Saját írások, novella, vers, bármi

-Istenem, szerinted mármint ohhh most azonnal hívd a mentőket,szerintem valami baja van. - Visítottam egy kifejezetten magas hang a fülem mellett. - Talán a gyógyszer, vagy megint arról a férfiról volt képzelgése, komolyan mondom, hogy veszélyes volt elmennünk, tudtuk ,hogy az. Pedig már hónapok óta rendben volt, a kicsikém. Haallllassz? Matthew King, ha nem hívsz egy mentőt most azonnal én.... - Anyám azonban nem fejezte be a mondatát ,mert sírásban tört ki. Fájt minden csontom,de megpróbáltam kinyitni a szemem ,szólni akartam, hogy nem kell a mentő,nem történt semmi, azonban ahogy megmozdultam volna kísérteties fehérség vakított el, majd hirtelen már csak minden elsötétül. A feketeségben egy férfi körvonalait láttam magam előtt, nagydarab, negyvenes, borostás, fekete sapkában és ballonkabátban. Futni akartam előle,de egyszerűen semmit nem tudtam csinálni. Egy szó nem jött ki a számom bármennyire is akartam sikítani, a lábaim megmerevednek. A férfi viszont közeledett, már csak egy karnyújtásnyira volt...vviiiiúúúúúúú,viiiúúúúúú,viúúúúúúúú,
"El az útból hölgyem, a lányát azonnal kórházba kell vinnünk.Jönnie kell magának is, mire allergiás, mit kapott? Trauma?" Suttogta egy távoli hang,de én csak a férfira tudtam koncentrálni és arra, ahogy közelít, s az járt az fejemben mi fog most történni. Mármint, mit akar a férfi,megint? Egyszer nem voltam elég...

Alive And Stereo
Rózsa
Második részlet:
Délután be sem mentem melózni. Beteget jelentettem és helyette készülődtem, amit soha nem szokok. Mindig felkapok valamit és úgy hódítok. De most készülődtem. Nem tudom, hogy miért...Csak úgy. Talán kissé féltem és nem akartam bajba keveredni sz.r göncökben. És ha végül pedig meg kéne halnom az éjszaka folyamán, akkor legalább nézzek ki jól. Hiszen nem tudom hogy mi vár rám a Garden-ben. Egy kézbesítő. De mit ad át? Még az is lehet, hogy bajba keveredek.
Felhúztam a fekete farmerem és a szürke felsőm. Felrángattam a sötétszürke kapucnis dzsekim és elindultam. A disco előtt Ali, Kylie, Navid és Will ácsorgott.
-Hellotok!-mosolyogtam-Avery?
-Nem volt jól-vont vállat Navid.
-Aha...Akkor bemegyünk?-kérdeztem, mire elmosolyodtak, így be is mentünk.
Navid és Kylie elment az italokért míg én és Ali a táncparkett szélén álldogáltunk. Szememet keresztülfuttattam a tömegen, de nem láttam semmi furát. Ha a többiek közelében maradok nem is lesz bajom. 
A "maradjunk együtt" elméletem nem jött össze, mivel Ali rögtön az első ital után meghivattatta magát egy másik italra, egy idegen sráccal. Kylie és Will pedig együtt elmentek táncolni, így Navid meg én szótlanul ültünk a pultnál, mikor odajött hozzám egy vörös lány.
-Szia!-mosolygott. Szép volt-Már egy ideje nézlek...Magányosnak tűnsz. Nincs kedved táncolni?
Navid-ra néztem, aki csak ennyit mondott:
-Elmegyek Avery-hez.
Csendben bólintottam, majd követni kezdtem a lányt. Csípője egyenletesen mozgott és iszonyatosan rövid szoknyát viselt. Tánc után meg is vizsgáltam, hogy mennyi mindent takar...
Egy óra elteltével kipirulva mostam meg az arcom, majd visszamentem a buliba, ahol kértem egy üveg sört, amivel a kezemben vágtam végig a tömegen a többieket keresve. De nem találtam őket, így nekitámaszkodtam az oszlopnak, miközben Kylie kedvenc száma, a Habits szólt. Volt már bennem jó pár pohár sör is, így duplán jól jött az az oszlop. Éppen a távolba meredtem, mikor megpillantottam egy platinaszőke lányt, aki engem nézett, majd elfordult én pedig poharam a földre ejtve követtem. Egy csomó embert kikerültem, mikor valaki a kezembe nyomott egy hátizsákot. Utána néztem az illetőnek, de kapucnit viselt, így nem láthattam, hogy ki volt. A táskát felraktam a hátamra, majd követtem a lányt, aki megállt a táncoló tömeg közepén. Vészesen közel jött hozzám. Elmosolyodtam, de a mosolyom le is hervadt, mikor egy 38-as Smith and Wesson-t nyomott az oldalamnak. A lány továbbra is mosolygott, de én meghátráltam és bár nehézkésen, de kijutottam a diszkóból. Nem törődve a többiekkel, tempósan kezdtem sétálni, miközben a diszkóból kijött 3 srác. Körbenéztek, majd mikor megláttak, odakiáltottak.
-Hé, haver!-indultak meg felém, röhögve-Várj meg! Dumáljunk egy kicsit.
-Dumál veletek a franc!-suttogtam, majd kapucnimat a fejemre húzva rohanni kezdtem, ők pedig utánam.

