Saját írások, novella, vers, bármi

Magány

Magányosnak lenni, annyit tesz, hogy annyira belemerülsz az önsajnálat, és az önzőség végtelen tengerében, hogy nem veszed észre az embereket magad körül, akik segítő kezet nyújtanak feléd, amikor éppen lefelé zuhansz. Csak próbáld meg nyitva tartani a szemedet egy pillanatra, és nem önmagadra koncentrálni...

Ez nagyon jó,szerintem

Nem baj Úgy sem az a leglényegesebb

Köszi ^^

újabban megint jöttem. Egy újabb részlettel jövök a múltkori történetem kapcsán. Még mindig nem hoztam nyilvánosságra, csak részleteket hozok most is.

Bigyázz,kész...London?
(részlet a 9.fejezetből)

Végigmértem alaposan az alig két hónap után újra látott versenytársamat. Rajta is pontosan ugyanaz a ruha volt azzal ellentétben, hogy neki talán pár centivel rövidebb a szoknyája. Körmei az amerikai zászlók tökéletes mása tükröződött vissza felém. Ezek szerint neki még volt ideje körmöshöz is mennie. Akinek jól megy. Rövidre vágott hajával csupán a bal oldalon megnövesztett frufruja látszott meg, különben az egész el volt takarva.
-Üdv Felicity -köszöntem hűvösen és próbáltam alaposan a szemébe nézni abba reménykedve, hogy átlátok azon ,hogy mit akarhat tőlem.
-Hát itt volnánk. London szívében, egyenesen egy világtörténelmi eseményen -vázolta fel azt a dolgot, amit önmagamtól is persze tudok, de hagytam ,hogy folytassa. -Felfogtad? Ha legalább egy bronz érmet nyersz a játékokon azzal hivatalosan is felkerül az örök éremtáblázat listára. Igaz, nem névvel együtt de már segítettél az ország sportdiplomáciáján.
-Valóban -értettem egyet vele, megerősítve egy bólintással, majd hozzá fűztem. - Gondolom te magad nagyon is készülsz arra, hogy beírjanak ebbe a bizonyos történelembe.
-Még szép - mosolyodott rám kifogástalan fehér fogsorával. - Azt szeretném, ha mindenki megismerné Felicity McHale nevét és végérvényesen is olimpikonnak nyilvánítsák.
-És, ha nem sikerül? - kötöttem hozzá a másik lehetőséget ezzel kapcsolatban, ami látszólag Felicity agyában meg se fordult. Mivel tekintete hirtelen szúrósabbá vált és, mintha megsértettem volna, annyira rángatózott bal száj széle. Nem akartam egyáltalán előhozni belőle ezt az énjét, de reméltem ,hogy azzal is tisztában van, hogy azért alaposan meg kell küzdeni, ha tényleg szeretné. Mondjuk hülyeséget zagyválok itt össze? Hisz nézzenek oda: celeb lett önerejéből. Klasszis úszó lett önerejéből. Viszont csúszhatnak a gépezetbe hibák, nem igaz?
-Ilyen szó nem szerepel a szótáramba, hogy nem sikerül -csóválta fejét és gúnyosan rám mosolygott. -Én, ha elhatározok valamit végre is hajtom.
-Ne feledd, hogy ez egy verseny. Még a végén bele köphet valaki a levesedbe - kötöttem bele akaratlanul is a szavaiba. A fenébe, Lucy! Rakj inkább lakatot a szádra. Minek játszol a tűzzel?
-Csak nehogy azt mond, hogy gátolni akarsz ebben?
-Nem, én...
-Mert, ha igen, akkor előre szólok ,hogy nehéz menet lesz Kennedy -rázogatta felém mutató ujját, mintha rossz fát tennék a tűzre. És talán ez így is volt. Mondtam én Lucy neked, hogy nem érdemes vitába menni vele. Felicity utálja, ha valaki megkérdőjelezi tehetségét és tudását. És Kennedy? Most már arra se méltat, hogy a nevemen szólítson vagy mit forgat a fejében? Minden estre folytatta egyre magasabb hangon. - Csak ,hogy tud két évembe telt, míg az 50-es pillangóról átszokjak a 200 pillangóra. Van fogalmad mit jelent? Másnak több év mire átszoktatja magát egy ilyen tortúrához. Ne is tagad, hogy tudod milyen érzés, ha hirtelen megváltozik az idő tartam és aszerint kell úsznod. Sokszor évekbe telik, míg egy úszó át tud szokni egy más fajta úszó technikára. Szóval úgy beszélj ,hogy tud mibe kerül is. A szüleid nem figyelmeztetek erről mikor elkezdtél komolyabban érdeklődni az úszás iránt?
Nagyot nyeltem. Nehezen emésztettem meg, hogy a szájára vette a szüleimet. De próbáltam higgadtnak tűnni.
-Őket csak az érdekelte, hogy minek örülök. Rám hagyták ,hogy komolyabbra fordítom-e vagy sem -nehezen hagyták el ezek a szavak a számat. Nehéz bevallani ,de ezt egyedül magának Felicitynek árultam el e pillanatban. Ki tudja? Talán azért pont neki, mert az évek során senki se kérdezgette, hogy a szüleim mit játszottak közre abban ,hogy az úszhassak.
Ekkor történt az, amivel kezdődött az, ahová éppen jutottam mostanra.
-Már megbocsáss, hogy ezt mondom ,de a szüleid eléggé felületesek, ha csak arra ment ki a játék, hogy elkényeztessenek - szólt vissza kíméletlenül Felicity és szerintem esze ágába se volt máshogy fogalmazni a dolgokat. A következő kép eléggé homályossá vált. Csak arra emlékszek ,hogy éktelen dühbe kerültem. még is, hogy képzeli ,hogy így beszélhet róluk? Róluk, akik még az életüket is kockára tették volna értem. Az összes bennem felgyülemlett érzelem kitört még hozzá azzal ,hogy egy hirtelen kéz mozdulattal pofon vágtam az előttem álló lányt. Erre többen felénk fordultak, de még ekkor nem vettem róla tudomást. Felicity rám nézett értetlenül és oda tette kezét, ahol az ütés lett mérve.

