Saját írások, novella, vers, bármi

A halál lehelete
Huszonkettedik fejezet, első rész:
El sem tudom hinni,amit az előbb átéletem. Elsősorban is van mit még feldolgoznom. A pokol egy kétemeletes kollégium? Komolyan. Ennél csak rosszabbra számítottam. Magam mögött hagyom Mr.Greogirus szobáját és kilépek a sötétségbe. Szörnyű ez a folyosó. A homályban, hogy még a saját kezemet sem látom, akkor sem, amikor az orromat vakarom vele. Fojtogató a sötétség. Elindulok jobbra, ahol a kis ajtót láttam miután felléptem az emeletre. Nagyon remélem , hogy azóta nem változtak meg a folyosók. Eleinte csak laza sétálgatásnak indultam,de igazán nincs időm. Ahogy tudok ,csak futok ,de semmi. Sötétség mindenfelé. Nem akarom feladni. Futok egyenesen. Ha látom a fényt az alagút végén, már az is valami.

Elhagyott koszorú
Viharverte dombon fekve hű szívem már nem védte,
Mellkasom rejteke.
Akárhogyan vártam is, soha többé nem takarta,
Valaha szerette?

Volt olyan hogy mosolya, őszintén adta át…
…csak nekem?
Megbújt-e benne még mélyen, tán legbelül,
a lángoló szerelem?

S ha még is úgy hozta a sors, hogy szenvedni kényszerült,
hisz marta a fájdalom.
Semmibe nézni hát, csak azért mert szeret még,mondd
ez nem szánalom?

Egyedül riadtan pillantani fel a csillagos egekre,
a legnagyobb magánnyal.
Egy eltaposott, szétgyötört ember megbékélhet így,
valaha is magával?

Az idő vaskos kerekének köszönd meg, hogy
eltűnt az a kerítés.
Látta azt bárki is, amikor a szenvedés küszöbén,
elfogyott a nevetés?

Csupasszá lett minden, mit egykoron úgy féltettek,
hisz még szerették.
A sírdogáló embereket, kiknek szenvedés még élni is,
mind elfeledték.

Átlökték a gondokat egy másik, csodás világba,
hol a kín nem létezik.
Normálissá válhatott egy jó szokás, ott mind
egymás szeretetét éhezik.

De hol lesz azaz új élet, mikor mindenki azt mondhatja,
megérte léteznem,
Elrepültek felettem az éveim, vén is lettem kissé,
még sem véreztem.

Ajándék volt minden perc, minden egyes pillanat,
felébredni érdemes.
Nem szenved már semelyik, ki azt mondta egy szép napon,
hogy szerelmes.

Jó régen megjósolták, mind álmodozni születtünk,
hát álmodok.
Kósza gondolatként szövi át a lelkemet a vágyakozás,
amíg el nem fáradok.

De marad még az legigazabb igazság, bár ne is volna,
felnyitja a szemem.
Sosem volt még olyan ez idáig, hogy úgy igazán
megbékéltek velem.

Búcsúzni kényszerülök én, minek is maradnék,
ha jobb máshol,
Oda megyek, oda tartok, ahol réges-régen várnak,
ott a dal is nekem szól.

Egyszeriben minden dolog, olyan nagyon egyszerű,
nem vagyok már szomorú.
Fél mosollyal arcomon indultam utamra, mellkasomon,
elhagyott koszorú.

Befogadja testem a föld legmélye, hol nem bánt más,
nem zord a szél.
A világ elől elbujdosok örökre, vártam erre, de itt
fájdalom már el nem ér.

Hát testem pora martalékul szolgál majd, mint eleség, bár
megmaradok lélekben.
A végzet lehet gyönyörű is, rajtad áll, csak…
Hinned kell az életben!

Második rész, tizenötödik fejezet:
Szomorúfűz

A könyvtár ablakán bevilágított a napfény, ezért a felfüggesztett lámpák árnyékai ott sötétlettek a fal mentén, szép kis kontrasztot alkotva. Az idő múlásával az árnyékok egyre lejjebb csúsztak, aztán eltűnt a fény is, és végül Lisette azon kapta magát, hogy a félhomályban ücsörög az asztal másik oldalán. Mindennap ugyanígy történt, és ő mindig ott maradt a sötétségben. Szerette, ha betakarja a sötétség. Talán azért, mert elég sok takargatnivalója volt. Felállt a székből, még egyszer, utoljára a nap folyamán, beszívta a könyvek dohos porszagát. Aztán elhagyta a könyvtárat.
Magas sarkú léptei visszhangoztak a város eme elhagyatott részén, ahol az utcai lámpák sem mindig világítottak. Próbálta gondolatait másfelé terelni, de sehogy sem sikerült neki. Ma van az évforduló, ma van az évforduló, súgta egy belső hang. Szüntelenül, már reggel óta, már tizenegy éve.
Hazug, megbízhatatlan, savanyú, bűntudat nélküli életet élt, ami az előzményeket tekintve nem is volt furcsa. Most egyedül él, független és szabad, nincsen senkije. Hivatása a magány volt. Legalábbis most, az előtt egész sokan kedvelték. De most… gyilkosokkal senki sem barátkozik szívesen.
Lisette Thompson tizenegy éve tartozott a gyilkosok közé, és került a társadalom peremére.
Lett volna másik út, de a gyűlölet teljesen elvakította akkor éjjel. Aznap tudta meg, hogy a férje már egy jó éve tulajdon húgával, Mary Thompson-nal csalja meg őt. Nem vallotta be, egyikőjük sem. Elválni hosszú. Elválni költséges. Neki gyors megoldás kellett. Megszabadulni a hűtlen férjtől, egy hazugságokkal teli házasságból. Egy gyors, és olcsó folyamat. Nagyjából olyan olcsó, mint egy nagyobbacska konyhakés ára.