Imádom a történetedet és ahogyan kezd egyre beindulni a történet, egyre jobban hozzábilincselődöm a történethez.    Viszont, nem értem, hogy mi a baja Lila-nak. Mármint mi a betegsége? Remélem ez is kiderül a történet során. (vagy ha már említetted, akkor elnézést, de azt az információt úgy tűnik, nem raktározta el az agyam)

Sötétlila krizantém, harmadik rész, második fejezet első részlete:
Vér és vita
Tony- nak valami egészen egyszerűen nem ment ki a fejéből. Egyik éjjel, amikor megcsókolta Lisette-t, véletlenül megharapta a nő alsó ajkát, de annyira, hogy kiserkent a vére. Lisette egy pillanatra állt csak meg a mozdulatban, és lenyalta ajkáról a vért. Lassan, láthatóan élvezte ki a helyzetet, mintha a férfi direkt csinálta volna. Végig a szemébe nézett, majd ajkán a növekvő vércseppel odahajolt, és szántszándékkal tette meg azt Tony-val, amit ő vele az előbb. Hagyta összefolyni a vérüket. 
Tony pedig nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy kezdjen el félni. Végül is, a kapcsolatuk egésze olyan furcsa volt; ez a momentum csak még furábbá és egyoldalúbbá tette: a férfi egyre inkább azt érezte, hogy szeretője bármit megtehet vele. Elveheti a vérét, ezzel nem is volt baj, azzal sokkal inkább, hogy mi van akkor, ha egyszer az életét akarja majd? A kettő szinte egy és ugyanaz. Legalábbis Tony úgy vélte.
Haragudni akarok Edith -re, amiért elszívja azt a cigarettát; de nem tudok, mert tisztában vagyok vele, hogy az már lényének egy apró darabjává vált, a személyisége része, és ez így van rendjén. Tudom, hogy a kegyetlen világ kioltotta belőle azt az édes tízéves kislányt, aki egykoron ugyanannyira ő volt, mint most ez a harmincegy éves nő. Azért viszont igenis haragszom rá, amiért elítéli az írókat: lehet, hogy ő nem a szavak embere, de lehetetlen nem értékelni más emberek kincseit: hiszem, minden regény egy kincs, melyet meg kell ismertetni a világgal, melyet közkinccsé kell tenni, és nem elítélni. Lehetetlennek tartom, hogy valaki ne élvezze azt, hogy órákat tölt a monitor előtt, és csak ír, érezni, ahogyan a billentyűzet lassan a kezünk alá idomul, és egyre több ezer szó lesz a gépben, vagy akár a papíron, hogy nem élvezi valaki értékkel megtölteni a szűziesen fehér lapokat?! Én személy szerint festeni akarok a szavaimmal: képeket az emlékezetükbe, és a sajátomba is. Olvashatunk más emberek, a karaktereink szívében és lelkében, létrehozhatunk egy világot, egy történetet. Nekem ezek álmok, színesek, lomhák, és nem hagynak nyugodni, akarom a billentyűk kattogását, akarom a delíriumot, akarom, hogy fájjon a csuklóm az írás miatt, akarom, hogy besötétedjen, essen az eső, de én még ott üljek és gépeljek… Olyan dolgokat akarok átélni, amit a való életben talán sohasem fogok, akarok fejből tudni bekezdéseket. Akarok álmodni, milyen lesz, ha más is kezébe veszi ezt a regényt. 