Sötétlila krizantém, második rész, tizenkettedik fejezet első részlete:
Tavasz

Beköszöntött a tavasz. A régen várt tavasz, egyre szebb lett az időjárás, gyakrabban sütött ki a nap. Gillian végtelenül örült ennek. Tudta, hogy ez csak egy új évszak, semmi nem változik, viszont a tavasz beköszöntével, jóval könnyebb belevágni új dolgokba, okozzanak bármennyi nehézséget is. Úgy döntött, elkezdi a tavaszi nagytakarítást, de nemcsak a házban, hanem dolgozik egy kicsit a külsején, és, ó, igen, a házasságán is. Muszáj lesz elkezdenie. Már nem is csak saját maga miatt, hanem leginkább a születendő gyermeke miatt, akit igenis normális környezetben szándékozik felnevelni.
Jó pár napjába beletelt a nagytakarítás a házban. Felmosás, ablakmosás, portörlés, porszívózás, meg persze kitakarítani a fürdőszobát, akkor lemosni a kocsit, rengeteg tennivalója volt. De azért az érzésért, amikor úgy fekszik le az ember, hogy elvégezte a dolgát, és hasznossá tette magát, megérte. Két hétvégét rászánt erre, hiszen munka után már nem nagyon ért rá ilyesmikre. A munkahelyén igyekezett kedvesebb lenni Edith- tel és a többi kollégájával is. Kicsit utána olvasott, mit szabad enni, inni a terhesség alatt, onnantól mellőzte hőn szeretett kávéját, és teára cserélte. Sokat változott, szakított a régebbi önmagával, ami mindezidáig jelen volt az életében, és mérgezte őt. Már nem érezte a nyomasztó súlyt a lelkén.
Megpróbálta rendezni a házasságát, próbált kedvesebb lenni a férjével is. Szerette azt hinni, hogy Tony a gyermeke apja. Ennek megfelelően azzal is tisztában volt, hogy az új élete, és a gyermeke élete érdekében minden kapcsolatot meg kell szakítania Matt-tel.

Olyan rég olvashattam már akármit tőled,már hiányzott

A szeretett ereje

Halloween estéjén egy gonosz boszorkány meg átkozott egy boldog házas párt,a férfi azóta minden éjszaka átváltozik egy vérfarkassá és olyankor nem tudja hogy mit csinál és a felesége minden éjszaka átváltozik egy bagolyá,nagyon nehéz az életuk.Már többször is meg próbálták megölni a boszorkányt azért,mert ha a boszorkány meghal akkor az átok fel oldódik,de sajnos a boszorkány nagyon erős és csak a kiválasztott tudja őt meg ölni.A boszorkány keresi a kiválasztotatt azért hogy meg ölhesse őt még mielőtt ő tenné ezt meg vele.A házas párnak született egy gyermekük,egy kis fiú.A szülők azt gondolik hogy talán a fiuk a kiválasztott,ezért el döntik azt hogy titokban nevelik őt fel,azért hogy a boszorkány ne árthasson neki.A szülők el mondtak mindent a fiúnak,de a fiú nem fél a boszorkánytól és azt mondta a szüleinek,hogy ha ő a kiválasztott akkor esküszik arra,hogy meg fogja ölni a boszorkányt,de akkor amikor a fiú betölti a 18.életévet,a boszorkány véletlenül meg tudja azt hogy a fiú létezik és őt is meg átkozza.A fiú minden éjszaka átváltozik egy tigrissé és olyankor ő sem tudja azt hogy mit csinál.A boszorkány azt akarja,hogy a család szenvedjen,de a családnak meg jelenik egy tünder,aki azt mondja nekik hogy a szeretett mindent legyőz és hogy a fiú a kiválasztott.A család el megy a boszorkányhoz és meg fogják egymás kezeit és a fiú egy átokkal megöli a boszorkányt.A boszorkány meghal és az átkok feloldódnak.A család végre békében és boldogságban élhet,az ami velük történt,már csak egy rossz emlék és most már tudják azt hogy az igaz szeretett mindent legyőz

Második részlet:

Gillian ugyan nem hitt abban, hogy az ember a saját akaratával megváltoztathatja a gondolkodásmódját, most mégis ez történt vele. Abban viszont mindig is hitt, hogy az embernek kell egy olyan erő, amely képes elnyomni a rossz tapasztalatokat, és egy jobb élet reményében képes észrevétlenül átvezetni minden egyes napon. Benne már nagyon régóta nem volt ilyen erő, azonban most megtalálta. A baba igazán boldoggá tette, bárki legyen is annak édesapja. Anya lesz, felelős egy apró életért, valakiért, akiről gondoskodhat. Eddig szunnyadó anyai ösztönei most végre feltámadtak. Mostanában valamilyen csoda folytán Tony-val is jobban kijöttek. Egy problémával viszont továbbra sem tudott mit kezdeni, csak görgette maga előtt. Ezt a problémát Matt -nek hívták.
Rengeteget gondolkodott rajta, hogyan oldja meg. Végül úgy döntött, személyesen kell közölnie a férfival, hogy a kapcsolatuknak vége, és nem találkozhatnak soha többet. Tisztában volt vele, hogy számára ez így nehezebb lesz, de erősnek kell maradnia. Képes rá, biztatta magát. Hiszen annyira egyszerű, csak odaáll elé, és a szemébe mondja, hogy ennyi. Olyan egyszerű.
Tony-val is beszélt a dologról, közösen döntöttek úgy, hogy Tony megengedi – most az egyszer, és utoljára - Gillian-nek, hogy elhívja Matt-et vacsorázni az egyik városi étterembe.
Matt elfogadta a meghívást, de a nő nem is várt mást.
Körülbelül egy órával a vacsora előtt Gillian már a tükör előtt állt vadiúj ruhájában. Eszébe jutott egy réges-régi pillanat, amikor még újkeletű volt a Matt felé fellángoló szerelem, és minden randijukra kiöltözött…

