˝EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, VOLT EGYSZER EGY KIRÁLY, akinek volt három meseszép leánya. Megadott nekik mindent, amire csak vágytak, és amikor felserdültek, annak rendje és módja szerint nagy ünneplés mellett adta férjhez őket. Amikor a legkisebb királylány kislánynak adott életet, a király és a királyné szólni sem tudott a boldogságtól. Nem sokkal később a középső királylány is kislányt szült, és ismételten ünneplést csaptak.
Végül a legidősebb királylánynak ikrei születtek, két kisfiú – de jaj! Nem minden alakult úgy, ahogy azt remélték. Az ikrek egyike egészséges, élénk kisfiú volt, ám a másik félresikerült egérfajzat.
Nem ünnepeltek. Nem tették közhírré az új jövevények érkezését.
A legidősebb királylányt emésztette a szégyen: a gyermekei egyike nem volt több puszta bestiánál. Soha nem fog majd úgy tündökölni és ragyogni, napbarnítottan és boldogan, ahogy a királyi család tagjaitól az elvárható volna.
A gyerekek nőttek, növekedtek, és velük nőtt az egérfajzat is. Okos volt, és mindig ügyelt rá, hogy a bajsza is tiszta legyen. Okosabb volt és sokkal több tudásszomj szorult belé, mint akár a testvérébe, akár az unokatestvéreibe.
És mégis, a puszta létezése undorította a királyt és undorította a királynét. Amint lehetősége nyílt rá, az anyja, a legidősebb királylány csomagolt neki egy batyuba egy szem áfonyát és néhány szem mogyorót, és útnak indította, hadd menjen világgá.
Az egérlegény neki is indult, mert látott már annyit az udvari életből, hogy tudta: ha otthon marad, örökké piszkos kis családi titokként kell élnie, ő marad az anyja és minden ismerőse örökkévaló szégyene.
Vissza sem nézett a kastélyra, amelyik az otthonául szolgált.
Ahol még csak nevet sem kapott.
Most szabadon eresztették, hogy menjen, és nevet szerezzen magának a széles nagyvilágban.
És talán,
tán-talán,
egy szép napon,
majd visszatér,
és porig égeti
az egész
kibaszott
kócerájt.˝