Talán botrányos dolog megnyilatkozni egy könyvben az írónak, jó pár fejezet után, a könyv harmadik részében. Talán nem ez életem főműve, de én karakterekről álmodom. Esténként van, hogy Gillian-nal. Elmondom: Gillian-t részben magamról mintáztam, ő az őszintébbik felem, aki ki meri mondani és meg meri tenni, amit gondol és akar. Irigy vagyok rá. Talán gonoszság szívünkbe zárt szereplőnket egyszer csak majdnem megöletni férje szeretőjével, aki csak egy novellatémának készült, a Sötétlila krizantémtól teljesen függetlenül. Nem normális dolog, hogy az író kiborul a regénye közben teljesen váratlanul. De hát… mi a normális, igaz? 
Ezt a regényt a saját vigasztalásomra kezdtem el írni, mondván, nézd, nézd meg jól, látod? Ő is depressziós, nem csak te egyedül a világon! Nem csak te akarod megforgatni a torkodban a konyhakést! Végül nem tettem meg, mint látják. Gillian megpróbálta, engedett a démonoknak, mennyire büszke vagyok rá! Én nem mertem. És jól tettem. 
Évek óta nem sírtam, tudják? Kíváncsi vagyok, mi vette rá magukat, hogy kézbe vették ezt a könyvet, megbánták-e már? Ki merték nyitni? Megvették? Vagy kölcsönözték egy könyvtárból? Letöltötték az internetről? Egyáltalán, lesznek még könyvtárak, amikor ezt a regényt kiadom? Kiadom valaha is? Bizonyára megtettem, ha ezt olvassák. Megbántam vajon? Sajnálom, hogy elvettem a színteret Edith cigarettájáról, és az imádnivaló Venetiáról, őszintén sajnálom, de mindezt el akartam mondani. Kíváncsi voltam, meg merem-e tenni, le merem-e írni ezeket a szavakat? Merek-e farkasszemet nézni velük? Vagy talán még arra sem vagyok képes. Talán egy nap majd engedek a kísértésnek. De az is meglehet, hogy nem, és nyolcvanévesen, természetes úton halok meg. Még nem tudom, hogy Gillian-t és családját mi fogja még érni, és hogy Edith hány cigarettát szív el a regény végéig. De lehet, hogy öt perc múlva beüt a világvége és mind meghalunk...El akartam mondani. Köszönöm. Hogy megtehettem, hogy leírhattam. Már ez is számít. Ha tudnák, mennyit...
Ha már a kitárulkozás pillanatába mélyedtünk, elmondok még valamit. El akartam mesélni a történetemet, mindegy, milyen áron. S ha fogjuk ezt a történetet, a mesémet, s lecsupaszítjuk róla a szövevényes allegóriákat, és megfigyeljük alaposan Gillian viselkedését: akkor bizony sovány életemmel találjuk szembe magunkat.
Ezt a könyvet 2014 októberében kezdtem el írni, tizenhárom évesen. Tollal, papírra, a legnagyobb szívfájdalmak közepette, harcolva a könnyeimmel. Ma 2015. május harmadika, vasárnap, anyák napja van, ami azt jelenti, hogy lassan már hét hónapja írom ezt a könyvet, és ez tizenötezer négyszázöt szót jelentett mindezidáig. 
2001. március 28-án születtem, s tizenegy éves koromban kezdtem el hosszabb történeteket írni, melyek már hatéves korom óta érlelődtek bennem. A három év alatt eddig nyolcvan szereplő teljes életpályáját dolgoztam ki, mindegyikük egy kis darab belőlem, a személyiségemből. Bejártam velük Brooklynt és Manhattant, Barbadost, Lincolnshire-t, és Londont, valamint Párizst, Provence-t. De ha visszatérünk a Sötétlila krizantémhoz, adósuk vagyok még egy nehéz titokkal. Április elején alapfokú angol nyelvvizsgát tettem; és az írásbeli részben egy levelet kellett angolul megírnom, úgy, hogy a címzésnél és az aláírásnál nem használhattam a saját adataimat. Így a levelemet Lisette-ként írtam alá, pedig több száz név közül választhattam volna, én mégis ezt az egyet választottam.