A halál lehelete
Huszadik fejezet, harmadik rész
Hay és én a város határán állunk. A semmi közepén. A pusztaság ürességében. Ahogy körbenézek csak kiszárad és megfagyott sárga fűféléket látok. És mintha sehol nem lenne vége ennek a torz látványnak. Három teljes órát ültünk a kocsiba mire eljutottunk ide. Ahol mindenki biztonságba van attól a fajta fekete lyuktól amit most Hayley kinyitni készül. Én pedig átlépni készülök rajta. Minden bátorságomra szükségem van már,ahhoz is ,hogy ne essek össze , nem hogy még ahhoz ,hogy átlépjek valamin amihez még soha ez előtt nem volt szerencsém. Közel a vég. Érzem. Tudom. Eldöntöttem. Csak elég erő kell legyek, hozzá ,hogy bevégezzem. És már azt is eldöntöttem, hogy én elég erős leszek hozzá. Akár csak apám. Hogy büszke lehessen rám.

Tizenharmadik fejezet, első részlete:
Csak vacsora

Ez nem lehet igaz. Késik. Gillian már egy fél órája várt Matt-re. Fejben már számtalanszor elpróbálta, mit fog mondani a férfinak, és mégis, amikor végre valahára megérkezett, mindent elfelejtett, amit kigondolt. Főleg, amikor a férfi üdvözlésül arcon csókolta őt. Nem számított rá, hogy még mindig ilyen nagy hatással lesz rá.
- Gillian, valami baj van?
- Nem, dehogyis. Rendeljünk, oké?
Az étel tényleg kitűnő volt, Gillian igyekezett erre figyelni, de nem nagyon sikerült neki, Matt közvetlen fizikai jelenléte minduntalan elvonta a figyelmét a vacsoráról. Abszolút semleges témákról beszélgettek, amikor Matt rátapintott a lényegre.
- Egyébként van valami különlegesebb oka annak, hogy elhívtál vacsorázni?
- Igen – Gillian letette a villáját, és akaratlanul is felsóhajtott. – Az a helyzet, Matt, hogy kibékültünk Tony-val, és nem fogunk elválni. Mi ezt így nem folytathatjuk tovább. Be kell fejeznünk a kapcsolatunkat. Nekem a férjem, és a gyerekem apja mellett a helyem.
- De Gillian, én szeretlek téged, nem tudlak csak így elengedni... - Matt megragadta a kezét – Egyébként is, honnan tudod ennyire biztosra, hogy nem én vagyok a gyerek apja?
- Kérlek, ne nehezítsd meg... - megpróbálta elhúzni a kezét, de nem volt hozzá elég ereje.
- Te sem akarod velem befejezni ezt, igazam van?
Gillian felnézett a férfira. Most, vagy soha.

A halál lehelete
Huszonegyedik fejezet,első rész:
Szimpla két emeletes ház előtt landolok a szürke macskakövön. A fenekemre estem,de semmi fájdalmas. Ahogy Hay megnyitotta a kaput a pokol bugyraiba ,valami sokkal rosszabbra számítottam. Feltápászkodom és körülnézek. Egy egyszerű forgalmatlan utcán találom magam. Itt-ott kocsik parkolnak, és helyenként pár néni virágot locsol,de semmi olyasmi ,mint amire számítottam volna. A ház ami előtt landoltam szürke és antik épület. A maga módján kifejezetten gyönyörű. De nagyon is el üt az itt található házaktól. Modern színekben pompázó sorházak találhatóak az egész utcán, ez itt még is inkább az antik divat felé húz. Mintha eltévedt volna a divatkorok tekintve. És nekem ennyi elég is. A halvány gyanú ,meg a belső késztetésem. Talán semmi értelme annak amit most csinálok,de még is úgy érzem be kell csöngetnem. Három darab kikövezett lépcsőfok vezet fel az ajtóhoz. Három méter magas barna fa ajtó. Mellette pedig egy szürke gomb. Valószínűleg a csöngő. Megnyomom. És újra. És megint megnyomom. De semmi. Talán ,csak túl sokat képzelek mostanában mindenről. Talán csak Hay nagyon is elrontotta a varázslatát. És jelenleg valami Manhetteni kis városkában kerülhettem. Végül is melegebb, mint Minesota. Egy egyszerű mozdulattal még hátat is tudnék fordítani ,ha nem nyílna ki a legnagyobb meglepetésemre az ajtó. Egy még hozzám képest is alacsony ötvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Szőke , hullámos haja a füle alá ért. Takaros kis háziasszony ruhát viselt,egyedül az árulta le, hogy jó helyen vagyok , hogy vörös fényben izzott a szeme. Szó nélkül beterelgetett , majd az emeletre mutatott. Egy takaros kis kollégiumhoz hasonló épületbe kerültem. A bejárattal szembe hosszúra nyúló folyosó, jobbra pedig egy lépcső. Föl és le is vannak lépcsőfokok. De egyik oldalnak sem látni a végét. A folyosó szintén vége láthatatlan. Méterenkét ajtók nyílnak mind a két oldalt. A néni megáll a lépcső mellett és leül a kényelmes fekete foletba. Ismételten rám néz, majd az emeletre mutat. Most már habozás nélkül elindulok fölfelé. A pokolba vezető út, valójában egy kellemes barna színű csigalépcső vékony korláttal. Ahogy föltekintek még vagy 1000 lépcsőfokot látok. Nem vagyok benne biztos,hogy most akkor ez a menny lesz e vagy a pokol ,ha fel érek,de habozás nélkül indulok. Itt nem mutathatom magam gyávának. Itt nem.

