa Maid-sama x Romeo x Juliet x Another x Durarara!! x Naruto x Aku no Hana x Parasyte: The Maxim x Noragami x Zankyou no Terror x Attack on Titan x Tokyo Ghoul x Psycho Pass x Planetes x Tokyo Magnitude 8.0. x Yuri!!! on Ice x Monster x Ghost In The Shell 

 Mint minden más tini, én is sorozatozok, azonban azt sokszor elfelejtem hozzátenni a „sorozatok” szóhoz, hogy általában anime-sorozatokról van szó, ugyan is nagyon kicsi százalékban nézek csak élő-szereplős sorozatokat. Többnyire inkább mangákkal és animékkel ütöm el az időmet, ami annyiból jó, hogy sokszor jobbak, mint néhány sorozat, annyiból rossz, hogy ezt kevesebben csinálják, és éppen ezért mindig kevesebb ember van, akivel aztán ki tudom beszélni az adott sorozatot. Szóval ott van fent néhány kedvenc, ezek azonban biztos hogy változni fognak majd a profil alakulásának során, szóval... vagy több lesz, vagy a nevek változnak meg, de mivel folyamatosan animézek, a nevek folyamatosan fel fognak bukkanni vagy el fognak tűnni. 

És talán akkor a végén még így egy kicsit magamról, nem igaz? Ki vagyok én?

 Nos, én vagyok a csendes lány az osztályterem sarkában, akinek csak egyetlen barátja van, és aki nem igazán beszél magáról, inkább elzárkózik a könyveibe és összerezzen minden alkalommal, ha felszólítja a tanár. Én vagyok az, aki magára vonzza a tekinteteket és biztosra megy, hogy az emberek megjegyzik a nevét, de csak és kizárólag azért, mert kitűnik a tömegből. Én vagyok az, aki képtelen mások előtt beszélni és aki képtelen szavakba önteni a belső vívódásait vagy félelmeit, aki elhiszi, hogy a háta mögött az emberek rajta röhögnek. Én vagyok az, akinek a szemei lesiklanak a tábláról, és az ablakon kibámulva építgeti 300 álomvilága egyikét, melyekben elbújva nagyobb biztonságban érzi magát, mint a való életben. Én vagyok az, aki, bár azt mondja, hogy realista, valójában soha sem lesz az, mert titkon mindig a kedvenc sztárjaival való találkozásának pillanatát színezi ki szép színekkel. Én vagyok a pesszimista, letört, világfájdalmas, szomorú entitás a szobája mélyén, melynek ajtaja mindig csukva van, melynek ura a kupleráj és az érdekesen megoldott rendszertelenség, melyben mégis van rendszer a tulajdonosa szemeiben. Én vagyok az, aki három lépés távolságra marad mindenkitől, akarva, de sokszor talán akaratlanul is, aki túl sokat keresi azokat a dolgokat, amiket már régen tudnia kellene, hogy soha sem fog megtalálni. Én vagyok az, akit a létezés puszta ténye filozófiai kérdések feszegetésére buzdít, aki túl érzékeny a fájdalomra és fél mindentől, és utál és szeret egyszerre, aki azt mondja, szereti az esőt, de titkon mindig napsütésre vágyik, és én vagyok az, aki egyszerre érzi magát halandónak és halhatatlannak. Én vagyok az, aki Teremtőben és tudományban is hisz, aki messzire akar nézni, de néha még azt sem látja, amit a következő nap tartogat a számára. Aki túl korán nőtt fel mindenhez, de még annyira gyerek az élethez. Aki a nagy idézetek és nagy tervek szerelmese, aki hisz a hangja és a véleménye erejében, aki hisz az egyenlőségben a világon. És végezetül én vagyok az, aki elhiszi, hogy az alkotás az élet értelme. 

„Who we are isn't how we live we are more than our bodies”

 Szóval, úgy hiszem, hogy a bemutatkozásom végére értünk. Bőven kihagytam néhány dolgot, de pontosan ez volt vele a célom, az előző profiljaim ugyan is elképesztően hosszúak voltak, olyannyira, hogy csoda, hogy bárki vette a fáradtságot, hogy átolvassa azokat. Most viszont leredukáltam mindent a legfontosabbra, legalább is merem remélni, hogy így van. Ha meg mégsem, még mindig ott van az üzenetküldési-lehetőség meg az üzenőfalam is, szóval ha valakinek ezek után még szimpi lennék... ott mindig meg lehet találni. 

 Barátkozni is szeretek, bár az szerintem kifejezetten rossz kezdés bármiféle internetes kapcsolathoz, hogy bejelöl valaki, de életemben nem beszéltem még vele egyetlen szót sem. Szívesen beszélgetek úgy kábé bármiről, de ha már valaki bejelöl, akkor szeretném tudni, hogy miért is? Az üzenetet nélkülöző baráti felkérések mindig is olyan... érdekesek voltak. Mármint miért jelölnek be? Szimpi vagyok, barátokat akarnak gyűjteni...? Szóval ha bejelölsz, akkor nyugodtan, csak társíts hozzá valamiféle üzenetet, hogy így... like why? 

 Merci beacoup!

 Oh, meg persze idelent azon két oldalon lévő profiljaimat is megtekinthetitek, ahol az egész életemet élem: 

https://www.wattpad.com/user/Pandacsaj

(https://www.wattpad.com/story/156392685-so-the-woods-whispered-to-us-bts) - #shamelesspromo

http://de.pinterest.com/cincogimanofalo/

Au revoir, frens!