Sziasztok! Nemrég fejeztem be egy írásomat, és úgy döntöttem, elhozom Nektek! Még a véglén az is lehet, hogy regény lesz belőle, ugyanis vannak további ötleteim a történettel kapcsolatban, ez csak egy részlet belőle:
                Szomorú nyár

Alive And Stereo
Rózsa
Harmadik és egyben utolsó részlet:
Már egy ideje rohantam. Ők is. Azt hittem, hogy utolérnek, de ekkor befutottam egy társasépület folyosójára, onnan pedig villám sebességgel a liftbe. Ekkor megérkeztek a srácok, de szerencsére időben becsukódott az ajtó és már csak az egyik srác bosszús ököl csapását láttam az üvegen és azt ahogyan rohanni kezdenek. Benyomtam a 7. emeletet (utolsó) és amíg vártam, hogy megérkezzünk, a fal mentén végigcsúszva ültem le. Tarkómon éreztem a nedvességet, amit az izzadságcseppek okoztak. Szám száraz volt és fejem lüktetett. Hajamat tépve próbáltam ellenállni a hányingernek ami akkor tört rám, mikor elhagytuk a 6.-ot. A 7.-re érve valósággal kiugrottam a felvonóból és kiszaladtam a tetőre, ahol méregetni kezdtem. A szomszéd épület nem volt olyan messze, így megfogtam a korlátnak támasztott hosszú, de vékony deszkát, majd átnyomtam a másik épület peremére. Lassan ráálltam, majd mászni kezdtem. Úgy a háromnegyedénél járhattam, mikor megjöttek a "haverok". Ettől bepánikolva meginogtam és csak az volt a szerencsém, hogy elkaptam a deszkát, ami eléggé meghajlott. Fogaimat összeszorítottam az ujjaimba hasító fájdalom miatt. Két lehetőségem volt. Vagy megpróbálom elkapni valahogyan másfél méterre levő peremet, vagy hagyom, hogy lerázzanak. Valamiért a másik jobban tetszett, így elkezdtem mászni, majd mikor elkapták a deszka végét, elrugaszkodtam és belekapaszkodtam az épület peremébe. Úgy 10-15 méter magasan lógtam a levegőben, irgalmatlanul erős fájdalommal küszködve. Nem éreztem magam elég erősnek, hogy felküzdjem magam, így hosszú ideig csak csüngtem ott, majd erőt véve magamon felhúzóckodtam és átestem a korláton. Legszívesebben csak feküdtem volna, de talpra álltam és rohanni kezdtem. A lépcsőházban már biztonságban éreztem magam, így ott elhajítottam a táskát és leültem a lépcsőre. Itt már nem volt felvonó és az egész ház vízhangzott, így hallottam volna ha felfelé jöttek volna. De így csak ültem ott, míg meg nem nyugodtam, majd visszamentem azért a kib.szott táskáért és lesétáltam a földszintre. Kint nem volt senki, így fogtam egy taxit és haza vitettem magam. 
Hétfőn pedig nőgyógyászhoz megyek...