Az én kitalált verseim:

1.Szép napot,nézd a napot és csókot kapol.
2.Keresd a szerelmet,és meg kapod a szívemet.
3.Kék a tenger,te vagy a lelkem,szeres engem.
4.Csókot kaptam,égeti az ajkam és a szívem dobban.
5.Egy csillag ragyog,veled vagyok,és veled a legjobb.
6.Piros rózsa,tilos a csókja.
7.Kék szemek,veled leszek,szerelmes leszek.
8.Te vagy az életem,te vagy a mindenem,örokre együt leszünk,amíg csak élünk.
9.Te vagy a szerelmem,a szívemben örökre itt leszel,mert te vagy az életem.
10.A nap sárga,kék az ég,élvezd a napot kérlek én.
11.A tigris harap,a madár szál,elvézd a nyarat mert itt van már.
12.A Coca Cola az életem,a Coca Cola a mindenem,igyál Coca Colat hogy szeb legyen az életed.
13.A naplemente gyönyörű,te is én örökre együtt,nagyon boldogok leszünk,amíg csak élünk.
14.A Vámpír imádja a vért,és a sötétben él,ő egy rémisztő veszélyes lény,álatként egy denevér.
15.Szép vörös rózsa,az enyém a csókja,az egész egy álomnak tűnik,pedig nem álom az egész.
16.Tengerpart homok,gyönyörű napsugár,imádni való ez a nyár.
17.Boldog vagyok,a szívem ragyog,szivárvány van a szívemben,szikrázik minden színével.
18.A csillagok ragyognak,a hold fénylik,te és én örökre együtt és örökre nagy lesz a szerelmünk.
19.Imádom a tengert,imádlak téged,örökre szeretlek,amíg csak élek.
20.Szép virág,hatalmas világ,légy mindig vidám mert az élet egy kinyilt virág.
21.Egy szép dal,egy szép hang,ami be ragyogja a szívemet és mint a nap az égen bevilágítja a lelkemet és ettől boldog leszek.
22.Kedves és cuki vagy,nagyon szeretlek téged és mindig puszillak téged.
23.Este esik az eső és én sétálok az utcán,eső csepek az arcomon és rád gondolok és azt kívánom hogy bárcsak most velem lennél azért mert a szerelem amit irántad érzek olyan nagy mint a kék tenger és ha veled vagyok a szívem életre kell.
24.A zene a szívemben él,a zene a mindenem,minden egyes percben éneklek,mert ez az életem.
25.Egy szál piros rózsa,esik az eső,a szívem téged szeret és ez örökre így lesz.

Tegnapi versem:

Múlandó idill


Tavaszi szellő lengedezik,
A napfényben bágyadt lepke sütkérezik.
Vígan csobog a kis patak,
Az apró faház mellett csörög az avar.

A ház mellett már évszázadok óta
Áll a vaskos nyárfa.
Elragadta a kikelet,
Ágán feketerigó csivitel.

Késő már a délután,
Hamvadó napfény jár
A fűszálak közt.
A rigó felszáll, a ház felett köröz.

A kislány a szobából nézi,
Ujjai közt haját tekergeti.
Magányában hosszú német verset szaval,
A nyárfa bólogat.

Csodaszép a táj,
Jön a szél, bekopog a ház ajtaján.
Virágszirmot szór a lánynak,
Ígéri, a virág soha el nem hervad.

A kislány a szürkületbe kémlel,
Befejezi a verset.
Egyedül van a napfény s holdfény határán,
A jó és a rossz ellentétpárán.

Vajon fél-e egyedül éjjel?
Mi az első gondolata, amikor felkel?
Vajon boldog? Ha nem, mitől szomorú?
És ha az, elmúlik-e valaha az a bú?

Második rész, tizenharmadik fejezet, második és egyben utolsó részlete:

- Szeretlek – ismételte Matt – és komolyan szeretnék veled lenni.
- Én pedig komolyan nem fogom ezt hagyni.
Farkasszemet néztek egymással. Gillian megint gyöngének és sebezhetőnek érezte magát, megint kínkeserves múltja fogságába került, akárhogy is küzdött ellene, lényének egy része mindig is a múltban fog ragadni. El kell fogadnia, mást ez ellen egész egyszerűen nem tehet, nem követheti el még egyszer ugyanazt a hibát, amelybe kis híján belehalt. Nem szabad. Ezért aztán összegyűjtötte minden erejét, elhúzta a kezét a férfi kellemes szorításából, felkapta a táskáját, és kisétált az étteremből. Útközben még odavetette:
- Ne hívjon.
Az már egy más kérdés, hogy az egész éjszakát sírással töltötte.

nincs is jobb hétvégi elfoglaltság mint végre egy ilyet olvasni
A halál lehelete
Huszonegyedik fejezet, második rész:

Meglepődésemre, elég hamar felérek a lépcső tetejére. Ismét egy hosszú és sötét folyosóval találom szembe magam. De ez nem olyan barátságos,mint a földszint. Semmi antik és hasonló kori tárgyak nincsenek. Csak a kopott padlólap és egy halvány fényű lámpa. Valamint egy még a padlónál is öregebb fa ajtó. Az emeleten található egyetlen ajtó jobbra van tőlem. Balra pedig csak is a sötétséget látni. Meglepetésemre ismét ugyan az a nénike sétál ki a homályból akit lent hagytam. Most sem szólal meg, csak magam mellé int. Soha nem rajongtam a rejtélyes kalandokért,de félek tőle bármit is kérdezni. Egyenletesen haladunk a folyosón. Az az egy ajtó,egyre inkább távolodik tőlem. Furdalja az oldalam, hogy miért csak egy kis ajtó van ott, és, hogy hova vezet,de ennek nem adom jelét. Tartom a lépést a nénivel. Alig látni valamit ebbe a sötétségbe,de azt még is érzem ,ahogy hideg ,vékony ,csontos ujjaival megfogja a könyököm és gyengéden a falhoz lök. Először nem is értettem miért. De rájövök , hogy megérkeztem. Az én kis végállomásom. A sötétség miatt, nem látom a néni arcát,de biztosra veszem ,hogy most arra akar utalni , hogy a hátam mögött lévő ajtón át kell lépnem. Észre sem vettem volna egyedül,de most ahogy érzem ,hogy a kilincs a gerincemnek nyomódik, már tudom hol kell átlépnem. Lassan bólintok, mire a nénike egy pillanat alatt elenged és már gyors lépésben megy is vissza a lépcsőhöz. Már nem látom, de a cipője kopogását még hallom. Beszívom a sötétség szagát. Füst és őrölt kávé érződik benne, amiről Daniel jut eszembe. Megfordulok , megragadom a kilincset. Minden egyes lehetőségemet és tervemet átfutom még egyszer és egyben utoljára fejben, végül pedig erőtlen mozdulattal lenyomom a kilincset.

Második rész, tizennegyedik fejezet:
Mély sebek

Vakítóan fehéren világított a lámpa a műtőben. A műtőasztalon eszméletlen lány feküdt, arcán hosszú zúzódások. Dr. Fuller magas, szikár férfi volt, orrán szemüveg, arcát vastag szemöldök és bajusz díszítette. Már jó tizenöt éve dolgozott orvosként. Most megállapította, hogy a lány, akinek nevét nem ismerte, igen szép teremtés. Bőven elmúlt már este tíz óra. A lányt a szüleivel együtt körülbelül egy órája hozták be: autójuk az árokba hajtott, kigyulladt, és a felismerhetetlenségig roncsolódott. A mentőautó sivítva hozta be az autó utasait, de a lány szülein már nem tudtak segíteni: mindketten meghaltak. Az orvos elmerült a lány karcos arcvonásaiban, sokára vette észre, hogy a szívdobbanásokat jelző műszer már egy ideje nem pityeg, és a lány attól a pillanattól nemcsak eszméletlen, hanem halott is.
Dobog. Egyenletes, de tétova dobbanások, erőteljesek, valahol mélyen a mellkasában. Orrában enyhén érződik a fertőtlenítőszer jellegzetes, kellemetlen szaga. Halványan érzékeli, hogy melege van. Márpedig ez lehetetlen. Nem élhet. Hiszen meghalt, ebben biztos volt. De mégis… Kompromisszumot köt saját magával. Megpróbálja kinyitni a szemét, ha sikerül él, ha nem sikerül, halott.

Dr. Fuller úgy döntött, másnap reggel benéz a lányhoz. Kíváncsi volt, hogy vajon hogy van. Él, ebben biztos volt, viszont semmi másban nem. A lehető leghalkabban nyitott be a kórterembe. A lány összekuporodott az ágyon, arcát eltakarva keservesen sírt. Kisvártatva abbahagyta, suttogni kezdett magában, de a doktor nem hallotta, pontosan mit mond. Közelebb ment hát, és akkor meghallotta.
- Nem, nem, nem. Nem akarok élni, istenem, miért nem lehetek halott…
Észrevette, hogy rajta kívül más is jelen van a szobában, felnézett. Fojtott hangon megszólalt.
- Maga! Maga tette, igaz? Maga élesztett újjá? Miért tette, istenem, miért? Maga képes rá, öljön meg, könyörgöm, öljön meg! Legyen a gyilkosom, kérem! Kérem!
Ismét elsírta magát. A doktor pedig tátott szájjal nézte a jelenetet. Természetesen semmit sem tett.
Így tért vissza Gillian Shaw az életbe.

Jó pár évvel később Dr. Fuller nyugdíjba ment, és úgy döntött, rendkívül hosszú és tartalmas orvosi pályafutását összefoglalva megírja emlékiratait. A könyv nem lett túl népszerű, de ahhoz eléggé, hogy Gillian-hez is eljusson. A nő megvette a könyvet, pusztán azért, mert halványan ugyan, de emlékezett az orvosra. Esetleg még róla is ír, gondolta, de ha nem is, az sem baj, hiszen mióta szakított Matt-tel, Edith semmilyen körülmények között nem szólt hozzá, de a nő nem is neheztelt rá emiatt. Legalább elüti valamivel az időt.
A könyv első része egy cseppet unalmasnak bizonyult, az orvos a magánéletéről írt. A második részben azonban orvosi pályafutását foglalta össze, és láss csodát: Gilliant is belefoglalta könyvébe.
„Körülbelül tizenöt éve lehettem a pályán, amikor egy esős éjjel egy egész családot hoztak be hozzánk, a kórházba. Ez nem is lett volna még olyan rendkívüli eset, viszont ami utána történt, az annál inkább. A szülők egy félórával a balesetet követően meghaltak, a lány nem volt eszméleténél. Később az ő szíve is megállt pár percre, őt azonban újra tudtuk éleszteni. Minden porcikájával ellenkezett ez ellen, és követelte, hogy öljem meg. Nyolcéves sem volt még. Kísérteties helyzet volt, ez még nem fordult elő, előtte sem, és az óta sem.”
Ennyi volt. Minden más valószínűleg örökre elpárolgott az életből, akárcsak Gillian.