Így élt Lisette, magányos özvegyként; egészen addig, amíg nem találkozott Tony Beaumont-tal.
Másnap a város fölött vaskos, szürke esőfelhők gyülekeztek, és nem is kellett hozzá sok idő, hogy úgy szakadjon az eső, mintha dézsából öntenék. Már ha egyáltalán lehetséges, Lisette még unottabban ment be dolgozni, mint előző nap. Még csak nem is sejtette, hogy a mai nap az egész életét meg fogja változtatni.
A könyvtárban aznap sem járt senki. Lepukkant, elhagyatott hely volt, Lisette pedig, amikor csak itt tartózkodott, nem is érezte magát élő embernek, sokkal inkább a könyvtár tartozékának. Közel tizenhárom éve dolgozott már itt, teljesen egyedül. Nagyon kevesen jártak a könyvtárba, és amikor már nem volt más dolga, akkor olvasott. Vagy csak írt, a saját szórakoztatására. Javarészt fantáziája szüleményeiről, melyek rendszerint elég bizarr látomások voltak. Már teljesen hozzájuk szokott, de nem bánta. A nap végül elég hamar eltelt. Amikor a nő elhagyta az épületet, már sötétedett, és az eső még mindig szakadt. Körültekintés nélkül lépett a zebrára, így történhetett meg az, hogy a hatalmas, fekete Audi képtelen volt időben megállni.

Az ördög. Csakis ő lehet. Á, nem. Ahhoz túlságosan angyali a kinézete. Pedig lehetetlen, hogy a mennyországba kerüljek. A pokolban a helyem. Akkor meg miért...?

- Hölgyem, jól van?
Még ha jól is lett volna, akkor sem tudott volna válaszolni. Tizenegy éve még csak nem is szólt hozzá férfi, nem hogy megfogta volna a kezét...

Szerencsére nem esett komolyabb baja. Ezért aztán Tony ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye a nőt. Egy darabig mind a ketten hallgattak a kocsiban.
- Egyébként Tony Beaumont-nak hívnak.
- Lisette Thompson. Nős, igaz?
- Igaz. Maga nem, igaz?
- Özvegy vagyok.
- Részvétem.
- Tizenegy éve volt. Itt forduljon balra.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy elütöttem.
Megérkeztek a házhoz.
- Tehetek még magáért valamit?
- Adja meg a telefonszámát.
- Rendben.
Innentől kezdve nem lehetett megállítani a dolgok menetét. Minden ment a maga módján, természetesen, egyszerűen, ahogy kell.

Tony a maga részéről egyáltalán nem szeretett volna belekeveredni egy újabb viszonyba, főleg ezzel a nővel, aki annyira furcsa volt neki. Mégis, amikor néhány nap múlva Lisette felhívta őt, és megkérdezte, nem ér-e rá együtt vacsorázni aznap este, természetesen nem tudott nemet mondani neki. Gillian meg érje be annyival, hogy halaszthatatlanul fontos üzleti vacsoráról van szó. Nem tartozik neki magyarázattal minden egyes lépéséről.
Hét órákor ért oda az étteremhez. Alig ismert rá a nőre, láthatóan nagyon szépnek akart látszani. Határozottan szép volt. Sohasem volt éteri szépség, inkább az ördög maga. Porcelánfehér bőre volt, így a haja feketesége is még inkább kitűnt. Szemöldöke és dús szempillája legalább annyira sötét volt, mint a haja. Szeme a legmélyebb sötétkék. Sohasem szokta sminkelni magát, a férfi kedvéért viszont még erre is vállalkozott.
A vacsora közben teljesen semleges témákról beszélgettek, aztán Tony ragaszkodott hozzá, hogy ismét hazavigye.

A halál lehelete
Huszonkettedik fejezet, második rész:
Amikor a lépcső tetejétől kellet elsétálnom a néni társaságában Lucifer "szobájáig" az úgy öt percnek,ha tűnt. Most viszont úgy érzem, hogy egy jó fél órás futás után érkeztem csak el,ahoz a kis kopott ajtóhoz ,ahol reményeim szerint a fiúk vannak. Izzadság folyik a hátamon végig. A hajam szanaszét lóg körülöttem. Nem tetetem bele semmilyen hajgumit így a derekamat csapkodja. Le kell hajolnom ,mert ez az ajtó kisebb ,mint amire emlékesztem. Egyszer-kétszer-háromszor megrugom mire megadja magát. Egyre inkább azt veszem észre, hogy itt minden ajtó csak akkor nyílik ki, ha erőszakoskodom vele. Nyilván ez itt a "pokol" ,ha jól sejtem még is hideg borzongás járja át a csontjaim ,ha arra gondolok , miket tehetnek itt az emberek. Ahogy belököm az ajtót átesem a küszöbön és a földön fekve találom magam. Egy teljesen normális szobában. Sőt történetesen úgy néz ki ,mintha valami öt csillagos hotel egyik lakosztályán lennék. Fehér franciagy, plazmatévé és bőrkanapé sőt még fésülködő asztalt is látok. Csak éppenséggel ,nincs kiút. Az ajtó mögöttem becsapódik és beleolvad a falba. Nehezen,de feltápászkodtam a földről. Körbenézek még egyszer, mert megesküdtem volna, hogy itt lesznek a fiúk. Tudtam,hogy itt kell lenniük. Lehunyom a szemem éss beszívom a meleg levegőt. Hasonló volt a helyzet amikor anyám korházi szobájában voltam. Itt,most nem érhet ugyan az a veszteség. Ismét érzem ahogy szédülök. Ahogy próbálom tartani magam,mielőtt még ismét összeömlanék. Lépteket hallok. De nem merem kinyitni a szemem. Talán csak a képzeletem játszik velem. A hátam nekiütődik a kemény falnak, ahogy valaki nekem veti magát és szinte megfogalmazhatatlan türelmetlenséggel ,de egyben még is óvatossággal csókol. Talán a képzeletem az. Talán megőrülök idelent. De érzem az őrült kávé és a benzin illatát a kedvenc dezodorommal. Daniel az. Muszáj neki lennie. Két kezemet a hátába mélyeszten és magamra húzom. Az se érdekel, ha most csak képzelődöm. Vagy,ha nem ő. Nem merem kinyitni a szemem. Csak kell.

B Vulf a hős igaz legendája

A múltban élt egy csodálatos,kitartó,bátor férfi.B Vulf volt a neve és a szülővárosából Dániába utazott azért,mert dicsőségre vágyot és arra hogy nyomott hadjon a földön.Dánia királyát és a harcosokat egy szörny tartotta retegésben aki egy mocsárban élt az anyjával.A szörny nagyon sok harcost és embert ölt meg brutálisan,de a királyt nem bánthatta azért,mert a tronja megvédte őt.A királynak végig kellet néznie a harcosai halálát és nem tehetet semmit.A harcosok többször is megpróbálták megölni a szörnyet de a szörny nagyon erős volt.B Vulf mindent meg tudott és el döntötte azt,hogy meg fogja védeni a királyt és a harcosokat és az embereket is.Egyik este meg várta a szörnyet és meg küzdöt vele.A szörny nagyon erős volt és a kardok és a fegyverek nem tudtak neki ártani.B Vulf meg fogta a szörny egyik karját és elkezdte csavarni és a szörny kiáltot a fájdalomtól és B Vulf csak tovább csavarta a szörny karját és a szörny karja végül leszakadt és a halálosan megsérült szörny az erdőbe futtot és pár másodperc után meghalt és B Vult felemelte a trófejáját,a szörny karját és mindenki nagyon boldog volt és mindenki el kezdett ünnepelni és B Vulf lett a város hőse,de a szörny anya boszúra készült és éjszaka amikor a harcosok már aludtak az anya brutálisan megölte őket és B Vulf nem volt ott.Később meg tudta azt hogy mi történt és el indult megkeresni az anyát és egy harcos egy kardot adott neki ami már sok mindent túl élt.B Vulf meg találta az anyát és megküzdött vele de B Vulf kardja nem tudot ártani az anyának,de B Vulf meg látott egy nagy vastag kardot és meg fogta és levágta vele az anya fejét és az anya meghalt.Mindenki nagyon örült és B Vulf vissza utazott a szülővárosába ahol már tudták azt hogy két szörnyet is legyőzött és királyá avatták fel őt.B Vulf elérte azt amit akart dicsőséget szerzet és nyomot hagyott a földön.Hosszú évekkel később egy rabszolga Dániában megszököt és egy sárkány barlangjában relytőzöt el.A rabszolga nem tudta azt hogy egy sárkány is van a barlangban de meg látta őt.A sárkány aludt és a rabszolga el lopta az egyik kincsjét a rabszolga el futott és a sárkány felébredet és észre vette azt hogy az egyik kincsje eltünt és a város népjeit retegésben tartotta.A népek felkérték B Vulfott arra hogy ölje meg a sárkányt B Vulf igent mondot,öreg volt de belül egy kicsit sem változott meg,még mindig egy csodálatos,kitartó,bátor férfi volt és Dániába utazott.A harcosokal elindult megkeresni a sárkányt és meg találták őt.A harcosok nagyon megijedtek és elfutottak,de kivéve egy fiatal harcost aki felnézet a hősre a harcos adott egy kardot B Vulfnak és a hos elkezdett küzdeni a sárkányal de a sárkány nagyon súlyosan megsebezte őt,de a fiatal harcos is elkezdet küzdeni a sárkányal és B Vulf a sárkány hasába szúrta a kardott.A sárkányoknak nagyon érzékeny a hasuk.A sárkány meghalt és B Vulf is tudta azt hogy ő is meg fog halni és azt monta a fiatal harcosnak hogy a trónom már a tiéd azért,mert nekem nincsen örökösöm és azert mert te voltál az egyetlen aki velem maradt a bátorságodért már a tiéd a trónom.B Vulf meghalt de nem bánt meg semmit ellenkezőleg nagyon boldog volt azért,mert megszerezte azt amit akart.Dicsőséget és sikerült nyomot hagynia a földön és még király is volt a szülővárosában.A hőst eltemették de soha nem felejtették őt el és egy új fiatal bátor harcos lett a király és átvette B Vulf hős helyét.

Az én saját idézeteim:

1.Mindig nézz fel,nézz le,nézz balra,nézz jobra,nézz előre,de soha ne nézz hátra!
2.Küzdelem,erő és kitartás és a szíved egyben marad.
3.Az élet néha egy nagy harc,de ha kitartóan harcolsz,életben maradsz.
4.Az élet egy nagy könyv,a sorsunk beleíródik,a sorsod rólad íródik.
5.Ha szomorú vagy,ne sírj,inkább mosolyogj,a mosoly eltörli a könnyeket az arcodról,és a szíved vidám lesz.
6.Küzdj az álmaidért,harcolj a céljaidért,egy tigris él benned,te vagy a legerősebb.
7.Az élet nem egy tündérmese,de az lehet,neked csak hinned kell abban,hogy semmi sem lehetetlen.
8.Az életedben éppítsd meg a váradat,és urald bátran!

26.Kék színű rózsa és kék színű ég,a szívem érted dobog,amig csak élsz.
27.Amikor a hangodat hallom,a szívem bele remeg és ez remek.
28.A tenger nagy és kék,a tengerpart káprázatos,szikrázik az ég bolton,imádom a nyárt mert a szívemben ragyog a nap.
29.Varázslatos hang,mindig velem vagy a gondolataimban a szívemben mindig nekem énekelj.
30.Nagyon édes vagy,te egy kincs vagy egyszóval csúcs vagy.
31.Te vagy az én gyémántom ami mindig ragyog és amitől boldog vagyok.
32.Te egy ajándék vagy nekem,a hangod a szívemben él és mint egy rózsaszál a szívem kertjében szikrázik.
33.A rock benned él,a tűz szívedben lángol és mint egy pilangó a levegőben szál úton hozzád .
34.Gyönyörű kék szemek,mindig veled leszek,szeretlek téged a hangod elvarázsol amig csak élek.
35.Boldog Karácsonyt,élvezd a Karácsonyt a csillag a szívedben ragyog.
36.Szép színes virág csokor,mindig mosolyogj szívből szeres és a szíved mindig boldog lesz.
37.A tigris harap,támad ő egy dühos álat,a tigris a kedvencem szeretem őt minden egyes percben.
38.Élvezd a zenét,ami a szívedben van érezd a ritmust ami a szívedben él a zene a minden ami mindig fel vidít téged és ami be virágoza a lelkedet.
39.Szép virágok,veled lenni imádok,nagyon szeretlek téged,ragyogsz nekem mint a nap az égen.
40.Boldog vagyok,szeretnivaló vagyok,szeretem látni amikor az emberek boldogok,mert ez egy nagyon jó dolog.
41.Imádom az életet a fényeket,az éjszaka a mindenem,a buli az életem,te is bulizz velem mert velem a legjobb hidd el és ez szuper
42.Szép csillagos ég,gyönyörű hold ami fénylik,imádok veled lenni,mert te vagy a mindenem,egyszóval te vagy az életem.

[quote=Necros,2009.04.17. 18:51~482233]Kíváncsi vagyok, ti írtatok-e már saját novellát, verset, dalszöveget vagy más hosszabb lélegzetû szerzeményt. Én elõször Lovecraft-hoz hasonló stílusban próbáltam írni 1-2 szösszenetet, aztán elindultam kicsit más irányba is. Unokatestvérem tanácsára megpróbálkoztam versekkel is, mivel az elvileg segít fejlõdni. Nos, neki már jelent meg egy kis verseskötete is, több szép darabbal, nekem viszont nem erõsségem. Mondjuk, egy ideje már nem írok, de egy befejezetlen történetem ott hever parlagon, amit le akarok zárni és amúgy sem mondtam le az írásról, viszont nem tudom, mikor folytatom.
Íme az én írásaim, kezdve a legelsõvel, melyet Lovecraft-nak ajánlottam, hiszen õ nagy hatással volt rám, mondhatom, hogy miatta fogtam bele ebbe az egészbe (aki olvasta a könyveit, sok ismerõs dologgal fog találkozni).


Szia !

Nagyon jól írsz ! Jó volt olvasni, tetszik a stílusod Szerintem van tehetséged !

Én is írogatok... de sajnos sokszor csak belekezdek és nagyon eltudja venni a kedvemet,ha nincsen semmi támogatásom, semmi féle, kommentár , vagy megjegyzés ... Szóval,most is csak kűszködök magammal :/ De talán még irok majd ide ... Örűlök ennek a fórumnak

Sötétlila krizantém, második rész, tizenhatodik fejezet:
A viszonyunk

Lisette Thompson életében másodszor igazán szerelmes volt. Azok után, hogy biztos volt benne, soha többet nem lesz képes megélni ezt az érzést. Teljesen elvesztette a hitét a szerelemben, most mégis érzett valamit – nem is akármit – Tony Beaumont iránt. Fogalma sem volt, hogy mégis miért szerelmes a férfiba, hiszen semmi különleges nem volt benne. Talán csak azért, mert azt kapta tőle, amire vágyott. Abban nem volt biztos, hogy a férfi ugyanilyen érzésekkel viseltet iránta. De Lisette önző volt, nem érdekelte más, csak önmaga. A viszonyukba akaratlanul is belezavart Tony felesége, ezt pedig Lisette nem vette jó néven.
Így aztán, amikor legközelebb találkoztak – természetesen a nő lakásán – Lisette kifaggatta Tony-t a házasságukról. Gillian-nek hívják a feleségét, aki legalább annyira hűtlen hozzá, mint amennyire Tony őhozzá, és az is világossá vált számára, hogy a férfi már egyáltalán nem szereti a feleségét. Mindössze ennyire volt tisztában a férfi házasságával, valamint haloványan emlékezett valami olyasmire, hogy a feleség már egyszer próbált öngyilkos lenni.
Akkor nem áll messze hozzá a halál. Ez esetben nem fog ellenkezni, amikor segít neki közelebb kerülni hozzá.

Pár napba telt csupán, hogy a terv megfogalmazódjon Lisette fejében. Arra az elhatározásra jutott, hogyha Tony- nak nem lesz többé felesége, akkor semmi sem állhat már a viszonyuk kiteljesedésének útjába. És ha Lisette akart valamit, azt mindig meg is szerezte.

Terve nagyon pontos előkészítést igényelt, de ő ezt egyáltalán nem bánta. Tudta, hogy megéri. Napokon keresztül állt Tonyék háza előtt, hogy pontosan tudja, mikor van otthon, egyedül otthon a nő. Hogy senki sem zavarhassa őket.
Aztán egy napon, amikor Tony már éppen távozni készült szeretőjétől, kibökte, hogy nem lesz a városban egy pár napig. Még folytatta a mondatot, de a nő már egyáltalán nem figyelt rá, ennyi neki éppen elég volt.
Gillian szombat reggel úgy döntött, hogy igenis megengedheti magának, hogy aznap fel sem kel az ágyból. Csak addig kel fel, amíg hoz magának egy kávét. Tony aznap sem volt otthon. Biztosan a szeretőjével van, gúnyolódott magában Gillian. Elég jól ismerte már a férfit, és a napokban való viselkedése nem kis gyanút keltett fel benne. Ez van, gondolta elkeseredetten, egy olyan nő vagyok, akit folyamatosan csal a férje, de vajon miért? Mije van annak a nőnek, ami neki nincs? Á, de mindegy is, erre ugyan hiába keresi a választ. Tony úgysem mondja a szemébe, hogy igen, drágám, van valakim, tudom, hogy neked is van, váljunk el. Mert ott a gyermek. És ha Tony az apja? Akkor apa nélkül neveli fel a gyermekét? Vagy hazudik, és valaki mást állít apaszerepbe? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok nyomasztották, miközben kitöltötte magának a kávét. Akkor akadt meg a szeme valamin, egy régen elfeledett, de annál értékesebb dolgon, a könyvespolcon. A saját könyve.

A Halál utáni depresszió sokkal nyomasztóbb volt annál, mint amire emlékezett. Elejétől a végéig elolvasta a könyvet. Az egyik kulcsmondat, ami eddig szinte teljesen elkerülte a nő figyelmét, ez volt: „Aki egyszer depressziós, utána sem lesz soha az, aki volt.”
Milyen igaz! Még most is próbál kilábalni belőle, annyira élénken élnek benne a múlt emlékei. Este megvacsorázott egyedül, aztán a tévé elé ült, hogy elüsse az időt. Szó se róla, nagyon magányos volt. Nem is sejtette, hogy Lisette ott ácsorog az ablaka alatt, és csak arra vár, hogy őt elnyomja az álom. És akkor aztán színre lép. Ugyanazzal a késsel, ami a férjét küldte a halálba.

Ez nagyon tetszik *-*

A halál lehelete
Huszonkettedik fejezet,harmadik rész:
- Szerintem , már vagy öt perce nyaljátok egymást. - Zavart meg minket ezek szerint Zac hangja - nem szeretek egy ajtón álló lenni, Daniel hagyd már levegőhöz jutni! - Mordul rá türelmetlenül. Ez azt jelenti, hogy nem csak képzelődöm ,és ez itt Daniel. Óvatosan felnyitottam a pilláim. Velem szemben tényleg ő áll. Fekete haja akár a szénaboglya,de így is írtó szexis. Leveszi a kezét mellőlem a falról. El sem hiszem , hogy ez CSAK így sikerült. Megtaláltam őket. És azt sem hiszem el, hogy olyan borzasztó vagyok , hogy simán smároltam volna egy idegennel,csak mert már teljességgel Daniel hiányában szenvedek. Borzalmas vagyok.
- Nem ellenkezett - vágta rá csábos mosollyal Daniel. Nem szeretnék,de muszáj elpirulnom a gyengeségemen. Borzalmas miket hoz ki belőlem ez a hely. Próbálom terelni a témát, ezért Zac felé lépek és neki vetődöm. Meglepően visszafogottan ölelt vissza. Így gyorsan el is húzódtam tőle...
- Mit csinálsz itt Szépségem ?- kérdezi miközben a plafont tanulmányozza. - Mit akarsz tőlünk? És még is ki vagy igazából? Megint Amatis...esetleg Mira, valaki új. Szánalmas. Egyre jobb az alakítás. Meglep, hogy Daniel csak így bedőlt. Mostanság már egyre jobban ellenállt nektek. Most pedig húzz innen. - Felelte ,majd majdnem meg is ütött. Csak a reflekszeimnek köszönhetően ugrottam el és hanyatt estem az ágyra.
- Mi a frász bajotok van? Én vagyok. Eljöttem. Nem is tudom miről beszélsz... - és a mondanivalóm végét ki sem mertem mondani hangosan. Daniel kiknek állt ellen? Hány cafkára mászott már rá. Tény és való, hogy hihetetlen a nyelv játéka,de nagyon reméltem egy ideig,hogy csak nekem mutatja ezt az oldalát. Hozzá fordultam és kérdő tekintettel firtattam.
- Ugyan már - vágta rá - jó kis kaland volt,de a héten nem te vagy az első sz.jh.. Akadnak,bár meglepően jó voltál,de inkább rohadok meg, mint hogy valami hülye egyességet kössek egy magad fajtával. - Felelte éles hangon Daniel az esedező szemezésemre.
- DaDaDa...niel - alig hittem a fülemnek. El sem hiszem , hogy én most sírok. Daniel azt mondta...nem én vagyok az első. Megmarkoltam az ágy szélét, és próbáltam nem össze esni. Nem én vagyok az első. Itt smacizgat mindenféle jött-ment nőkkel, akik ki tudja milyen alkut ajánlanak. Talán tudatlan és hasonló vagyok ,nem ebbe a világba születtem. Nem tudom milyen egyezkedések mennek a pokol bugyraiban...de ez undorító. Anyám eltűnésének napja óta nem sírtam igazán. Az öngyilkos kísérletem után megkönnyeztem,de ez most valami más volt. Felkaptam egy párnát és a mellkasomra szorítottam. El sem hiszem,amit hallok. - Te ,hüüpsz , megcsókoltál másokat is? - Kérdeztem , miközben ki sem láttam a könnyeimtől. Esetlenül ringatóztam az ágyon és a fejem a párnába szorítottam. Nem tudtam ránézni. - Te ,akkor megcsaltál? - Emeltem fel nagyon nehezen a fejem,de így sem láttam semmit.

Huszonkettedik fejezet, negyedik rész:
Körübelül egy öt percig, ha engedték a fiúk ,hogy magamba roskadjak és átgondoljam mekkora egy hülye vagyok.
- Elég a színjátékból - Teszi rám a kezét Daniel és felemel. - Nagyon kitartóan nyomod,de nem hiszem neked. Clare ennél erősebb.
- Már nem lehetek Candy? - Kérdezem, miközben próbálom visszanyelni a könnyeim. - Kérlek.
- Te meg honnan? - Néz rám csodálkozva.- Ki vagy te?
- A rohadt életbe ez nem vicces - fakad ki belőlem egy sírás és az ordibálás határán álló hang. - Daniel, k****a az idegeimre mész. Amíg te idelent smárolgatod a hülye Amíráidat, én kórházban voltam. És sokat dolgoztam azon ,hogy eljussak ide. B***i, amíg te itt d**sz minden rohadt k*****dal ,én öngyilkosságot kíséreltem meg, tudat alatt. Anyám is meghalt b****a meg. Te meg azzal vádolsz ,hogy a nevét se tudom ki a ló**** vagyok. Ne is érj hozzám. Kitalálok innen egyedül. Úgy is mindjárt jön a kis csajod...tudod elég erős vagyok hozzá , hogy ki jussak innen. Paraszt. - Hozzá vágom a párnát és lelkesen a szoba másik felében található ajtó felé megyek. Sejtésem szerint,ha nem is a kijárat akkor egy fürdőszoba van ott. Legalább be tudok oda addig zárkózni amíg lenyugszom. Magamra csapva az ajtót lezuhanok a tökéletes márvány pult mellé. A törülköző ami radiátoron lóg szépen tökéletes lesz arra, hogy a könnyeim törölgessem. Mellettem még egy szimpla zuhany található,de nem igazán akarok ezzel foglalkozni. Csak sírni akarok. Ordítani. Sikítani. Mekkora egy rakás szerencsétlenség vagyok. Senki nem szeret. És meg is haltam volna értük, ők meg játékot űznek belőlem. "Nem őrülhetek meg, nem most" suttogom magamnak. Az ajtó egy reccsenéssel meg is adja magát. Nem értem miért akar rám törni Daniel,miután olyan szép elintézett. Nem is nézek a szemébe. Nem is érdekel ,milyen tekintettel fürkész. Hangos puffanással landolt mellettem. Kezét a térdemre akarja rakni,de nem engedem. Alrébb mászom ,de továbbra sem pillantok rá.
- Sajnálom - mondja ,és hallom ahogy a tőle telhető legbársonyosabb hangját használja. - Tudod...
- Nem ,képzeld nem tudom, és ezek után már nem is érdekel.
- Rendben. Csak annyi , hogy a amióta itt vagyok különböző lények és nők jelentek meg. Mind neked adta ki magát. Mind egy nyavalyás démon volt. Azt mondták, ha kötök egy alkut megvédenek és ki mehetek. A lelkem ,ha akarok egy évet még veled. Nem akartam azt. Azt akartam, hogy egy évnél több időnk legyen ,és tudtam azt is, hogy el fogsz jönni. - Elhadarta az egészet,úgy hogy bele se tudjak vágni. Felemeltem a fejem és ránéztem. Ezek a szemek a gyengéim.
- Miért smároltál mindegyikkel? - Kérdeztem elhaló hangon.
- Azt akartam ,hogy mind te legyél. De mindig ugyanazok a szörnyek jötte. Nem keresek mentséget az elején csókolgattam őket, mindben téged láttalak. De változtál is amióta eljöttünk. - Felelte komoran.
Nem igazán találom a megfelelő szavakat. Megérdemelné , hogy kiosszam. De még sem teszem. Sokkal inkább fel állok és csak kisétálok. Nem tudom mi kéne mondanom. Összetört. Daniel. Az igaz szerelmem. Ő is cserben hagyott. És ami még jobban idegesít, hogy én viszont bármit megtettem volna érte.

Huh...Én is elkezdtem írni és már be is fejeztem egy saját kis könyvemet. Eddig nem mutattam meg senkinek, éppen ezért kissé...hmm...ideges is vagyok. Úgy gondolom, hogy elősször csak amolyan prológus-t teszek közzé és majd a visszajelzésekből meglátom, hogy van-e értelme közzétenni a könyvemet. Részletekben természetesen.

Prológus:
Öngyilkosság. Az életünk része. Viszont melyik az a pont, mikor valaki rászánja magát, hogy megtegye? Rachell tudta és meg is tette...vagy mégsem?
Nate élete átlagos volt, míg "barátja" öngyilkos nem lett. Elkezdődött a 11. és ezzel a baj is. Egy titkos fenyegetőző és egy mégtitkosabb oldal. Majd a nemvárt gondok. Egy név, egy oldal, egy lány és Nate élete megváltozik.


Mert Ash nem egy név!


Tudom, hogy kissé össze-visszaság lett a prológus, de azért remélem, hogy lesznek visszajelzések.

Nos...Azért írok ehhez a régebbi részletedhez, mert most találtam rá a toppikra és a te könyvedre is. El kell mondanom, hogy zseniális. Egyzserűen imádom. Minden nagyon jól meg van írva. Clare karakterét nagyon bírom, egy Daniel pedig jöhetne nekem is Szóval eddig nagyon jó a könyv és szerintem továbbra is az lesz. Ne hagyd abba az írást, mert a tehetséged megvan hozzá.

Nos, mivel már most kaptam elég sok visszajelzést, így úgy gondolom, hogy megosztok néhány infot és magát a könyv részletét holnap teszem ki Hogy tiszta legyen a kép

Nos, a könyv címe Alive And Stereo. A könyv főszereplője egy srác, Nathaniel Hopes(Nate és igen, hiába vagyok lány, ezt a könyvet ennek a srácnak a szemszögéből írom le). A többszörös "ágypartnere" Rachell Hanginns a nyáron öngyilkos lett, Nate pedig a suli kezdetével érdekes leveleket kezd kapni.
Röviden ennyi

Véleményekre kiváncsi lennék! Legyen az hideg vagy meleg!

Meg is lepett, hogy egy fiú szemszögéből írtad,de nekem szimpatikus hogy ilyen dolgokra is elhivatott vagy. Részemről izgalmas hangzik,de kíváncsi vagyok, hogyan kelted életre Nate karakterét,és egyből az is felkeltette az érdeklődést ,hogy tragédiát vagy romantikus szálat akarsz elindítani. Köszönöm szépen a szép szavakat, szerintem egy Daniel nekem is jól jönne És, ha már itt tartunk...
A halál lehelete
Huszonharmadik fejezet, első rész:
Bizonyára elbóbiskoltam a kanapén, mert arra ébredtem ,hogy valaki erősen a mellkasához szorít és a leheletével a nyakam simogatja. Irritál az érzés, hogy Daniel minden egyes vitánk után csak úgy képes megnyerni a bocsánatom, hogy átölel. Kirúgom magam a karajiból, és a kanapé másik szélére ülök.
- Jó Reggelt - szólal meg álmos hangon miközben felül.
- Jobb is lehetne - vágok vissza.
- Értem én. De Clare így is úgy is beszélned kell velünk. Velem. Ezért vagy itt.
- Nem tudom miért vagyok itt -fakad ki belőlem - elvileg valamit el kell mondanotok,de én nem akarok beszélni veletek. Csak ki akarok innen kerülni. Hozzád sem akarok érni. Szörnyű vagy. Én már nem tudom mit tudok elviselni.
- Sajnálom. -Feleli és lehajtja a fejét. A haja az arcába hullik így eltakarja a keserves képet amit most az arckifejezése nyújt. Daniel nagy levegőt vesz és folytatja. - Ha velem nem is akarsz, beszélj Zaccal. Ő soha nem fordult ellened. Én másztam rá azokra a lányokra. Nem ő.
- Nem is rá vagyok dühös. De...akkor sem tudom hogyan kéne reagálnom erre az egészre.
És tényleg nem tudtam. Amióta csak megláttam Daniel, mindig volt valami különös ami összehúzott minket. Nem tudnám megmondani, hogy mi ez az érzés,de ez még most sem szűnt meg létezni. És ez egyenesen kikészít engem. Lányokat smárol le. És ezt nem tudom csak amiatt megbocsájtani, mert mindben engem akart látni....De a lelkem mélyén tudom, hogy meg kellene. Amikor beestem ebbe a szobába akkor is magamra húztam volna a srácot aki hirtelen megcsókolt, ha nem Daniel. Annyira vágytam már a szeretetre. És emiatt meg értem mit érez. Mit érzett. Nem tudom hova rakni a saját érzéseim. De tudom, hogy nem hibáztathatom egy olyan dolog miatt, amit én is gondolkodás nélkül elkövettem volna. Kész voltam rá, hogy megcsaljam. És mindezt miért? Mert már annyira rég óta nem nyílt esélyemre arra, hogy a közelembe legyen az egyetlen srác aki képes annyira megbabonázni, hogy meghalnék érte.
- Remek vagy Candy. Remekül csinálod - felelte. Majd feláll a kanapáról és megáll velem szembe. Ahogy felemelem a fejem és meglátom azokat a bánatos óceán kék szemeket, nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Megragadom Daniel pólóját és magamra rántom. Már összeért az ajkunk,de mielőtt még megcsókolnám Daniel megszólal. - Ne miattam tedd meg a dolgokat. Magad miatt.
- Magamért. - Felelem. És magamra rántottam az egész lényét. Amilyen erősen csak tudtam nem engedtem el, a hátába kapaszkodva szorítottam, de tudtam, hogy nem tarthat örökké a csókunk. Miután már kellő erőt összegyűjtöttem a nyálcserénkből kimásztam alóla és még egy utolsó szóval elköszöntem. - Több vagy nekem, mint azt be merem vallani. Nem tudom, hogy megbocsájtok e vagy csak hazudok magamnak. De kiviszlek innen titeket. A szeretteimért.
Ezzel otthagytam és elindultam Zac felé a fürdőszobába. Minden információ melyre szükségem van az ő birtokában van. És én kész vagyok rájuk.

Nagyon jó lett ez a rész is Komolyan mondom, hogy egyre jobban írsz. Csak így tovább!

Nos, akkor én meg is hoztam az első részletet. Ez a rész amolyan visszaemlékezés, mikor Nate megtudta, hogy Rachell meghalt és, hogy hogyan reagált. Jó olvasást!

Egy hónappal korábban:
Augusztus

Holdkóros stílusban keltem fel és elhatároztam, hogy elmegyek a Karen's caffee-ba, ahova a srácokkal szoktunk járni. Gyorsan felöltöztem és mivel anyu meg a tesóim még aludtak, így kiosontam a házból és elindultam uticélom felé. Viszont mikor odaértem, a haverok közül senki nem volt ott. Sőt! A legtöbb box üresen tátongott, arra várva, hogy valaki végre elfoglalja őket. Azonban erre nem sok esély volt, mivel a kávézóban alig voltak emberek és a szokásos barátságos hangulat helyett szomorkás és mélabús volt az egész. Kimentem a kávézóból és úgy döntöttem busszal megyek, így amíg a buszra vártam, előkerestem a telefonom és felhívtam Kylie-t.
-Szia, Kylie!-mondtam miközben megérkezett a busz, így megvettem a jegyem és felszálltam-Merre vagytok? Azt hittem Karen-nél lesztek, de nem voltatok...Gondoltam leugorhatánk a tóhoz...Rachell Hanginss is ott lesz. Az a test!-ültem le röhögve.
-Nate...Rachell nem lesz ott.
-Mert?-kérdeztem.
-Én egy...egy rohammentőt láttam a házuk előtt-mondta. A vonal kissé recsegett, de hallottam amit mond és eléggé megrázott. Megdermedtem, majd fejemet megrázva szóltam bele a telefonomba:
-Megint megpróbálta megölni magát?-habogtam.
-Igen és...ezúttal sikerült is neki.
-Micsoda?-kérdeztem, miközben szemembe könnyek szöktek.
-Rachell...Meghalt.
-És...Ezt csak így mondod??-pattantam fel és előre siettem-Álljon meg!-kiáltottam kissé hangosan és túl idegesen a sofőrnek.
-Na, de fiam...
-Kérem álljon meg!-kiáltottam újra, könnyes szemekkel. Már nem láttam rendesen. Csak homályosan. A buszsofőr megállt én pedig telefonomat elhajítva kezdtem rohanni Rachell és szülei háza felé.

Mikor odaértem, megdöbbentem, hogy az ajtó zárva volt, így teljes erőmmel kezdtem dörömbölni, mire Rachell apja kinyitotta az ajtót.
-Szervusz Nate!-mosolygott, de szeme tele volt könnyel és fájdalommal.
-Rachell...komolyan...igaz?-támaszkodtam a falnak. Nem tudott válaszolni, pedig próbált így, csak becsapta az ajtót én pedig a fal mentén lecsúsztam és leültem a földre. Nem sírtam. Csak néztem a semmibe. Rengeteg kérdésem volt, de nem tettem fel őket. Egyszerűen felálltam és hazamentem.
A kérdések ezrei vadul kavarogtam az agyamban, de hirtelen megszűnt a szomorúság és fájdalom keveréke a mellkasomban és szimplán röhögni kezdtem. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Talán azzal magyaráztam volna, hogy valakik a halál tudata miatt sírnak én pedig fájdalmasan nevetek. Én így akartam kezelni ezt az egészet. Nevetve értem haza. Anyuék nem is tudták, hogy mi a nagy vidámságom oka. Dehogy voltam vidám! Csak nem akartam gyengének látszani, így inkább röhögtem.

Mint indítás nekem nagyon tetszik, és remélem ,hogy ahogy beleásód magad a történetbe úgy is ilyesmi színvonal lesz, de engem mindig is a részletek érdekelnek, a busz színe, Nate haja, Rachell külseje. Remélem az ilyenekre is fény derül majd

Természetesen, bár én (sajnos) az a fajta vagyok, aki jobban szereti apránként megosztani az információkat. Nate külsejét, pedig nem hiszem, hogy le fogom írni, mert meghagyom, hogy mindenki képzeljen el egy neki kedvére való pasit(akár álompasit) Nate személyében. A többi szereprőről pedig természetesen lesz leírás Jaj, és köszönöm szépen a véleményed