Sötétlila krizantém, harmadik rész, második fejezet első részlete:
Vér és vita
Tony- nak valami egészen egyszerűen nem ment ki a fejéből. Egyik éjjel, amikor megcsókolta Lisette-t, véletlenül megharapta a nő alsó ajkát, de annyira, hogy kiserkent a vére. Lisette egy pillanatra állt csak meg a mozdulatban, és lenyalta ajkáról a vért. Lassan, láthatóan élvezte ki a helyzetet, mintha a férfi direkt csinálta volna. Végig a szemébe nézett, majd ajkán a növekvő vércseppel odahajolt, és szántszándékkal tette meg azt Tony-val, amit ő vele az előbb. Hagyta összefolyni a vérüket. 
Tony pedig nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy kezdjen el félni. Végül is, a kapcsolatuk egésze olyan furcsa volt; ez a momentum csak még furábbá és egyoldalúbbá tette: a férfi egyre inkább azt érezte, hogy szeretője bármit megtehet vele. Elveheti a vérét, ezzel nem is volt baj, azzal sokkal inkább, hogy mi van akkor, ha egyszer az életét akarja majd? A kettő szinte egy és ugyanaz. Legalábbis Tony úgy vélte.
Haragudni akarok Edith -re, amiért elszívja azt a cigarettát; de nem tudok, mert tisztában vagyok vele, hogy az már lényének egy apró darabjává vált, a személyisége része, és ez így van rendjén. Tudom, hogy a kegyetlen világ kioltotta belőle azt az édes tízéves kislányt, aki egykoron ugyanannyira ő volt, mint most ez a harmincegy éves nő. Azért viszont igenis haragszom rá, amiért elítéli az írókat: lehet, hogy ő nem a szavak embere, de lehetetlen nem értékelni más emberek kincseit: hiszem, minden regény egy kincs, melyet meg kell ismertetni a világgal, melyet közkinccsé kell tenni, és nem elítélni. Lehetetlennek tartom, hogy valaki ne élvezze azt, hogy órákat tölt a monitor előtt, és csak ír, érezni, ahogyan a billentyűzet lassan a kezünk alá idomul, és egyre több ezer szó lesz a gépben, vagy akár a papíron, hogy nem élvezi valaki értékkel megtölteni a szűziesen fehér lapokat?! Én személy szerint festeni akarok a szavaimmal: képeket az emlékezetükbe, és a sajátomba is. Olvashatunk más emberek, a karaktereink szívében és lelkében, létrehozhatunk egy világot, egy történetet. Nekem ezek álmok, színesek, lomhák, és nem hagynak nyugodni, akarom a billentyűk kattogását, akarom a delíriumot, akarom, hogy fájjon a csuklóm az írás miatt, akarom, hogy besötétedjen, essen az eső, de én még ott üljek és gépeljek… Olyan dolgokat akarok átélni, amit a való életben talán sohasem fogok, akarok fejből tudni bekezdéseket. Akarok álmodni, milyen lesz, ha más is kezébe veszi ezt a regényt. 
Talán botrányos dolog megnyilatkozni egy könyvben az írónak, jó pár fejezet után, a könyv harmadik részében. Talán nem ez életem főműve, de én karakterekről álmodom. Esténként van, hogy Gillian-nal. Elmondom: Gillian-t részben magamról mintáztam, ő az őszintébbik felem, aki ki meri mondani és meg meri tenni, amit gondol és akar. Irigy vagyok rá. Talán gonoszság szívünkbe zárt szereplőnket egyszer csak majdnem megöletni férje szeretőjével, aki csak egy novellatémának készült, a Sötétlila krizantémtól teljesen függetlenül. Nem normális dolog, hogy az író kiborul a regénye közben teljesen váratlanul. De hát… mi a normális, igaz? 
Ezt a regényt a saját vigasztalásomra kezdtem el írni, mondván, nézd, nézd meg jól, látod? Ő is depressziós, nem csak te egyedül a világon! Nem csak te akarod megforgatni a torkodban a konyhakést! Végül nem tettem meg, mint látják. Gillian megpróbálta, engedett a démonoknak, mennyire büszke vagyok rá! Én nem mertem. És jól tettem. 
Évek óta nem sírtam, tudják? Kíváncsi vagyok, mi vette rá magukat, hogy kézbe vették ezt a könyvet, megbánták-e már? Ki merték nyitni? Megvették? Vagy kölcsönözték egy könyvtárból? Letöltötték az internetről? Egyáltalán, lesznek még könyvtárak, amikor ezt a regényt kiadom? Kiadom valaha is? Bizonyára megtettem, ha ezt olvassák. Megbántam vajon? Sajnálom, hogy elvettem a színteret Edith cigarettájáról, és az imádnivaló Venetiáról, őszintén sajnálom, de mindezt el akartam mondani. Kíváncsi voltam, meg merem-e tenni, le merem-e írni ezeket a szavakat? Merek-e farkasszemet nézni velük? Vagy talán még arra sem vagyok képes. Talán egy nap majd engedek a kísértésnek. De az is meglehet, hogy nem, és nyolcvanévesen, természetes úton halok meg. Még nem tudom, hogy Gillian-t és családját mi fogja még érni, és hogy Edith hány cigarettát szív el a regény végéig. De lehet, hogy öt perc múlva beüt a világvége és mind meghalunk...El akartam mondani. Köszönöm. Hogy megtehettem, hogy leírhattam. Már ez is számít. Ha tudnák, mennyit...
Ha már a kitárulkozás pillanatába mélyedtünk, elmondok még valamit. El akartam mesélni a történetemet, mindegy, milyen áron. S ha fogjuk ezt a történetet, a mesémet, s lecsupaszítjuk róla a szövevényes allegóriákat, és megfigyeljük alaposan Gillian viselkedését: akkor bizony sovány életemmel találjuk szembe magunkat.
Ezt a könyvet 2014 októberében kezdtem el írni, tizenhárom évesen. Tollal, papírra, a legnagyobb szívfájdalmak közepette, harcolva a könnyeimmel. Ma 2015. május harmadika, vasárnap, anyák napja van, ami azt jelenti, hogy lassan már hét hónapja írom ezt a könyvet, és ez tizenötezer négyszázöt szót jelentett mindezidáig. 
2001. március 28-án születtem, s tizenegy éves koromban kezdtem el hosszabb történeteket írni, melyek már hatéves korom óta érlelődtek bennem. A három év alatt eddig nyolcvan szereplő teljes életpályáját dolgoztam ki, mindegyikük egy kis darab belőlem, a személyiségemből. Bejártam velük Brooklynt és Manhattant, Barbadost, Lincolnshire-t, és Londont, valamint Párizst, Provence-t. De ha visszatérünk a Sötétlila krizantémhoz, adósuk vagyok még egy nehéz titokkal. Április elején alapfokú angol nyelvvizsgát tettem; és az írásbeli részben egy levelet kellett angolul megírnom, úgy, hogy a címzésnél és az aláírásnál nem használhattam a saját adataimat. Így a levelemet Lisette-ként írtam alá, pedig több száz név közül választhattam volna, én mégis ezt az egyet választottam.