(kicsit béna és össze csapott lett, de...)

I will always remember

Furcsa dolog az emlék, mint ahogyan a szerelem is. Egy önmagát meg-meg újító fenevad, ami újra meg újra a markai közé fog. Nem tudsz szabadulni előle, s nem menekülhetsz el, mert mindig a legváratlanabb pillanatokba csap le ránk. Fájdalmasan és kíméletlenül vágja az arcodba a hibáidat. Mégis, ha nem lennének, nem lenne értelme az életnek. Mert ők tesznek azokká amik vagyunk; emberekké!

-

Éreztem. Már az elején éreztem valamit a levegőbe, de azt hittem, már túl vagyok az egészen. Azt gondoltam, nem fognak magukkal ragadni az érzelmek. Azt gondoltam, most már magam ura vagyok. Istenem, milyen naiv! Hogy is lehetne egy majdnem 10 évig tartó valamit elfelejteni 4 hónap alatt?


Szeptember 8. - Hétfő


A napfénye kellemesen simogatta a bőrömet. Mosolyogtam, és boldog voltam, miközben a régi suli felé tartottunk Bell-el. Nem éreztem súlyos terheket a vállamra nehezedni. Nem éreztem az emlékek keserű ízét a számba, mert tökéletes napom volt. Úgy éreztem hogy két lábbal állok a földön, hogy az élet gyönyörű, mert lassan minden problémám meg oldódott.



Bell, én, és Vicky már teljesen kibékültünk, eltűnt a fellegek a fejünk fölül, új osztályba kerültem, így az idióta osztálytársaim sem jelentettek gondot, és miattad sem kellett már aggódnom. Már nem sírtam teli a párnám éjjelente miatta. A nyomasztó emléked miatt. A bűntudattól, hogy nem tehetem meg, amit meg tehettem volna, és talán meg kellett volna tennem. Úgy gondoltam, már mindent kiadtam magamból, és nem fog megrázni hogy újra abba az épületbe kell tennem a lábam, amibe nem is olyan régen, még állandó látogatók voltunk. Talán, ha Bell bekísért volna az iskolába is, nem is lett volna mitől félnem....Talán.



De fél úton elváltunk Bellel, és utána már csak a kétségek maradtak a fejemben. Rémesen izgultam. Tudtam, hogy az, hogy mit fogok érezni ott, bizonyíték lesz arra, hogy teljesen elfelejtettelek már, vagy épp az ellenkezőjére. Nem tudtam pontosan, melyiket szeretném inkább.

Az iskola épületében csönd honolt. A diákok nagy része már haza ment, a másik fele pedig az ebédlőben volt, ahonnan nem hallatszottak le a zajok. Pedig hálás lettem volna egy kis zajért. Mert abba a pillanatba, ahogy a lábam az iskola köveire tettem, tudtam, hogy nem fogok egyszerűen be és kisétálni. Az iskola falai, valami furcsa balladát zengtek a fülembe.

Átvágtam a falon lévő tablók mellett, és a hosszú folyosón, ami a torna teremhez vezetett. De előtte, még halvány pillantásokat vetettem a tablónkra, míg végül megtorpantam előtte. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem fogok megállni, és nem fogom megnézni, egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Látni akartalak. Újra látni akartam az arcodat, amit olyan fantasztikus gyorsasággal töröltem ki az emlékezetemből. Akkor eszméltem csak fel, milyen rég óta nem emlékszem már rá, hogy is nézel ki. Amikor rád gondolok, vagy amikor rólad álmodok, már csak valami halvány alak jelenik meg előttem a személyedben. A múlt fellegei, elhomályosítottak előttem mindent; a szemedet, az arcodat, a hajadat, az ajkaidat. Egyedül te maradtál. Az emlékeink, a lelked galambja a szívembe zárva.



Amikor az arcodra nézek a fényképen, mintha az iskola falai újra mesélni kezdenének. Édes Istenem...vajon mennyi mindent tudnának mesélni ezek a falak? Vajon hány csodát láttak már? Elönt a nosztalgia. Elönt az érzés, hogy talán most is, valaki valami hasonlót él a falakon belül, mint mi.

Mintha a tabló előtt állva, arra várnék, hogy a pár hónappal ezelőtti énem, sietve lecsörtett a lépcsőn szorosan mögötted, hogy aztán beszélhessek velük. Hogy beszélhessek az akkori önmagammal, és elfog az a furcsa érzés, hogy bármelyik percben beléphetsz az iskola ajtaján, hogy bármelyik percben megjelenhetsz mögöttem. Bele telik egy percbe, míg ráébredek, hogy ez csupán annak a jele, hogy képtelen vagyok elengedni. Hogy bár minden osztálytársamat szívből gyűlöltem rajtad kívül - s meg kell mondjam, utolsó évben te is épp elég fájdalmat okoztál ahhoz, hogy boldogabbnak érezzem magam nélküled , - miattad vissza sírom ezt az egész helyet. Ezt az életet. De nem igaz. Ez is hazugság. Mert az egyetlen dolog amit vissza sírok, az te vagy. S ekkor érzem a hiányod fojtogató kezeit újra a nyakam körül...tudom, hogy ezúttal végezni fog velem.

Nem akarok sírni, ezért elhagyom a tablót, míg az arcodat nézve elsuttogom magamba a búcsú szót. A csend gyilkos. A csend ellenség. Zaj kell! Zajra van szükségem, ha nem akarom elbőgni magam!

Megszaporázom a lépteimet, hogy időben elérjem a torna termet, ahol a dühöngő gyerek had - a zaj , - elnyomja a szívem szavát, amit most egyáltalán nem akarok hallani. Még épp időben oda érek, de még mindig érzem a sírás fojtogatását, olyannyira, hogy alig bírom kipréselni magamból a köszönést, amikor meglátom a testnevelő tanárt. Mozog a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Nem merek, és nem akarok beszélni, ezért inkább csak becsukom az ajtót, magamra hívva a figyelmet, és amikor a tanárnő rám néz, csak bólintok, míg ő hangosan köszön. Tudom, hogy azt gondolja bunkó vagyok, de ezzel most nem tudok foglalkozni...

Mintha minden, az elmúlt évek képei egyszerre férkőztek volna a fejemben. Újra élem minden egyes percét. Amikor csendben, a reménytelenségtől lehajtott fejjel sétálok el melletted, amikor levelet írtál, amikor más lány kezét fogtad, amikor másnak - egy teljesen másnak , - mondtad hogy "szeretlek" , amikor éreztem és láttam, hogy most már ő a mindened, hogy most már csak ő számít, hogy én már csak egy lidérc vagyok a rémálmaidba, ami a hibáidra emlékeztet, vagy azokra a biztató pillanatokra, amikor egymásra néztünk, amikor össze ért a kezünk, amikor mindent félre tolva nekem nyújtottad a segítséget nem másnak, amikor láttam a csillogást a szemedbe, amikor láttam a tekintetedben, hogy az a másik, csak a játék szered, egy pótlék....
mégis, akkoriban, túlságosan fájt, túlságosan vak, és önbizalom hiányos voltam, hogy mindezt beismerjem önmagamnak, ezért olyan perceket vesztegettünk el, amiket nem kellett volna. Számtalan alkalmam lett volna, hogy másképp írjam meg az életem forgató könyvét, de nem voltam elég bátor ahhoz - és te sem , - hogy a kezembe vegyem a sorosomat. Mert túl sok mindent veszítettünk már? Ezért van ugye? Mert túl sokszor vágták már a képünkbe, hogy semmit sem érünk ahhoz, hogy ne bízzunk önmagunkba...Túl sokszor...

Amikor bent állok a torna terembe, miközben a megerőltető gyakorlatokat csinálom, áldozok az energiámból valamennyit, és elképzelem, hogy tőlem pár méterre te is ugyan ezt csinálod. Hogy te is ugyan úgy nyomod a fekvő támaszokat, és pont ugyan úgy fáradsz, és lihegsz mint én. Erőt akarok meríteni belőle, de ezzel csak megadom magamnak a kegyelem döfést. A szívem nem bírja magába tartani tovább a terhét, és egy könnycsepp végig gördült az arcomon, bele vegyülve az izzadságba, aminek köszönhetően senkinek sem tűnik fel.

Mindez azért, mert tudom hogy az én hibám! Hogy én rontottam el, már a kezdetektől fogva! Hogy a kezemben volt a választás mindvégig! Mindvégig, tehettem volna valamit. Talán elég lett volna egyetlen egy szót szólnom, és minden megoldódott volna...de ehelyett, én csak csöndben bíbelődtem magamban, hátat fordítva neked, amikor neked is szükséged lett volna rám...Mégis az idióta önbizalomhiányom, és büszkeségem miatt hátat fordítottam neked! Utálom magam...Utálom magam! Bocsánat! Bocsánat mindenért! Sosem voltam veled olyan jó, mint amilyen te velem...Sosem érdemeltem meg igazán, hogy szeress, de örülök, és köszönöm, hogy szerettél és hogy szeretsz, talán még most is....Bocsáss meg, hogy nem tettem semmit, amikor tehettem volna...Sajnálom!

S az utolsó könnycsepp is végig fut az arcomon. Csendben, nyomtalanul.

Ígérem, sosem felejtelek el!

A halál lehelete
Huszonegyedik fejezet,harmadik rész:
Nyikorogva és nehezen nyílik az ajtó. Egész testemmel neki kell feszüljek ,hogy teljesen kinyissam és beléphessek rajta. Meglepetésere még az eddiginél is egyszerűbb helyen találom magam. Szürke padló , és egy hatalmas kanapé az ajtóval szemben. A kanapé két oldalán két ketrec. Szürkék és körübelül két-két méter magasak. Hátulról nem tudom megállapítani mi lehet benne,de csak remélni merem,hogy nem a fiúk. Az lenne a legrosszabb a mai nap után. Egy apró kis tévé található a kanapé előtt, és ez világítja meg csak a szobát. A kanapén pedig az irodalom tanárom henyél. Az ájulás keringet a sokktól. Legszívesebben sikítanék,de inkább magamba fojtom. Megköszörülöm a torkom, és erőt veszek magamon.
- Eljöttem - nyögöm ki.
- Persze, hogy megtetted. - Válaszolja Mr.Gregorius. - És meglepődtél, igazam van? Kit vártál? - Kérdezi ahogy feláll a kanapéról, megkerüli azt,és felém indul. - Kis piros ördögot szarvakkal és krampusz lányokkal Clare? Sajnálom ,hogy csalódnod kellett.
Szóhoz sem jutok. Csak annyi telik tőlem,hogy tágra nyílt szemekkel bámulom. Az irodalom tanárom maga a Sátán? Ez egyántalán lehetséges? Még is miért nem rabolt még el, akkor amikor még a tanárom volt. Rengeteg dolgot szeretnék tőle kérdezni,de inkább csak bólintok. Nem akarok esetlennek tűnni. Véghez viszem ami miatt eljöttem. Nem szerencsétlenkedek.
- Elmondom amire kíváncsi vagy. És amit nem mersz megkérdezni - folytatja - A két ketrecben a tigriseim tartom, nem pedig a pasijaid. Sajna. Danielék máshol vannak. Remélem túl éled. Sőt, ha okos vagy, még azt is tudod hol lehetnek. Épp aranyhajat játszanak. - A mondanivalója végé nevetni kezd ,mintha bármi vicces is lett volna abban amit mondott. A kedvéjért elmosolyodom és felteszem az egymillió dolláros kérdést.
- Mit akar tőlem? - A hangom teljesen idegen számomra. Száraz a torkom,de ellenállok annak,hogy megköszörüljem.
- Ne légy már ilyen nyers, Clare. Semmi téma terelés? - Feleli. - Valami bájcsevely. Még azt sem tudott miért vagy itt. Azt sem tudod miért halt meg az apád. Azt sem tudod mi igazán Daniel. Azt sem tudod mi vagy te. Átkozott cafka. Feláldozol mindent egy katonáért? Egyél az enyémeim közül? Meggondolatlan vagy. - Gonoszan vicsorít miközben beszél. Szíven talált. Az apám. Úgy érzem ismételten az ájulás határára kerültem. Össze szedem, minden erőm és a látszat kedvéért egy nagyon sóhajtok és csak utána sóhajtok.
- Kérem, akkor mentsen meg a tudatlanságom veszélyei elől - felelem szarkasztikusan. - Kérem, könyörüljön rajtam, maga átkozott.
- Gondold meg mit mondasz. Azért akartam ,hogy elgyere, mert tudni akartam igazam volt e. Én nem tévedtem. - Végigmért és a kanapéra terel. Engedelmesen,de távolságtartóan leülök a kanapéra, tőle a lehető legmesszebb. - A kérdés az, te miért vagy itt. Csak nem gondoltad, hogy odaadom a fiúkat, ha csak úgy mosolyogsz.
- Tudom , hogy azt akarja, hogy feláldozzak valamit. És hajlandó vagyok alkudozni arról ,hogy mit. Feltéve, hogy betartja a feltételeim. - Magabiztosan ülök,és tartom fele a szemkontaktus. Soha nem egy kopaszodó és fehér bőrű ,borostás pasasnak képzeltem el Lucifert. És arra sem számítottam , hogy ilyen könnyen indul majd. Úgy érzem sok mindentől van még félnem.
- Légy a vendégem , két napra Clare. Utána haza mehetsz.
- És? Mit csinálok én itt két napig?
-Ne vágj már a szavamba - feleli dühösen. - Két nap a tárgyalásunk arról ,hogy ki is mit áldoz fel. És két nap alatt elmondok neked mindent,amire a nagyon ügyes kémjeid még nem jöttek rá. A múltad és hasonlók már nem marad örökre rejtve. Hazaengedlek,ha megtalálod a fiúkat. De vissza kell majd jönnöd. Szerintem te is tudod miért.Így-vagy úgy visszajössz.
Tudtam. Nagyon is. De nem érdekelt. Megteszem. Danielért. A fiúkért. A szüleimért. Hayért. Magamért.
- Miért bíznék magában? - Kérdezek vissza.
- Nem igazán van más választásod, és a fiúk is alá fogják majd támasztani a mondanivalóm. - Rám kacsint,majd egyedül hagy a gondolataimmal. Rá kell ébrednem,hogy igaza van. Vissza fogok jönni.Vagy így,vagy úgy Addig is elmegyek Danielékhez. Már nagyon is sejtem,hol vannak.

Prológus - első részlet
-Tamás, térj magadhoz! Kérlek, kérlek, kérlek! -dühösen letöröltem arcomon végigfolyt könnyeim és T-t a vállánál rázva próbáltam magához téríteni.
-Tamás, ne csináld ezt velem, kérlek! Nem veszíthetlek el téged! -már nem tudtam nyugton maradni tovább, zokogva térdeltem mellette. Valahonnan, egy távolabbi világból hallottam, hogy nyikorogva kinyílik az ajtó és emberek lépnek be rajta. Hátrapillantottam egy tizedmásodpercre, majd a tanáraimmal mit sem törődve visszafordultam szerelmemhez és keservesen próbálkoztam tovább.
-Gyerünk Tamás! Nem adhatod fel -ezt a Tamásozást nagyon ridegnek éreztem. A mi kapcsolatunk jóval több mindent magába foglalt már, minthogy ne merjem felvállalni -pláne egy ilyen helyzetben.
-Tomi, emlékszel, hogy miről beszélgettünk valamelyik nap? Azt mondtad, hogy nyáron elmegyünk Görögországba egy hétre csak mi ketten. Megnézzük Athént, Spártát, Thesszalonikit. Én csak veled szeretném ezeket látni, veled akarom átélni a felfedezés izgalmait! Kérlek, kérlek, gyere vissza hozzám!

-Mi történt?
-Nem tudom, beszélgettünk és egyszer csak rosszul lett! De a jó Isten szerelmére, hívjanak már egy mentőt! -üvöltöttem. Hangosan. Senki és semmi nem érdekelt abban a pillanatban, csak az, hogy az az ember, aki minden áldott nap boldogságot hozott az életembe, jól legyen. Közel hajoltam hozzá, és legnagyobb boldogságomra éreztem, ahogy kifújja a levegőt a száján.