Úristen! Nagyon ügyesen írsz, és már az előző írásodhoz is akartam írni pár sort, de nem tettem. Most viszont megteszem és nem győzöm hangoztatni, hogy mennyire imádtam.  Ami pedig a regény formáját illeti, én kíváncsi lennék rá. Főleg arra, hogy egy ilyen részlet után hogyan hoznád ki a történetből a folytatást. Szóval én csak bíztatni tudlak és ha valóban folytatod, akkor sok szerencsét! Én mindenképpen elolvasom

Második részlet:

Alive And Stereo
Kezdődik
Első részlet:
Hétfőn úgy gondoltam, hogy kihagyom a sulit, így a fekete hátizsákkal a hátamon mentem a kórházhoz, de miközben odamentem, bekapcsoltam a következő felvételt, amihez a kód a táskára volt ragasztva.
Gondolom nálad a táska...És azt is, hogy ezt nem a kórházban hallgatod. Összeverve.
Ha rajtad múlt volna, azt tenném.
Gondolom nemsokára meglátogatod Dr. Angebot-ot. Ő egy levelet fog odaadni neked, amit majd el kell vinned a...a...-hangja elcsuklott-házunkhoz...Az almafa alá...-régen nagyon sokat ültünk az almafánkon. Többek között ott csókoltam meg őt először-Temesd be a föld alá. Aki odamegy, megtalálja. Neked is lesz ott valami. Többek között a kód is...Remélem kiváncsi vagy a köszönetnyilvánító beszédemre.
A legkevésbé sem.
Rózsás napot, Nate!
Dühösen sűlyesztettem a zsebembe, majd megérkeztünk a kórházhoz, így kiszálltam. A kórház liftjéhez érve megnyomtam a gombot, majd beszállva a ketteset is. Miután megérkeztem, kiszálltam a liftből és megkrestem a kis táblán Dr. Angebot nevét. Ballra volt a rendelője, így arra fordultam. Odafelé elmentem a szoba előtt, ahol a csecsemők voltak és nem tudtam megállni, hogy ne álljak meg egy kicsit. Aranyosak volak, de a mosoly le is hervadt az arcoról, amint felidéztem, hogy mit is kell tennem. Gyorsan megfordultam és odamentem a rendelője elé, ahol bekopogtam. Ekkor azonban valaki megszólalt mögöttem:
-Nate?!
Villámgyorsan megfordultam. Avery volt az.
-Szia-mosolyogtam-Mit csinálsz itt?
-Én?...Inkább te mit csinálsz itt?-nevetett-Ne akard beadni, hogy kivizsgálásra jöttél.
-Nem...én...-az igazat nem mondhattam meg. Nem szabad-Anyu küldött valamit Dr. Angebot-nak-vontam vállat-És te?
-Én...Terhes vagyok-ismerte be, mire kikerekedtek a szemeim. Navid apa lesz? Vajon tudja?
-Gratulálok...Navid tudja?
-Nem-mondta, majd sírni kezdett.
-Hé!-gugoltam le hozzá, majd megfogtam a kezét.
-Nate, én abortuszra jöttem ide!-mondta.
-Oh...Sajnálom...Hogy így döntöttél...De miért?
-Navid nem vállalná-vont vállat szipogva, mire adtam neki egy zsebkendőt.
-Honnan veszed? Navid imád...Oda van érted...És szerintem a kicsiért is oda lenne.
-Gondolod?-pislogott felfelé.
-Aha-mondtam, mikor kijött a nővér.
-Avery Purple, abortusz-nézett rá.
-Meggondoltam magam-állt fel, majd engem megölelve elsietett.
A nővér odajött hozzám:
-Hát fiam, te mire vársz?-mért végig.
-Beszélni akarok a doktor úrral-vontam vállat.
Furcsa képet vágott, de azért beengedett.

Alive And Stereo
Kezdődik
Második részlet:
-Nathaniel Hopes-mondta az orvos-Miben segíthetek?
-Ezt küldi egy közös ismerősünk-mutattam fel a táskát, mire a képe elsápadt-És magánál is van valami, ami nekem kell.
-Mrs. Maller, kérem menjen ki!-mondta, mire a nővér kiment, így folytatta-Nate...Reménykedtem, hogy nem leszel rajta a listán...Hiszen az édesanyád jó barátom.
-De rajta vagyok!-dobtam elé ingerülten a táskát-Rajta vagyok azon a k.rva listán, csak nem tudom, hogy miért?...Maga igen? Maga is rajta van?
-Nem tudom, hogy mi az a lista, de igen...Ez a feladatom, hogy ezt odaadjam-vett ki egy fehér, poros cipős dobozt.
-És...Mi ez?-néztem a dobozra.
-Kinyithatod...Semmi titkos...Azaz számodra nem.
Odasétáltam és kinyitottam. Egy csomó levél volt benne. Ránéztem Dr. Angebot-ra.
-Rachell leveleket írt valakinek...inkább jelentéseket, de az a valaki sohasem válaszolt.
-És maga honnan tud róla?
-Az én feladatom volt feladni ezeket-vont vállat.
-És kinyitotta őket-egészítettem ki.
-Emberek vagyunk, Nate!...Furdal minket a kíváncsiság.
-Én nem nyitottam ki a táskát-mondtam.
-Nos...Ez dicséretes.
-Tudom-raktam félre a leveleket és ekkor megláttam. Egy ultrahangfelvételt, Rachell Marrie Hanginns névre kiállítva. Rachell-nek 2 éve nyáron volt egy abortusza miután megerőszakolták, de az nem ekkor volt. Az 2012 nyarán volt, ez pedig 2014 áprilisán-Ez...Rachell terhes volt?
-Igen...4 hónapos terhes, mikor áprilisban elvetélt.
És mi Decemberben feküdtünk le. Úristen! De mi van ha Robert McCromack-é? Akkoriban vele járt.
-Ki...Kinek...Kinek a...Az..enyém...vagy...Robert?
-A tiéd-mondta ki, mire fordult velem a világ. Teherbe ejtettem Rachell Hangins-t? Uramatyám!
-És...Mi történt?
-A magzat túl gyenge volt-vont vállat. Mintha csak azt közölte volna, hogy hétfő van.
-Úristen!...És...Miért nem vetette el?
-Meg akarta tartani...Miután a DNS teszt kimutatta, hogy a te gyereked, minden áron meg akarta tartani. 
-De miért? Nem is voltunk együtt!-ültem bele a székbe.
-Ki tudja?!...Ezt a titkot magával vitte a sírba. 
Apropó! Nekem el kell mennem a házukhoz.
-Aha..De...én most...megyek-rakodtam vissza a ládába.
-De ilyen állapotban nem vezethetsz!
-Nem fogok-siettem ki, majd miután fogtam egy taxit, elmentem a házukhoz, ahol beszöktem a kertbe és elástam a dobozt az almafa alá.

Már nagyon kíváncsi voltam a nőgyógyászos jelenetre,és teljes megérte. El sem hiszem, hogy képes voltál így bonyolítani      nagyon imádom.Egyre jobban és jobban kötődöm a történetedhez 

Alive And Stereo
Kezdődik
Második részlet:
-Nathaniel Hopes-mondta az orvos-Miben segíthetek?
-Ezt küldi egy közös ismerősünk-mutattam fel a táskát, mire a képe elsápadt-És magánál is van valami, ami nekem kell.
-Mrs. Maller, kérem menjen ki!-mondta, mire a nővér kiment, így folytatta-Nate...Reménykedtem, hogy nem leszel rajta a listán...Hiszen az édesanyád jó barátom.
-De rajta vagyok!-dobtam elé ingerülten a táskát-Rajta vagyok azon a k.rva listán, csak nem tudom, hogy miért?...Maga igen? Maga is rajta van?
-Nem tudom, hogy mi az a lista, de igen...Ez a feladatom, hogy ezt odaadjam-vett ki egy fehér, poros cipős dobozt.
-És...Mi ez?-néztem a dobozra.
-Kinyithatod...Semmi titkos...Azaz számodra nem.
Odasétáltam és kinyitottam. Egy csomó levél volt benne. Ránéztem Dr. Angebot-ra.
-Rachell leveleket írt valakinek...inkább jelentéseket, de az a valaki sohasem válaszolt.
-És maga honnan tud róla?
-Az én feladatom volt feladni ezeket-vont vállat.
-És kinyitotta őket-egészítettem ki.
-Emberek vagyunk, Nate!...Furdal minket a kíváncsiság.
-Én nem nyitottam ki a táskát-mondtam.
-Nos...Ez dicséretes.
-Tudom-raktam félre a leveleket és ekkor megláttam. Egy ultrahangfelvételt, Rachell Marrie Hanginns névre kiállítva. Rachell-nek 2 éve nyáron volt egy abortusza miután megerőszakolták, de az nem ekkor volt. Az 2012 nyarán volt, ez pedig 2014 áprilisán-Ez...Rachell terhes volt?
-Igen...4 hónapos terhes, mikor áprilisban elvetélt.
És mi Decemberben feküdtünk le. Úristen! De mi van ha Robert McCromack-é? Akkoriban vele járt.
-Ki...Kinek...Kinek a...Az..enyém...vagy...Robert?
-A tiéd-mondta ki, mire fordult velem a világ. Teherbe ejtettem Rachell Hangins-t? Uramatyám!
-És...Mi történt?
-A magzat túl gyenge volt-vont vállat. Mintha csak azt közölte volna, hogy hétfő van.
-Úristen!...És...Miért nem vetette el?
-Meg akarta tartani...Miután a DNS teszt kimutatta, hogy a te gyereked, minden áron meg akarta tartani. 
-De miért? Nem is voltunk együtt!-ültem bele a székbe.
-Ki tudja?!...Ezt a titkot magával vitte a sírba. 
Apropó! Nekem el kell mennem a házukhoz.
-Aha..De...én most...megyek-rakodtam vissza a ládába.
-De ilyen állapotban nem vezethetsz!
-Nem fogok-siettem ki, majd miután fogtam egy taxit, elmentem a házukhoz, ahol beszöktem a kertbe és elástam a dobozt az almafa alá.

Kísértő Sötétség
VIII.részlet
Hétvégére már otthon is voltam. Íme. Kalifornia állam, egyetlen 16 éves Lila King nevű lakosa április 10-én végre ismét otthon van. Csodálatos kezdet lenne a pszichológia esszémhez, amihez hozzá kellene kezdenem. Kellene. Amióta itthon vagyunk megint új gyógyszereket tesztelnek rajtam. Anya azt mondta ez az utolsó amibe beleegyeztünk,és javára írom még nem futottam bele erőszakos árnyékokba. Telefonáltam Finnel, Brendonnal, Melodyval és írtam az igazgatónak egy emailt. Naphosszat csak tanultam, írtam és beszélgettem anyuval. Együtt főztünk és elterveztük ,hogy amolyan csajos estét tartunk , kifestjük egymás körmét és befonja hajam miközben mindenféle tinimagazinos röhejes pletykákat vitatunk meg. Mondtam már, hogy csodálatos nő? Akkor még nem elégszer. Leültem az előszobaajtóval szemben található barna fotelre, amibe belesüllyedve vártam anyura, hiszen ő elment az üzletben venni valamit, hogy estére legyen mit ennünk. Eltelt pár perc ahogy fészkelődtem, és akkor egy igazi embert láttam a szemközti bokorban. Próbáltam nem őt nézni,de mintha világított volna a szeme a teljes sötétségben. Az utcán nincsenek lámpák vagy csak nagyon kevés így a férfi teljesen beleolvadt a környezetébe. De a szeme...kiráz tőle a hideg, tovább fészkelődtem  és amikor visszapillantottam már nem láttam ott senkit. 
- Talán csak a képzeletem az. - Mondtam ki hangosan a nagy semmibe. Azonban az önmarcangolásom az ajtó csattanása és anyám robaja zavarta meg. Mintha csak úgy berontott volna az ajtón, egyből magára csapta és kétszeresen bezárta. Lerúgta a cipőjét és félredobta a bevásárlószatyrot. 
- Anya mi történt? - Kérdeztem aggódva, hiszen ő soha nem idegesen. 
- Nem tudom. Azt gondoltam valaki követ. - Felelte lihegve. - De talán csak..nem is tudom. Hazafele sétáltam és megláttam egy fickót, és tudod...
- Láttam valakit a szemközti bokorban. - Feleltem rémültem. - De azt gondoltam csak képzeltem. Nem bízok magamban...
- Ohh drágám. Bízz magadban. Talán csak valaki a seregből megfigyel minket, hogy minden okés-e. Bezárok minden ajtót és ablakot,de csak a biztonság kedvéért. De semmi baj, én szerintem csak túl sokat beszéltem ma szomszéd Perrie nénivel, tudod,  ő kicsit paranoiás, így telebeszélte a fejem ilyenekkel. Csak ki kell aludnom ezt szívem. Ma telefonáltam apáddal ,és azt mondta keményítenek a programom, mert veszély fenyegeti és hogy a veszély miatt aggódik miattunk. De csak túldramatizálom az egészet. Feküdjünk le.
- Jó éjt anya. - Megöleltem és puszit nyomtam a homlokára.- Túl sokat aggódsz ,mindenen. Pihend ki magad. Én is alszom egyet. Altató nélkül. Majd holnap pótoljuk. 
- Köszönöm.
Ezzel ő felment és lefeküdt. Én is alváshoz készülődtem, de nem jött álom a szeremre. Nem tudtam elüldözni a gondoltaim tengeréből a férfit, a bokorból.A seregből valaki? Kötve hiszem. Ő nem volt olyan elővigyázatos. Fetrengtem az ágyamban és azon gondolkodtam ,miért mi? Az utcánkban nálunk ezerszer gazdagabb és híresebb emberek is laknak. Nem voltak nyilvános problémáink és szeretetteljesen bántunk mindenkivel a közösségben. Én kamasz életet élek a szüleim pedig tökéletes,becsületes tagjai a városnak. Ismerős volt,de még sem. Nem áll össsze. Megint semmi nem áll össze, semmi nem passzol...nem jó ez így. Zavaró gyomorgörcs tört rám, hogy miért kell ilyen furcsa eseményeknek történni velem,mi ez a teljes abszurditás az életemben..... VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Sikította anyám, és én már ki is pattantam az ágyamból, felé rohanva,ügyet sem vetve a gyomorgörcsre, vagy a férfira az árnyékban.

Oké, akkor rászánom magam, hogy kirakjam ide életem legnagyobb baromságait. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott.