Starity

Saját írások, novella, vers, bármi

26 oldal 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11
Hozzászólok Nem indíthatsz új témát!
2014. október 31. 00:30 #101
szantosz
szantosz
visszatérő vendég
 
StátuszAz év legszebb ünnepe: az évzáró!
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 14.05.18.
Hozzászólás: 236
Csatolások: 1
Azonosító: 226324
Offline offline
Nekem eddig három novellám van (meg rengeteg ötletem, csak lusta vagyok leírni...), ezeket osztanám meg veletek. Aki elolvassa légyszives írjon róla valamit.

Egy téli este

Hideg, téli este volt az, mikor Amy egyedül sétál haza a sötét utcán. A kemény mínuszokat, a jeges szél miatt, csak még hidegebbnek érezte. De őt ez nem zavarta, mint az sem, hogy az este sötétjében csak néhány utcai lámpa ad világosságot. 11 felé járt az idő. Péntek este lévén a közeli diszkóból kihallatszott a zene.
Lekanyarodva a végtelennek tűnő útról, Amy betért a kihalt, kísértetiesen csendes parkba. Ugyan félt, de tudta, ha átvág a parkon, akkor már csak két sarok és otthon lesz. Hogy mit keres egy 16 éves lány este 11-kor egyedül a sötét utcán? A válasz egyszerű.
Amy épp barátnője által szervezett búcsú buliból sietett haza. Ahogy a frissen esett puha porhóban sétált elgondolkodott. Annyi minden összejött ezen az egy héten. Először szülei bejelentik, hogy elválnak. Igaz, ez már régóta tartott, hisz apja és anyja az utóbbi időben mindenen összekaptak. Bár titkon remélte, hogy egyszer kibékülnek, igazából tudta, hogy a válás elkerülhetetlen. Majd barátja, akit teljes szívéből szeretett, szakított vele egy másik lány miatt. De ha mindez nem lenne elég tegnap legjobb barátnője Emma, azzal fogadta, hogy elköltöznek. Nem is akár hova, Amerikába. A föld másik felére. Hát nagyjából így veszített el minden és mindenkit, akit szeretett.
Ma este Emma búcsú bulit tartott, ahová az egész osztályt meghívta, köztük Jacket, Amy volt pasiját, és annak új barátnőjét is. Bár a buli még mindig tartott, Amy nem tudott tovább ott maradni, ezért elköszönt barátnőjétől, és haza indult. Út közben az is megfordult a fejében, érdemes-e egyáltalán élnie.
A bokrok recsegése zavarta fel, Amy - t. Valami van ott, gondolta.
Hullni kezdett a hó. Szeretett a hóesésben sétálgatni, olyan megnyugtatónak találta. De ahogy elhaladt a szökőkút mellett, melyet szinte teljesen belepett a hó, úgy érezte, valaki követi. Lassan elhatalmasodott rajta a félelem. Talpa alatt ropogott a hó. Viszont nem ő lépdel egyedül a puha porban. Valaki más lépteit is hallotta. Gyorsított léptein, de egy erős széllökésnek, és a hó alatti csúszós jégnek köszönhetően majdnem felesett. Ahogy a léptek egyre közelebb értek hozzá, úgy érezte, soha nem félt még ennyire. Megállt. El akart futni, de lábai nem mozdultak. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Már csak egy méter lehetett közte, és követője között, végül az olyan közel ért hozzá, hogy hallotta, sőt érezte, ahogy lélegzik.
Amy teljesen sokkot kapott. Két erős kar fonta át derekát. Még mindig nem mert hátranézni. Hirtelen két hideg, tűhegyes valamit érzett a nyakán. A két rejtélyes agyarszerűség lassan belemélyedt vékony nyakába. Először két csepp jelent meg, majd mint patak folyt le nyakán a vér, vörösre színezve a havat.
Már hallott a vámpír legendájáról, aki éjszakánként a parkban vadászik áldozataira, de nem gondolta, hogy igaz lehet. Sosem hitt az ilyen mende-mondákban, mindig úgy gondolta, ez csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Valójában azt tartja a szóbeszéd, hogy ez a különleges lény minden éjjel, pontban 12:00-kor megjelenik, a parkban, és olyan emberekre támad, akiken érződik a félelem és a gyengeség. Így egy gyenge, félénk lány tökéletes préda.
Amy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Először térdre rogyott, majd teljesen elterült a friss hóban.
Bár csak visszavonhatnám! Nem akarok meghalni! - ez volt utolsó gondolata.
Szemei lassan lecsukódtak. A lány szíve utolsót dobbant.
Másnap a reggeli nap első sugarai gyanútlanul sütöttek le a hóval borított parkra. Hirtelen éles sikoly törte meg a csendet. Annak az embernek a sikolya volt ez, aki először pillantotta meg az élettelen testet.
Vigyázzatok hát a vámpírokkal. Veszélyesek!

Karácsonyom szelleme

Nincs is annál jobb, mint egyedül karácsonyozni. Saját magamat megajándékozni, az éppen aktuális, dögunalmas műsort nézni a TV-ben, vagy épp irigykedve nézni az ablakból a boldog szomszédokat. Hogy hol van ilyenkor a családom? Otthon, a jó öreg Skóciában. És én is ott lehetnék velük, ha a szüleim nem erősködtek volna, hogy jöjjek Amerikába tanulni. Ez önmagában még nem akadály, de a munkám miatt nem mehettem haza. Ez van, ha az ember 24.-én délelőtt is egy cukrászdában árulja a finomabbnál finomabb tortákat, és csorgatja a nyálát. Legalább a megmaradt sütiket jutalomként szétosztották a dolgozók között. Hát kb. ez volnék én, Jenna Watson, 22 éves egyetemista, a balszerencse kedvenc áldozata.
Éppen valami brazil szappan ismétlését néztem, mikor kopogást hallottam. De vajon ki lehet az ilyenkor? Én meg itt vagyok egy szál sárga-fekete kockás pizsiben! Gyorsan felugrottam a fotelomból és kitrappoltam az előszobába, ahol jobb híján magamra kaptam a kabátom. Kinyitottam az ajtót de ott nem volt egy lélek sem. Szélesebbre tártam a hófehér bejárati ajtót és alaposan körülnéztem, hátha csak néhány gyerek szórakozik. Hirtelen jeges fuvallat csapott meg, mégis különös késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak a havas utcának. Tettem egy lépést előre, de amint meztelen lábam megérezte a jéghideg havat, megtorpantam. Bezártam az ajtót, lerángattam magamról a vastag kabátot, és visszavonultam szobám melegébe, majd matatni kezdtem a beépített szekrényben. Kihalásztam egy fekete nadrágot, fekete fehér csíkos pólót és egy vajszínű kötött garbót. Felöltöztem, és ismét visszatértem az előszobába, de ezúttal a csizmámat is felrángattam a lábamra. Belebújtam a kabátomba, leakasztottam a kulcsom a fogasról, kinyitottam az ajtót, és azzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.
Az elhatározásom, miszerint elindulok valamerre, nem tartott túl sokáig. Léptem egyet a lépcsőn, és majdnem el is tanyáltam, (Talán le kéne takarítani?) ezért inkább leültem a második lépcsőfokra. Csak bámultam magam elé nem törődve semmivel és senkivel.
- Hej! Ne ülj ott, még a végén felfázol! - kiáltott rám valaki. Megfordultam és egy fiúval találtam szembe magam. Ijedtemben hirtelen felugrottam, de sajna ismét sikerült megcsúsznom, így a lépcső melletti lombtalan bokorban landoltam. Lassan visszafordultam arrafelé ahol az előbb ütem, de semmi nyoma sem volt, hogy valaha járt volna ott valaki rajtam kívül. Se lábnyom, se semmi más. Már éppen meggyőztem volna magam, hogy csak képzelődtem, mikor ugyanaz az arc előttem jelent meg. Megint sikerült a frász hoznia rám, de a mostani reakcióm csak egy gyors hátraszökkenés volt.
- Ki…ki vagy te? És hogy csináltad ezt? - kérdeztem az előttem álló srácot.
- Gyere, sétáljunk egyet! Útközben minden elmagyarázok… - nyújtotta a kezét, miközben biztatóan rám mosolygott. Olyan ismerős volt, ezért bár bátortalanul, de elfogadtam.
- Tehát szépen sorban. Ki vagy te? És miért vagy olyan ismerős? - kérdezgettem miközben elindultunk a hosszú kivilágított utcán.
- Hát nem ismersz meg? Pedig csak 3 éve volt!
3 éve… 3 éve! És kimondta a varázsszót. Alaposan végigmértem a fiú szőke haját, barna szemeit, finom vonásait, nem túl kigyúrt, de nem is túl vézna testalkatát, és… és akkor belém hasított a felismerés! De mégsem. Hiszen ő nem lehet…
- A rémült arcodból ítélve rájöttél. - mosolyodott el.
- De…de… te nem lehetsz! Ő halott! Te… te halott vagy… - csuklott el a hangom, majd két apró könnycsepp jelent meg szemeimben.
- Pedig én vagyok. - szorította meg a kezem.
- Mike! - ugrottam a mellettem sétáló fiú nyakába, miközben egyik könnycsepp a másik után gördült le smaragdzöld szememből. Bár még mindig nem igazán hittem abban, hogy ő az.
- Ne sírj. Kérlek… - csitított, miközben teljes erejéből, mégis gyengéden magához szorított.
De hát hogyne sírnék! Szerintem nincs olyan ember ebben a hatalmas világban, aki nem sírna, ha 3 évig halottnak hitt szerelmét újra láthatná. Igen, pontosan ma van 3 éve, hogy Mike szerelmet vallott nekem, én pedig neki. És nemsoká 3 éve lesz, hogy itt hagyott. Aznap volt a végzősök bálja. Ő megígérte, hogy értem jön, hiszen múlt héten kapta élete első kocsiját, de hiába vártam nem jött. Én mérges voltam, nem tudtam mi törtét, miért nem jön már, mikor egy órája várok rá. Dühömben elmondtam mindennek, néhány cifra káromkodással kiegészítve. Végül elindultam gyalog. Egész este egyszer sem mosolyogtam, egyrészt, mert haragudtam Mike-ra, másrészt nagyon rossz érzésem volt. Egész este vártam, de nem jött. Nem hívott. Még SMS - t sem küldött. Mikor én hívtam nem volt elérhető. Másnap azonban mindenre fény derült. Mike egész délután a nyakkendőjét kereste, és mikor megtalálta úgy gondolta, hogy nagyon sokat késett ezért egyből a sulihoz indult. És akkor történt a karambol, egy utcányira az iskolától. Már majdnem ott volt. Ha csak néhány perccel korábban vagy később indult volna! Akkor talán még most is velem lehetne… De hisz velem van!!!
- Ha te vagy az, hogy kerülsz ide?- kérdeztem enyhén remegve.
- Pontosan ahogy gondolod. Csak nem mered kimondani…
- Egy szellem vagy? Egy kísértet? - már a gondolatába is belerezdültem, de így kimondva még ijesztőbben hangzott- Márpedig szellemek nem léteznek! - jelentettem ki.
- Jaj, Jen! Ne legyél már olyan realista! Nem csak azt kell elfogadnod, amit látsz. A levegőt sem látjuk, mégis tudjuk, hogy létezik.
- Akkor már csak egy kérdésem maradt. A kísérteteknek, akik itt maradnak, általában van valami céljuk. Neked is van? - kérdeztem, miközben arra a filmre gondoltam, amit nemrég láttam a TV-ben.
- Igazán jó kérdés. Ezen én is sokat gondolkoztam. Lehet, hogy így elsőre hülyén fog hangzani, de emlékszel, mit ígértél AZON a napon?Az agyam minden emlékezőképességét bevetettem, de nem tudtam visszaemlékezni. - Reggel beszéltünk telefonon. - segített - És bár egyikünk sem tudott igazán táncolni, megígérted, hogy táncolunk legalább egy szám erejéig. Így sem emlékszel?
- Nem igazán... - vallottam be - De a sokkhatás miatt nincs túl sok emlékem arról a napról. És mi történik, ha nem tartom be az ígéretem?- kíváncsiskodtam tovább.
- Akkor az idők végezetéig itt kell raboskodnom az élők sorában.
- De akkor örökre itt leszel velem. Soha többé nem kell, hogy elengedjelek.
- Ennyire nem lehetsz önző Jen. - nézett mélyen a szembe Mike - Az meg sem fordul a fejedben, hogy nekem milyen lehet itt?- kiáltott rám - Hogy rajtad kívül senki sem hall, vagy lát engem? Hogy mindenki átlép rajtam? Tudod, hogy milyen érzés?
Lassan könnycseppecskék gyűltek szemeimbe. Majd egymás után megindultak, mintha versenyeznének, hogy melyikük ér előbb földet. Mike - nak igaza volt, ezekre valóban nem gondoltam. De így kimondva már fáj. Vajon milyen lehet neki? Nem, inkább nem akarom tudni.
- Sajnálom. Nem tudtam...- zokogtam.
- Hé, ne sírj már! - szólt rám miközben kissé felemelte a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Ha kisírtad magad meg kell ígérned valamit. Miattam többé egy könnycseppet sem ejthetsz. Ok?- kérdezte egyszerre szavakkal, és a tekintetével.
Én meg csak bólogattam, mint egy játék baba. Vettem egy nagy levegőt, majd néhány percen keresztül megállás nélkül sírtam, arcomat Michael kabátjába fúrva. A végére már majd' meg fulladtam, de ekkor felnéztem, ismét vettem egy mély levegőt, ezzel sikerül végérvényesen elállítanom a sírást.
- Akkor ne húzzuk az időt! - ugrottam hátra egy lépést, majd előhalásztam a telefonomat, és vadul kutatni kezdtem a zenéim között, ám Mike megállított.
- Várj. Előbb szeretnék adni valamit... - azzal előkotort valamit a zsebéből - Tessék. - nyújtott át valami dobozkának tűnő dolgot. Kibontottam, és ahogy a benne rejtőző dolog lassan felfedte magát, egyszer csak elállt a lélegzetem. Egy egyszerű, mégis gyönyörű ezüstkarkötő rejtőzött benne.
- E... ez gyönyörű!- vizsgáltam a parányi ékszert. - Köszönöm! Elkezdtem babrálni az ajándékommal, de sehogy sem tudtam rendesen föltenni.
- Segítsek? - kérdezte az előttem ácsorgó fiú, majd válaszomat meg sem várva egy határozott mozdulattal felrakta a karkötőt.
- Köszi! - vigyorogtam, teljesen elfelejtve, hogy egy szellemmel beszélgetek.
- Most már indíthatod, ha készen állsz. Mármint a zenét... - tette hozzá miután elég fura fejet vágtam. Ismét elővettem a telefonomat, és ezúttal el is indítottam a kiválasztott számot. Az egyik kezemet Mike vállára tettem a másikkal pedig megfogtam a kezét.- Amint lejár a szám én eltűnök... Ugye tudod?
- Igen, én pedig egyedül maradok. Miért neked kellett meghalnod? Miért nem a másik sofőr?
- Ne mondj ilyet! Én örülök, hogy így történt. És tudod mért? Mert a másik sofőr egy háromgyerekes családapa, aki éppen a munkából ment hazafelé, aki egyedül tartja el a családját, és aki az óta a baleset minden évfordulóján virágot visz a síromra.
- Ne... Nem tudtam... - motyogtam és ismét rám tört a sírhatnék.
- Hé! Emlékezz, mit ígértél! Amúgy nem haragszom. Honnan tudhattad volna? Lassacskán elkezdett halkulni a zene. Éreztem, hogy mindjárt itt a vég. Hirtelen átöleltem a rémült arcú fiút. Látszott rajta, hogy fél. Vajon mi fog történni vele? Ahogy öleltem elöntött az az ismerős érzés, amit legutoljára akkor tapasztaltam, amikor Mike még élt. Mikor nem számított senki és semmi, csak ő meg én. Szerintem akkor hittem el igazán, hogy ő az. Sajna túl késő... A zene megállt.
- Már látom. - szólalt meg - Látom a fényt. Olyan meleg. Olyan kellemes... - mondta, miközben a lábától felfelé sok apró, fénylő pöttyé változott. - Sosem leszel egyedül. Mindig veled leszek. - mosolygott rám utoljára. És eltűnt. De ezúttal örökké. Felnéztem, és ekkor vettem észre, hogy a város hatalmas, világító karácsonyfája előtt vagyok. Ahogy tekintetem följebb csúszott a késő esti égbolton, éppen láttam elsuhanni egy hullócsillagot. Intettem neki, majd leültem a legközelebbi padra. Ekkor egy koszos tacskószerű kutyus jött oda a lábamhoz, és halkan vakkantott egyet. Mindig is szerettem a kutyákat, ezért rögtön meg is simogattam a barna csahost. Jobban szemügyre vettem és az első dolog, ami feltűnt, hogy nincs nyakörve. Körülnéztem, de úgy tűnt nem tartozik senkihez. Ölembe vettem új barátomat, majd lehunytam a szemeimet.
- Jen! Hát itt vagy? - kiáltott rám valaki. Kinyitottam az egyik szemem, mire egy nagyobb társaság élén legjobb barátnőmet, Molly-t láttam közeledni. - Már azt hittük bajod esett!- ült le mellém majd szorosan átölelt.
- Megyünk karácsonyi dalokat énekelni, és el akartunk hívni, de sem a telefonodat nem vetted fel, és mikor elmentünk hozzád ajtót sem nyitottál... - hadarta másik barátnőm Naomi.
- Aggódtunk érted...- nézett mélyen a szemembe Jake. Ő is az egyik barátom, bár sohasem csinált titkot abból, hogy tetszem neki.
- Egyáltalán, hogy kerülsz ide? És ki az új barátod? - folyt bele a beszélgetésbe Ken, az egyik csoporttársam. A második kérdésnél a kutyára mutatott.
- Az első kérdésre inkább nem válaszolnék. Úgy sem hinnétek el. Ő pedig itt - néztem a kutyára, és a tekintetének köszönhetően egy perc alatt sikerült eldöntenem, hogy megtartom - Brutus.
Ahogy végignéztem a nevetgélő társaságon (igen, a kutyám nevén röhögtek) rá kellett jönnöm, nem lehetek magányos. Amíg velem vannak a barátaim - és immáron Brutus - sosem leszek egyedül.

(Ennek már készül a folytatása...)

Találkozások: Az őrangyal

Kábán léptem ki az egyetem hatalmas ajtaján. Az utolsó előadás eléggé lefárasztott. Leginkább csak bóbiskoltam, vagy mikor nem kellett jegyzetelni a füzetemet firkálgattam. Nagyon unalmas volt.
Tehát, kiléptem az egyetem hatalmas ajtaján, majd leültem a legelső szabad padra és hátradőltem. Néztem, ahogy a szeptember végi szél fújdogálja az épület előtt álló hatalmas fák barnuló lombkoronáját. Lehunytam a szememet és elgondolkoztam. Immár egy hónapja, hogy egyetemistának mondhatom magam. Lassacskán sikerült belelendülnöm a kemény tempóba, az önállóságba, hogy a lakásban a családom helyett a legjobb barátnőm - és egyben lakótársam – Nina fogad. Aztán nem gondoltam semmire, csak hallgattam a szél susogását.
Végre sikerült egy kicsit összeszednem magam. Álló helyzetbe tornáztam zsibbadt testemet. A szél belekapott hosszú világosbarna hajamba, ami jó érzéssel töltött el. A földet nézve indultam el hazafelé, mikor megakadt a tekintetem valamin. Egy jól megtömött, egyszerű, fekete mappa hevert a járda közepén. Gondolkodás nélkül felvettem és elolvastam a címkéjén lévő nevet. Nathan Miller. Felnéztem és még éppen sikerült elcsípnem, ahogy egy fiú lefordult az utca sarkán. Nekiiramodtam. Ilyen esetekben éreztem igazán, hogy számít az a reggeli kocogás. Egy szempillantás alatt beértem a fiút, aki a léptek hangjára hátranézett, így egyenesen szembetalálta magát velem. Vagyis a mappával, amit a képébe nyomtam.
- Ez a tiéd? – kérdeztem lihegve. Közben sikerült végigmérnem üldözöttemet. Magas, vékony, enyhén izmos (ha szabad így fogalmaznom), fekete zselézett hajú fiú. Mélykék szemek, finom, férfias vonások, egy – két évvel lehetett idősebb nálam, vagyis olyan 21 – 22. Sötétkék farmert viselt és fekete pulcsit.
- Igen. Hogy került hozzád? – kérdezte meglepetten – Tisztán emlékszem, hogy a táskámba raktam.
- A táskád. – mutattam az említett tárgyra, amely a srác egyik vállán lógott – Nem cipzároztad be.
- Oh! Hehe… - nevetett zavartan – Köszönöm. Ebben vannak a legfontosabb jegyzeteim és könyveim.
- Szívesen. Akkor, szia! – intettem.
- Hé, ne olyan gyorsan! Még a nevedet sem tudom. Ki vagy te?
- Az őrangyalod! – néztem vissza aztán indultam is tovább. Nem volt kedvem megmondani a nevem. Bár tény, ami tény, hogy nagyon aranyos, de akkor sem tudom, hogy ki ez az ember.
- Várjál már! – futott utánam. – A számodat sem adod meg?
Olyan nagy könyörgő szemekkel nézett rám, észre sem vettem, hogy miközben én is nézetem őt, egészen elpirultam. Végül néhány perc néma szemezés után megsajnáltam. Kihalásztam a táskámból egy ceruzát és egy tollat. Ráfirkantottam a telefonszámomat, mellé pedig: Emily Wilkins.
3 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, Bátor Ventillátor, ONE DIRECTION20
2014. október 31. 11:09 #102
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (Nina 10 @ 2014.10.30. 21:12)
Örülök, hogy tetszett. blush.gif 
Egyébként ez a részlet az egyik blogomból van, valamint már a hatodik fejezetbõl ezért nem lettek megemlítve az elõzmények, hogy pontosan miért is üldözni a lányt a Halál.

Te jó ég! Elolvastam a blogodat, és kimondhatatlanul imádtam, annyira tetszett! Nem szokásom ömlengeni, de most muszáj vagyok, ugyanis mesterien bánsz a szavakkal, megragadtad a lényeget, és olvasásra kényszeríted az embert, teljességgel fogva tartod. Gratulálok! smileeee.gif
3 felhasználónak tetszik: Nina 10, tamcica, ONE DIRECTION20
2014. október 31. 11:14 #103
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (szantosz @ 2014.10.31. 00:30)
Nekem eddig három novellám van (meg rengeteg ötletem, csak lusta vagyok leírni...), ezeket osztanám meg veletek. Aki elolvassa légyszives írjon róla valamit.
                    Egy téli este
Hideg, téli este volt az, mikor Amy egyedül sétál haza a sötét utcán. A kemény mínuszokat, a jeges szél miatt, csak még hidegebbnek érezte. De őt ez nem zavarta, mint az sem, hogy az este sötétjében csak néhány utcai lámpa ad világosságot. 11 felé járt az idő. Péntek este lévén a közeli diszkóból kihallatszott a zene.
Lekanyarodva a végtelennek tűnő útról, Amy betért a kihalt, kísértetiesen csendes parkba. Ugyan félt, de tudta, ha átvág a parkon, akkor már csak két sarok és otthon lesz. Hogy mit keres egy 16 éves lány este 11-kor egyedül a sötét utcán? A válasz egyszerű.
Amy épp barátnője által szervezett búcsú buliból sietett haza. Ahogy a frissen esett puha porhóban sétált elgondolkodott. Annyi minden összejött ezen az egy héten. Először szülei bejelentik, hogy elválnak. Igaz, ez már régóta tartott, hisz apja és anyja az utóbbi időben mindenen összekaptak. Bár titkon remélte, hogy egyszer kibékülnek, igazából tudta, hogy a válás elkerülhetetlen. Majd barátja, akit teljes szívéből szeretett, szakított vele egy másik lány miatt. De ha mindez nem lenne elég tegnap legjobb barátnője Emma, azzal fogadta, hogy elköltöznek. Nem is akár hova, Amerikába. A föld másik felére. Hát nagyjából így veszített el minden és mindenkit, akit szeretett.
Ma este Emma búcsú bulit tartott, ahová az egész osztályt meghívta, köztük Jacket, Amy volt pasiját, és annak új barátnőjét is. Bár a buli még mindig tartott, Amy nem tudott tovább ott maradni, ezért elköszönt barátnőjétől, és haza indult. Út közben az is megfordult a fejében, érdemes-e egyáltalán élnie.
A bokrok recsegése zavarta fel, Amy - t. Valami van ott, gondolta.
Hullni kezdett a hó. Szeretett a hóesésben sétálgatni, olyan megnyugtatónak találta. De ahogy elhaladt a szökőkút mellett, melyet szinte teljesen belepett a hó, úgy érezte, valaki követi. Lassan elhatalmasodott rajta a félelem. Talpa alatt ropogott a hó. Viszont nem ő lépdel egyedül a puha porban. Valaki más lépteit is hallotta. Gyorsított léptein, de egy erős széllökésnek, és a hó alatti csúszós jégnek köszönhetően majdnem felesett. Ahogy a léptek egyre közelebb értek hozzá, úgy érezte, soha nem félt még ennyire. Megállt. El akart futni, de lábai nem mozdultak. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Már csak egy méter lehetett közte, és követője között, végül az olyan közel ért hozzá, hogy hallotta, sőt érezte, ahogy lélegzik.
Amy teljesen sokkot kapott. Két erős kar fonta át derekát. Még mindig  nem mert hátranézni. Hirtelen két hideg, tűhegyes valamit érzett a nyakán. A két rejtélyes agyarszerűség lassan belemélyedt vékony nyakába. Először két csepp jelent meg, majd mint patak folyt le nyakán a vér, vörösre színezve a havat.
Már hallott a vámpír legendájáról, aki éjszakánként a parkban vadászik áldozataira, de nem gondolta, hogy igaz lehet. Sosem hitt az ilyen mende-mondákban, mindig úgy gondolta, ez csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált mese. Valójában azt tartja a szóbeszéd, hogy ez a különleges lény minden éjjel, pontban 12:00-kor megjelenik, a parkban, és olyan emberekre támad, akiken érződik a félelem és a gyengeség. Így egy gyenge, félénk lány tökéletes préda. 
Amy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Először térdre rogyott, majd teljesen elterült a friss hóban.
Bár csak visszavonhatnám! Nem akarok meghalni! - ez volt utolsó gondolata.
Szemei lassan lecsukódtak. A lány szíve utolsót dobbant.
Másnap a reggeli nap első sugarai gyanútlanul sütöttek le a hóval borított parkra. Hirtelen éles sikoly törte meg a csendet. Annak az embernek a sikolya volt ez, aki először pillantotta meg az élettelen testet.
Vigyázzatok hát a vámpírokkal. Veszélyesek!   
Karácsonyom szelleme
Nincs is annál jobb, mint egyedül karácsonyozni. Saját magamat megajándékozni, az éppen aktuális, dögunalmas műsort nézni a TV-ben, vagy épp irigykedve nézni az ablakból a boldog szomszédokat. Hogy hol van ilyenkor a családom? Otthon, a jó öreg Skóciában. És én is ott lehetnék velük, ha a szüleim nem erősködtek volna, hogy jöjjek Amerikába tanulni. Ez önmagában még nem akadály, de a munkám miatt nem mehettem haza. Ez van, ha az ember 24.-én délelőtt is egy cukrászdában árulja a finomabbnál finomabb tortákat, és csorgatja a nyálát. Legalább a megmaradt sütiket jutalomként szétosztották a dolgozók között. Hát kb. ez volnék én, Jenna Watson, 22 éves egyetemista, a balszerencse kedvenc áldozata.
Éppen valami brazil szappan ismétlését néztem, mikor kopogást hallottam. De vajon ki lehet az ilyenkor? Én meg itt vagyok egy szál sárga-fekete kockás pizsiben!  Gyorsan felugrottam a fotelomból és kitrappoltam az előszobába, ahol jobb híján magamra kaptam a kabátom. Kinyitottam az ajtót de ott nem volt egy lélek sem. Szélesebbre tártam a hófehér bejárati ajtót és alaposan körülnéztem, hátha csak néhány gyerek szórakozik.  Hirtelen jeges fuvallat csapott meg, mégis különös késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak a havas utcának. Tettem egy lépést előre, de amint meztelen lábam megérezte a jéghideg havat, megtorpantam. Bezártam az ajtót, lerángattam magamról a vastag kabátot, és visszavonultam szobám melegébe, majd matatni kezdtem a beépített szekrényben. Kihalásztam egy fekete nadrágot, fekete fehér csíkos pólót és egy vajszínű kötött garbót. Felöltöztem, és ismét visszatértem az előszobába, de ezúttal a csizmámat is felrángattam a lábamra. Belebújtam a kabátomba, leakasztottam a kulcsom a fogasról, kinyitottam az ajtót, és azzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.
Az  elhatározásom, miszerint elindulok valamerre, nem tartott túl sokáig. Léptem egyet a lépcsőn, és majdnem el is tanyáltam, (Talán le kéne takarítani?) ezért inkább leültem a második lépcsőfokra. Csak bámultam magam elé nem törődve semmivel és senkivel.
- Hej! Ne ülj ott, még a végén felfázol! - kiáltott rám valaki. Megfordultam és egy fiúval találtam szembe magam. Ijedtemben hirtelen felugrottam, de sajna ismét sikerült megcsúsznom, így a lépcső melletti lombtalan bokorban landoltam. Lassan visszafordultam arrafelé ahol az előbb ütem, de semmi nyoma sem volt, hogy valaha járt volna ott valaki rajtam kívül. Se lábnyom, se semmi más. Már éppen meggyőztem volna magam, hogy csak képzelődtem, mikor ugyanaz az arc előttem jelent meg. Megint sikerült a frász hoznia rám, de a mostani reakcióm csak egy gyors hátraszökkenés volt.
- Ki…ki vagy te? És hogy csináltad ezt? - kérdeztem az előttem álló srácot.
- Gyere, sétáljunk egyet! Útközben minden elmagyarázok… - nyújtotta a kezét, miközben biztatóan rám mosolygott. Olyan ismerős volt, ezért bár bátortalanul, de elfogadtam.
- Tehát szépen sorban. Ki vagy te? És miért vagy olyan ismerős? - kérdezgettem miközben elindultunk a hosszú kivilágított utcán.
- Hát nem ismersz meg? Pedig csak 3 éve volt!
3 éve… 3 éve! És kimondta a varázsszót. Alaposan végigmértem a fiú szőke haját, barna szemeit, finom vonásait, nem túl kigyúrt, de nem is túl vézna testalkatát, és… és akkor belém hasított a felismerés! De mégsem. Hiszen ő nem lehet…
- A rémült arcodból ítélve rájöttél. - mosolyodott el.
- De…de… te nem lehetsz!  Ő halott! Te… te halott vagy… - csuklott el a hangom, majd két apró könnycsepp jelent meg  szemeimben.
- Pedig én vagyok. - szorította meg a kezem.
- Mike! - ugrottam a mellettem sétáló fiú nyakába, miközben egyik könnycsepp a másik után gördült le smaragdzöld szememből. Bár még mindig nem igazán hittem abban, hogy ő az.
- Ne sírj. Kérlek… - csitított, miközben teljes erejéből, mégis gyengéden magához szorított.
De hát hogyne sírnék! Szerintem nincs olyan ember ebben a hatalmas világban, aki nem sírna, ha 3 évig halottnak hitt szerelmét újra láthatná. Igen, pontosan ma van 3 éve, hogy Mike szerelmet vallott nekem, én pedig neki. És nemsoká 3 éve lesz, hogy itt hagyott. Aznap volt a végzősök bálja. Ő megígérte, hogy értem jön, hiszen múlt héten kapta élete első kocsiját, de hiába vártam nem jött. Én mérges voltam, nem tudtam mi törtét, miért nem jön már, mikor egy órája várok rá. Dühömben elmondtam mindennek, néhány cifra káromkodással kiegészítve. Végül elindultam gyalog. Egész este egyszer sem mosolyogtam, egyrészt, mert haragudtam Mike-ra, másrészt nagyon rossz érzésem volt. Egész este vártam, de nem jött.  Nem hívott. Még SMS - t sem küldött. Mikor én hívtam nem volt elérhető. Másnap azonban mindenre fény derült. Mike egész délután a nyakkendőjét kereste, és mikor megtalálta úgy gondolta, hogy nagyon sokat késett ezért egyből a sulihoz indult. És akkor történt a karambol, egy utcányira az iskolától. Már majdnem ott volt. Ha csak néhány perccel korábban vagy később indult volna! Akkor talán még most is velem lehetne… De hisz velem van!!!
- Ha te vagy az, hogy kerülsz ide?- kérdeztem enyhén remegve.
- Pontosan ahogy gondolod. Csak nem mered kimondani…
- Egy szellem vagy? Egy kísértet? - már a gondolatába is belerezdültem, de így kimondva még ijesztőbben hangzott- Márpedig szellemek nem léteznek! - jelentettem ki.
- Jaj, Jen! Ne legyél már olyan realista! Nem csak azt kell elfogadnod, amit látsz. A levegőt sem látjuk, mégis tudjuk, hogy létezik. 
- Akkor már csak egy kérdésem maradt. A kísérteteknek, akik itt maradnak, általában van valami céljuk. Neked is van? - kérdeztem, miközben arra a filmre gondoltam, amit nemrég láttam a TV-ben.
- Igazán jó kérdés. Ezen én is sokat gondolkoztam. Lehet, hogy így elsőre hülyén fog hangzani, de emlékszel, mit ígértél AZON a napon?Az agyam minden emlékezőképességét bevetettem, de nem tudtam visszaemlékezni. - Reggel beszéltünk telefonon. - segített - És bár egyikünk sem tudott igazán táncolni, megígérted, hogy táncolunk legalább egy szám erejéig. Így sem emlékszel?
- Nem igazán... - vallottam be - De a sokkhatás miatt nincs túl sok emlékem arról a napról. És mi történik, ha nem tartom be az ígéretem?- kíváncsiskodtam tovább.
- Akkor az idők végezetéig itt kell raboskodnom az élők sorában.
- De akkor örökre itt leszel velem. Soha többé nem kell, hogy elengedjelek.
- Ennyire nem lehetsz önző Jen. - nézett mélyen a szembe Mike - Az meg sem fordul a fejedben, hogy nekem milyen lehet itt?- kiáltott rám - Hogy rajtad kívül senki sem hall, vagy lát engem? Hogy mindenki átlép rajtam? Tudod, hogy milyen érzés?
Lassan könnycseppecskék gyűltek szemeimbe. Majd egymás után megindultak, mintha versenyeznének, hogy melyikük ér előbb földet. Mike - nak igaza volt, ezekre valóban nem gondoltam. De így kimondva már fáj. Vajon milyen lehet neki? Nem, inkább nem akarom tudni.
- Sajnálom. Nem tudtam...- zokogtam.
- Hé, ne sírj már! - szólt rám miközben kissé felemelte a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Ha kisírtad magad meg kell ígérned valamit. Miattam többé egy könnycseppet sem ejthetsz. Ok?- kérdezte egyszerre szavakkal, és a tekintetével.
Én meg csak bólogattam, mint egy játék baba. Vettem egy nagy levegőt, majd néhány percen keresztül megállás nélkül sírtam, arcomat Michael kabátjába fúrva. A végére már majd' meg fulladtam, de ekkor felnéztem, ismét vettem egy mély levegőt, ezzel sikerül végérvényesen elállítanom a sírást. 
- Akkor ne húzzuk az időt! - ugrottam hátra egy lépést, majd előhalásztam a telefonomat, és vadul kutatni kezdtem a zenéim között, ám Mike megállított.
- Várj. Előbb szeretnék adni valamit... - azzal előkotort valamit a zsebéből - Tessék. - nyújtott át valami dobozkának tűnő dolgot. Kibontottam, és ahogy a benne rejtőző dolog lassan felfedte magát, egyszer csak elállt a lélegzetem.  Egy egyszerű, mégis gyönyörű ezüstkarkötő rejtőzött benne.
- E... ez gyönyörű!- vizsgáltam a parányi ékszert. - Köszönöm! Elkezdtem babrálni az ajándékommal, de sehogy sem tudtam rendesen föltenni.
- Segítsek? - kérdezte az előttem ácsorgó fiú, majd válaszomat meg sem várva egy határozott mozdulattal felrakta a karkötőt.
- Köszi! - vigyorogtam, teljesen elfelejtve, hogy egy szellemmel beszélgetek.
- Most már indíthatod, ha készen állsz. Mármint a zenét... - tette hozzá miután elég fura fejet vágtam. Ismét elővettem a telefonomat, és ezúttal el is indítottam a kiválasztott számot. Az egyik kezemet Mike vállára tettem a másikkal pedig megfogtam a kezét.- Amint lejár a szám én eltűnök... Ugye tudod? 
- Igen, én pedig egyedül maradok. Miért neked kellett meghalnod? Miért nem a másik sofőr?
- Ne mondj ilyet! Én örülök, hogy így történt. És tudod mért? Mert a másik sofőr egy háromgyerekes családapa, aki éppen a munkából ment hazafelé, aki egyedül tartja el a családját, és aki az óta a baleset minden évfordulóján virágot visz a síromra.
- Ne... Nem tudtam... - motyogtam és ismét rám tört a sírhatnék.
- Hé! Emlékezz, mit ígértél! Amúgy nem haragszom. Honnan tudhattad volna? Lassacskán elkezdett halkulni a zene. Éreztem, hogy mindjárt itt a vég.  Hirtelen átöleltem a rémült arcú fiút. Látszott rajta, hogy fél. Vajon mi fog történni vele? Ahogy öleltem elöntött az az ismerős érzés, amit legutoljára akkor tapasztaltam, amikor Mike még élt. Mikor nem számított senki és semmi, csak ő meg én. Szerintem akkor hittem el igazán, hogy ő az. Sajna túl késő... A zene megállt.
- Már látom. - szólalt meg - Látom a fényt. Olyan meleg. Olyan kellemes... - mondta, miközben a lábától felfelé sok apró, fénylő pöttyé változott. - Sosem leszel egyedül. Mindig veled leszek. - mosolygott rám utoljára. És eltűnt. De ezúttal örökké. Felnéztem, és ekkor vettem észre, hogy a város hatalmas, világító karácsonyfája előtt vagyok. Ahogy tekintetem följebb csúszott a késő esti égbolton, éppen láttam elsuhanni egy hullócsillagot. Intettem neki, majd leültem a legközelebbi padra. Ekkor egy koszos tacskószerű kutyus jött oda a lábamhoz, és halkan vakkantott egyet. Mindig is szerettem a kutyákat, ezért rögtön meg is simogattam a barna csahost. Jobban szemügyre vettem és az első dolog, ami feltűnt, hogy nincs nyakörve. Körülnéztem, de úgy tűnt nem tartozik senkihez. Ölembe vettem új barátomat, majd lehunytam a szemeimet.
- Jen! Hát itt vagy? - kiáltott rám valaki. Kinyitottam az egyik szemem, mire egy nagyobb társaság élén legjobb barátnőmet, Molly-t láttam közeledni. - Már azt hittük bajod esett!- ült le mellém majd szorosan átölelt.
- Megyünk karácsonyi dalokat énekelni, és el akartunk hívni, de sem a telefonodat nem vetted fel, és mikor elmentünk hozzád ajtót sem nyitottál... - hadarta másik barátnőm Naomi.
- Aggódtunk érted...- nézett mélyen a szemembe Jake. Ő is az egyik barátom, bár sohasem csinált titkot abból, hogy tetszem neki. 
- Egyáltalán, hogy kerülsz ide? És ki az új barátod? - folyt bele a beszélgetésbe Ken, az egyik csoporttársam. A második kérdésnél a kutyára mutatott. 
- Az első kérdésre inkább nem válaszolnék. Úgy sem hinnétek el. Ő pedig itt - néztem a kutyára, és a tekintetének köszönhetően egy perc alatt sikerült eldöntenem, hogy megtartom - Brutus. 
Ahogy végignéztem a nevetgélő társaságon (igen, a kutyám nevén röhögtek) rá kellett jönnöm, nem lehetek magányos. Amíg velem vannak a barátaim - és immáron Brutus - sosem leszek egyedül.
(Ennek már készül a folytatása...)
Találkozások: Az őrangyal
Kábán léptem ki az egyetem hatalmas ajtaján. Az utolsó előadás eléggé lefárasztott. Leginkább csak bóbiskoltam, vagy mikor nem kellett jegyzetelni a füzetemet firkálgattam. Nagyon unalmas volt. 
Tehát, kiléptem az egyetem hatalmas ajtaján, majd leültem a legelső szabad padra és hátradőltem. Néztem, ahogy a szeptember végi szél fújdogálja az épület előtt álló hatalmas fák barnuló lombkoronáját. Lehunytam a szememet és elgondolkoztam. Immár egy hónapja, hogy egyetemistának mondhatom magam. Lassacskán sikerült belelendülnöm a kemény tempóba, az önállóságba, hogy a lakásban a családom helyett a legjobb barátnőm - és egyben lakótársam – Nina fogad. Aztán nem gondoltam semmire, csak hallgattam a szél susogását.
Végre sikerült egy kicsit összeszednem magam. Álló helyzetbe tornáztam zsibbadt testemet. A szél belekapott hosszú világosbarna hajamba, ami jó érzéssel töltött el. A földet nézve indultam el hazafelé, mikor megakadt a tekintetem valamin. Egy jól megtömött, egyszerű, fekete mappa hevert a járda közepén. Gondolkodás nélkül felvettem és elolvastam a címkéjén lévő nevet. Nathan Miller. Felnéztem és még éppen sikerült elcsípnem, ahogy egy fiú lefordult az utca sarkán. Nekiiramodtam. Ilyen esetekben éreztem igazán, hogy számít az a reggeli kocogás. Egy szempillantás alatt beértem a fiút, aki a léptek hangjára hátranézett, így egyenesen szembetalálta magát velem. Vagyis a mappával, amit a képébe nyomtam. 
- Ez a tiéd? – kérdeztem lihegve. Közben sikerült végigmérnem üldözöttemet. Magas, vékony, enyhén izmos (ha szabad így fogalmaznom), fekete zselézett hajú fiú. Mélykék szemek, finom, férfias vonások, egy – két évvel lehetett idősebb nálam, vagyis olyan 21 – 22. Sötétkék farmert viselt és fekete pulcsit.
- Igen. Hogy került hozzád? – kérdezte meglepetten – Tisztán emlékszem, hogy a táskámba raktam.
- A táskád. – mutattam az említett tárgyra, amely a srác egyik vállán lógott – Nem cipzároztad be.
- Oh! Hehe… - nevetett zavartan – Köszönöm. Ebben vannak a legfontosabb jegyzeteim és könyveim.
- Szívesen. Akkor, szia! – intettem.
- Hé, ne olyan gyorsan! Még a nevedet sem tudom. Ki vagy te?
- Az őrangyalod! – néztem vissza aztán indultam is tovább. Nem volt kedvem megmondani a nevem. Bár tény, ami tény, hogy nagyon aranyos, de akkor sem tudom, hogy ki ez az ember.
- Várjál már! – futott utánam. – A számodat sem adod meg?
Olyan nagy könyörgő szemekkel nézett rám, észre sem vettem, hogy miközben én is nézetem őt, egészen elpirultam. Végül néhány perc néma szemezés után megsajnáltam. Kihalásztam a táskámból egy ceruzát és egy tollat. Ráfirkantottam a telefonszámomat, mellé pedig: Emily Wilkins.


Kedves szantosz! Minden tiszteletem a tiéd, egyfolytában rázott a hideg a novelláid olvastán, gratulálok! smileeee.gif


2 felhasználónak tetszik: Bátor Ventillátor, ONE DIRECTION20
2014. október 31. 12:10 #104
Nina 10
Nina 10
posh tea drinker
 
StátuszChaos is what killed the dinosaurs, darling.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 12.12.09.
Hozzászólás: 5941
Csatolások: 2199
Azonosító: 191214
Offline offline
Idézet (Cute girl 998 @ 2014.10.31. 11:09)
Te jó ég! Elolvastam a blogodat, és kimondhatatlanul imádtam, annyira tetszett! Nem szokásom ömlengeni, de most muszáj vagyok, ugyanis mesterien bánsz a szavakkal, megragadtad a lényeget, és olvasásra kényszeríted az embert, teljességgel fogva tartod. Gratulálok! smileeee.gif


Köszönöm szépen, örülök, hogy valakinek tetszik. smileeee.gif
2 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 01. 01:32 #105
Beyla
Beyla
carter
 
StátuszÉljen a szabadszólás joga! :)
  Csoport: Kitiltott
Csatlakozott: 12.09.22.
Hozzászólás: 8612
Csatolások: 2491
Azonosító: 186418
Offline offline
Idézet (Cute girl 998 @ 2014.10.30. 17:38)
Szerintem nincs az az ember, aki ebbe bele tudjon kötni, nekem nagyon tetszik, igazán remek. Ha egyszer kiadod, biztosan az első vásárlóid között leszek! smileeee.gif

Jajj, de aranyos vagy, nagyon szépen köszönöm! laugh.gif Hát ez csak egy ficc, nem saját univerzum, viszont tervezem egy netbook vagy egy laptop beszerzését. Nem fogok ugyan milliókat keresni a szakmámmal, de, ha spórolok, akkor használtam két fizuból már lehet kapni valamit. Aztán, ha éjszakázni fogok a kórházban, akkor elő lehet venni és írni, mint állat. laugh.gif Éjszaka a gyerekek többsége úgyis alszik és akkor egy boss sincsen bent. Na, akkor aztán jön a saját regényem is! laugh.gif

Idézet (PGreg @ 2014.10.30. 19:45)
Beyla, imádam ezt a kis részletet, amit kiírtál. Nehéz egy kicsit megszólalni utána, nagyon jól sikerült. Jól érzem, hogy Spike - annak ellenére, hogy elveszi ezt a Natalie-t - egy kicsit bele van esve Jennbe? Nagyon jól festetted le a főhősnő érzelmeit (milyen maffia és CIA duó elől bújkál?). Szegény Amandát is sajnáltam sad.gif Ahogy Cute girl 998 leírta, ebbe nem lehet belekötni, minden nagyon jó volt! Te is jelezz, ha kiadsz egy könyvet, mert biztos vásárló leszek! biggrin.gif (Bocsi a rövid kritikáért, írtam egy hosszabbat, de elment a net, amikor elküldtem úgyhogy most ideges vagyok tongue.gif )

Jajj, te is nagyon aranyos vagy, nagyon szépen köszönöm! laugh.gif Pár hete egy kisbabával álmodtam, vagyis pontosítok, a saját kisbabámmal és egyszerűen olyan érzéseket ébresztett bennem, hogy valamilyen formában le kellett írnom és hát akkor pont ez a ficc került a kezeim közé. laugh.gif Hát ez egy hosszú sztori, lényeg, hogy a főhősnő is kényszerházasságba lett kényszerítve bizonyos okok miatt, de ezt még pontosan én sem találtam ki. Örülök, hogy tetszett és azért köszönöm a kritikát. Nagyon jól esett! laugh.gif Apropó, te is írhatnál valamit! laugh.gif
3 felhasználónak tetszik: Bátor Ventillátor, Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 01. 09:36 #106
Bátor Ventillátor
Bátor Ventillátor
level 90-es procrastinator
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 14.09.22.
Hozzászólás: 2771
Csatolások: 6
Azonosító: 233680
Offline offline
szantosz, jók a novelláid smileeee.gif
1 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20
2014. november 01. 16:21 #107
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Sziasztok, itt a második fejezet:
Kettő
A csütörtököt nemes egyszerűséggel csak fekete csütörtöknek nevezte el. Igaz, ez most egész jó volt. Ritkán volt ilyen, amikor felül tudott emelkedni a szomorúságán. De ez… a találkozás Matt- tel, ez felébresztett benne valamit, amiről azt hitte, halott. A boldogságra való képességet. Az, hogy pénteken esetleg újra találkozhat a fiúval, ez az ideiglenes, apró remény átlendítette a csütörtökön és a péntek délelőttön. Péntek délutánonként felolvasásokat szoktak tartani, és ő ezúttal egy novellával készült, előzőleg a regénye egy újabb fejezetét olvasta fel. Vajon Matt is ír? A francba, Gillian, nem szabad ezzel foglalkoznod, korholta magát.
-Kaptam egy arcot az élettől. Kaptam egy testet a szüleimtől. Kaptam egy lelket Istentől. És most vagyok. Vagyok, vagyok, létezem, élek. Az élet igazságtalan, néha néma és sötét, máskor vad és üvöltő. Néha szeret, néha gyűlöl. Menny, avagy pokol. Bármi megtörténhet, és az a rossz, hogy meg is történik. De jó élni. Nagyon is.
Így kezdődött Matt Halston regénye, aki Lincolnshire- ből költözött ide a szüleivel, és tízéves húgával, akit Edithnek hívtak. A lány imádta a divatot, és a sminkelést, amivel az őrületbe kergette anyjukat, Oliviát. A család Matt továbbtanulása miatt költözött ide, a fiúnak már volt egy komolyabb kapcsolata. Utálta a popzenét, inkább a metál.
-És most… van barátnője?- kérdezte Gillian. A pultnál kavargatta a kávéját, miközben Lissa, egy másik törzsvendég a romantikus- elég nyálas- novellájából olvasott fel.
- Á, nem, nincs. Te jössz!
Gill az emelvényre sandított, ahol Lissa éppen befejezte monológját teátrális kézmozdulatok közepette. A lány fogta a papírjait, s az emelvényre fellépve olvasni kezdett.
-Sokkal boldogabb vagyok most, hogy meghaltam. Pokolian jó érzés halottnak lenni, s bár azt hinné az ember, hogy a Halott Lányt mindenki szereti, ez sajnos nem így van. Hazugság. – felnézett, kétkedő tekintetekkel találta szembe magát. Leeresztette papírjait. - Maguk szerint hazudok, igaz?
- Hát még jó, kisanyám! Hiszen élsz!- kiabálta be Win, a Star Wars rajongó.
Gillian felvonta a szemöldökét, Tony ugyanígy tett. A lány lesétált Win asztalához, kihúzott egy széket, leült a fiúval szemben. Arcuk néhány centire egymástól.
- Nem hazudok. Sohasem. Te vagy túlzottan tudatlan ahhoz, hogy tudj a klinikai halálról. Meghaltam. Percekig halott voltam. De újjáélesztettek. Szerintem ne szólj egy szót se, oké?
- Hogyhogy meghaltál? Mi történt… veled?- kérdezte Matt halkan.
- Autóbaleset. Anyám már nem volt ilyen szerencsés. És Matt… ha szerinted jó élni, igazad van. Halottnak lenni már nem olyan jó.
- Gillian Shaw. Egyenesen a pokolból. Jó történet.
- Nem olyan jó, mint a tiéd.
Tekintetük egymásba kapcsolódott, elmerült valahová mélyre.
- Szerintem hallgassuk meg Tonyt, jó? Kíváncsi vagyok, Fran túléli- e a trollok támadását.
Azzal kecsesen lesietett az emelvényről, és visszaült a tejeskávéja mellé. Tony lelkesen belemerült a történetébe, Lissa pedig Gill felé fordult.
- Ó, Gillian! Hát én ezt nem is tudtam! Akkor anyukád…
- Halott.
- Ó. Én… sajnálom.
- Hát én is. De ezzel nem megyünk sokra.
Lissa ajka megremegett, azután visszafordult Tonyhoz.
- Mióta?- kérdezte Matt.
- Hét éve. Én itt ragadtam a pokolban, ő viszont a mennyországba került. Megérdemelte.
- Sajnállak.
És megint ránézett. Folytatta.
- Most viszont megyek, elhozom a húgomat a furulyaórájáról.
- Oké. Szia.
- Helló.
Sokáig meredt rá, azután túlságosan sokáig nézett utána.
Hazament, leült a házija mellé. Első a tanulás.
Mennyi 200 1%-a? 2. Akkor a…
Matt annyira helyes.
… 2%-a négy, nem?
Matt annyira cuki volt ma.
De. 50%-a az száz, akkor 150%-a?
Matt olyan édi volt ma, és szabad! Imádom!
- Fogd már be, az Istenért!
Basszus. Itt ülök egyedül, és saját magammal ordítozom. Mire képes a szerelem, gondolta.
3 felhasználónak tetszik: Nina 10, tamcica, ONE DIRECTION20
2014. november 02. 17:19 #108
- törölt felhasználó -    
Cute girl 998 , a második részlete a könyvednek bevallom sokkal jobban megtetszett, mint az első. Az első is megfogott ,de a másodikba már beleszerettem laugh.gif , remélem a folytatás is hasonlóan színvonalas lesz thumbsup.gif
A halál lehelete
Első fejezet , második rész:
Már esteledett,de én még mindig nem mozdultam a 182 szoba ajatja elöl. Valamikor este kilenc körül egy rendőr szólított le. A nevemet kérdezte. Újra és újra azt kérdezte,hogy hívnak,de én nem tudtam válaszolni, továbbra is csak merdtem a semmibe. Végül a rendőr is feladta és közölte,hogy hazaviszi anyámat a kocsmából. Eleinte azt gondoltam összetévesztett valakivel,mert anyám még életében nem ivott egy kortyot se. Rá akartam hagyni,pont l*szartam , hogy aznap milyen részeges banyákat visz haza. De ahogy továbbra is csak üres tekintettel bámultam ,konkrétan a haldokló a lelkem minden egyes darabjára koncentráltam amikor belémütött a felismerés. De bár ne tette volna,mert elszörnyedtem már a gondolattol is. Anyám az italhoz fordult. A legrosszabb dologhoz. Az italhoz. Ami semmin sem segített. Ahogy teletek a hónapok anyám minden pénzünket elitta. Végül az én spórolt pénzemből vettük ezt a konténert is a helyi lakókocsiparkban amiben most élünk. Ezt a kis ,zöld ,kockalakú, otthonnak csúfolt konténert. Egy apró konyha és két hálószoba volt benne a sarkoba pedig beszorítottak egy fürdőszerűéget. A szobám nagysága alig haladta meg a tizenöt négyzetméter,a franciaágyam is alig fért el benne. Ez az ágy az egyetlen bútor amit megtartottam a régi házunkból. Az utolsó darabom apuból. Ruhám tömkelege csak szanaszét szórva hever a padlón az ékszereim pedig már régen eladtam,hogy legyen miből lakbért fizetnem. De nem is volt szükségem semmi másra. Örültem,hogy a koszosszürke padlóm a ruhák takarják,mert akárhányszor megláttam a színét kirázott a hideg. A falam pedig,inkább volt penészsárga színű,mint sem fehér,de így is tökéletes volt a jelenlegi helyzetben. Legalább volt valami ami védett a hideg elől. Itt Minesota környékén megszokott volt a mínusz 20-25 celsius fok,de én még sem kedveltem a hideget. Örültem,hogy hatalmas bunádim még mindig jók rám annak ellenére,hogy tavaly óta bő 5 centimétert nőttem. A mai napra leginkább egy egy fekete összeállítást akartam alkalomhoz illően,de nincs választási lehetőségem,azt a ruhámat veszem fel amelyik tiszta. Az ágyból felkelve egyenesen az ajtómhoz sétáltam és megragadtam a kilincset. Minden erőmre szükségem volt,hogy kinyissam az ajtót. Nem azért,mert különösebben nehéz lett volna megnyomni a ,hanem mert az ajtó túloldalán anyám is éppen annyira szenvedett a mai nap miatt,mint én. De erőtt vettem magamon és lenyomtam.
3 felhasználónak tetszik: poisonivy, Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 02. 20:17 #109
- törölt felhasználó -    
Hétévgén nem voltak gépközelben, csak telefonról olvasgattam itt, és meg kell mondjam nagyon tetszenek, amiket most is kiírtatatok.
Szantosz, tetszett a történet, te is nagyon ügyes vagy!
Cute girl 998 nagyon jó a regényed, a kissé borngós hangulata ellenére is szimpatikus a főszereplő biggrin.gif
NutellaHoney szerintem nagyon realisztikus képet festettél a pénztelenségről és az alkoholizmus hatásáról (jaj ez de hivatalosan hangozthatott tongue.gif ) szeretném ha még megosztanál részleteket smileeee.gif

Ebbe a sztoriba most kezdtem bele nemrég. Thriller, ami közel sem én műfajom, de kikívánkozott belőlem. (Ez a rész egyébként még az eleje, szóval ez itt még semmi extra; egyébként ezt a Holtodiglan című regény ihlette, bár reményeim szerint ez inkább egy apa-lánya konfliktust fog kivesézni) A főszereplőt szintén Elle-nek hívják, de ez ne zavarjon meg senkit, nekem csak tetszik ez a név - aki egy elmegyógyintézetből szabadult, mert korábban pisztollyal rátámadt... nos, valakire tongue.gif biggrin.gif A sztorit több szereplő szemszögéből írom (főleg Elle-éből, az apjáéból, a tesójáéból, és a tesója férjééből és barátnőjéből).

Ez még a nyers szöveg, nem volt időm átnézni helyesírásilag. Bocsánat, mert ilyen hosszút raktam ki tongue.gif

Első rész, első fejezet
ELLE


Amint kiléptem az ajtón, nagyon megkönnyebbültem. A fehér falak között töltött napoknak végre vége. Megtöltöttem a tüdőmet friss levegővel, és azt kívántam, bárcsak sütne a nap is. De egyelőre a kint lét is elég volt. A hátam mögött hallottam, a húgom férjének lihegését, ahogy cipeli a csomagomat.
Amikor mellém ért, rámutatott egy sötétkék Fordra a parkolóban. Megfogtam az utazótáskám másik fülét, amiben a holmimat tartottam odabent, és odamentünk a Fordhoz. Vince kinyitotta a csomagtartót, és berakta a táskát, azután pedig beültünk az autóba.
- És… mi újság? – kérdezte vezetés közben Vince. Szegény biztosan nem tudta, hogy mit kell kérdezni egy félhülye, pisztollyal hadonászós k.rvától, aki most szabadult a diliházból. Olyan tekintettel néztem rá, hogy éreztessem vele kérdésének abszurdságát.
- Óh, semmi különös. Veled?
Vinnie elpirult. Sajnáltam, mert Vinnie ilyen társasági ember, mindig csak beszélne, de én csak csendben akartam kibámulni az ablaküvegen, és nézni a várost, amelyben laktam, de mégsem volt benne otthonom.
Szinte hallottam Vince agykerekeit forogni, hogy mivel éleszthetné fel a társalgást:
- Milyen volt odabent?
Tudtam, az első adandó alkalommal, amikor nem figyelek, be fogja majd verni a fejét a műszerfalba, hogy ilyet kérdezett. A kérdésére persze nem szándékoztam válaszolni, de gondoltam, mégis dobok neki egy csontot.
- Egy éve nem voltam idekint – sóhajtottam.
Vinnie összeráncolta a homlokát, először nem mondott semmit, majd kibökte:
- Ne aggódj, nem sok minden változott. De el se fogod hinni, Zellie mennyire megnőtt. Komolyan, már tiszta nő. Várom a napot, amikor vennem kell egy pisztolyt az udvarlók ellen. Jaj, ezt nem kellett volna mondanom! – csúszott ki a száján.
- Nincs semmi baj – legyintettem.
Észrevettem, hogy lassan bekanyarodunk abba giccses kertvárosi körletbe, ahol Vinnie, a húgom, és az egy szem kicsi lányuk tengették a mindennapjaikat.
- Még mindig itt laktok? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, aligha találunk ennél biztonságosabb környéket, ráadásul a szomszédok elbűvölőek, és… - Vinnie örült, hogy végre talált valami biztos talajon álló témát, amiről órákon keresztül tudna áradozni, úgyhogy örültem, hogy ezután nekem nem kell részt vennem a társalgásban.
Bár minden erőmmel igyekeztem a tájra koncentrálni, eléggé idegesített a folyamatos locsogása. Szerencsére nem sokáig tartott ezután, amíg odaértünk. Amikor kiszálltam az autóból, egy golden retriver ugatása ütötte meg a fülemet.
- Van kutyátok? – néztem Vinnie-re, aki kivette a táskámat a csomagtartótól.
- Igen. Már vagy… másfél éve.
- Másfél? – értetlenkedtem. – Az nem lehet, hisz…
- Ellie! – Laura volt az, a húgom. Lefelé szaladt a lépcsőn, és amint leért, rögtön a nyakamba ugrott. - Jaj, úgy hiányoztál!
- Te is nekem! – hazudtam.
- Jaj, úgy hiányoztál! – ismételte meg önmagát.
Ez persze hazugság volt. Biztos vagyok benne, hogy Laura nem szívesen lát vendégül, és végképp a közelébe se engedett volna a kislányának, Zeldának, ha rajta múlt volna. Apa befolyását érzem.

- Gyere, nézd meg Zellie-t!
Miközben bevezet a tökéletes kertvárosi otthonba a kutya mellett, közben olyan félhazugságokkal traktál, mint „Már nagyon vártunk!”, vagy „Úgy örülünk, hogy végre itthon vagy!”.
- A vendégszobában fogsz aludni – közölte, és az emelet felé mutatott. – Vinnie, drágám, felvinnéd Elle cuccait?
Vince sóhajtott, és egy hamis mosollyal válaszolt:
- Hogyne, drágám – majd elkezdte felcipelni a csomagomat.

- Látom, lassan sikerül belőle igazi papucsférjet faragnod – súgom Laurának.
- Áh, ő már annak született – vigyorgott rám, majd úgy elordította magát, hogy kissé megijedtem – Zelda! Hol vagy?
- Fent vagyok a szobámban – hallottam egy kislány hangját.
- Gyere le, köszönj Ellie néninek!
Villámgyors lábdobogást hallottam, és egyszer csak megjelent egy nagyon aranyos szőke copfos kislány, valami meseszép sárga ruhácskában, kezében egy Barbie-babával. Az utolsó lépcsőfokon – meglátva engem – azonban megtorpant. Szépen, lassan lelépett a lépcsőről, és bebújt az anyja háta mögé.
- Zellie, ne szégyenlősködj! – nevetett kínjában Laura – Nem emlékszik rád – súgta nekem.
Bólintottam, majd egy kicsit lejjebb hajoltam Zeldához.
- Jaj, nem vagyok ennyire ijesztő! – mosolyogtam rá a kislányra.
Zelda előlépett, és felém nyújtotta a Barbie-ját.
- Köszönöm – mondtam neki.
- Ez te vagy – közölte a kislány.
Elkerekedett a szemem, és jobban megnéztem a babát. Az arca persze tökéletes volt, mint mindig; egyenes szálú szőke haja is lófarokba volt kötve. A ruhája viszont fehér volt, és rajta két hatalmas piros paca éktelenkedett, azt a hatást keltve, mintha vérfoltos lenne. Majd ezután azt is észrevettem, hogy egy apró – valószínűleg nem a Barbie-hoz járó – műanyag, szürke pisztoly van a bal kezéhez kötve.
- Miért néz ki úgy ez a baba, mint Hannibal Lecter lánya? – néztem Laurára, aki erre kézenfogott, bevezetett a konyhába, és azt a parancsot adta Zeldának, hogy menjen tévét nézni.
3 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, Nina 10, ONE DIRECTION20
2014. november 03. 16:55 #110
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (PGreg @ 2014.11.02. 20:17)
Hétévgén nem voltak gépközelben, csak telefonról olvasgattam itt, és meg kell mondjam nagyon tetszenek, amiket most is kiírtatatok.
Szantosz, tetszett a történet, te is nagyon ügyes vagy!
Cute girl 998 nagyon jó a regényed, a kissé borngós hangulata ellenére is szimpatikus a főszereplő biggrin.gif
NutellaHoney szerintem nagyon realisztikus képet festettél a pénztelenségről és az alkoholizmus hatásáról (jaj ez de hivatalosan hangozthatott tongue.gif ) szeretném ha még megosztanál részleteket smileeee.gif
Ebbe a sztoriba most kezdtem bele nemrég. Thriller, ami közel sem én műfajom, de kikívánkozott belőlem. (Ez a rész egyébként még az eleje, szóval ez itt még semmi extra; egyébként ezt a Holtodiglan című regény ihlette, bár reményeim szerint ez inkább egy apa-lánya konfliktust fog kivesézni) A főszereplőt szintén Elle-nek hívják, de ez ne zavarjon meg senkit, nekem csak tetszik ez a név - aki egy elmegyógyintézetből szabadult, mert korábban pisztollyal rátámadt... nos, valakire tongue.gif biggrin.gif A sztorit több szereplő szemszögéből írom (főleg Elle-éből, az apjáéból, a tesójáéból, és a tesója férjééből és barátnőjéből). 
Ez még a nyers szöveg, nem volt időm átnézni helyesírásilag. Bocsánat, mert ilyen hosszút raktam ki tongue.gif
Első rész, első fejezet
ELLE

Amint kiléptem az ajtón, nagyon megkönnyebbültem. A fehér falak között töltött napoknak végre vége. Megtöltöttem a tüdőmet friss levegővel, és azt kívántam, bárcsak sütne a nap is. De egyelőre a kint lét is elég volt. A hátam mögött hallottam, a húgom férjének lihegését, ahogy cipeli a csomagomat.
Amikor mellém ért, rámutatott egy sötétkék Fordra a parkolóban. Megfogtam az utazótáskám másik fülét, amiben a holmimat tartottam odabent, és odamentünk a Fordhoz. Vince kinyitotta a csomagtartót, és berakta a táskát, azután pedig beültünk az autóba.
- És… mi újság? – kérdezte vezetés közben Vince. Szegény biztosan nem tudta, hogy mit kell kérdezni egy félhülye, pisztollyal hadonászós k.rvától, aki most szabadult a diliházból. Olyan tekintettel néztem rá, hogy éreztessem vele kérdésének abszurdságát.
- Óh, semmi különös. Veled?
Vinnie elpirult. Sajnáltam, mert Vinnie ilyen társasági ember, mindig csak beszélne, de én csak csendben akartam kibámulni az ablaküvegen, és nézni a várost, amelyben laktam, de mégsem volt benne otthonom. 
Szinte hallottam Vince agykerekeit forogni, hogy mivel éleszthetné fel a társalgást:
- Milyen volt odabent?
Tudtam, az első adandó alkalommal, amikor nem figyelek, be fogja majd verni a fejét a műszerfalba, hogy ilyet kérdezett. A kérdésére persze nem szándékoztam válaszolni, de gondoltam, mégis dobok neki egy csontot.
- Egy éve nem voltam idekint – sóhajtottam.
Vinnie összeráncolta a homlokát, először nem mondott semmit, majd kibökte:
- Ne aggódj, nem sok minden változott. De el se fogod hinni, Zellie mennyire megnőtt. Komolyan, már tiszta nő. Várom a napot, amikor vennem kell egy pisztolyt az udvarlók ellen. Jaj, ezt nem kellett volna mondanom! – csúszott ki a száján.
- Nincs semmi baj – legyintettem. 
Észrevettem, hogy lassan bekanyarodunk abba giccses kertvárosi körletbe, ahol Vinnie, a húgom, és az egy szem kicsi lányuk tengették a mindennapjaikat. 
- Még mindig itt laktok? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, aligha találunk ennél biztonságosabb környéket, ráadásul a szomszédok elbűvölőek, és… - Vinnie örült, hogy végre talált valami biztos talajon álló témát, amiről órákon keresztül tudna áradozni, úgyhogy örültem, hogy ezután nekem nem kell részt vennem a társalgásban.
Bár minden erőmmel igyekeztem a tájra koncentrálni, eléggé idegesített a folyamatos locsogása. Szerencsére nem sokáig tartott ezután, amíg odaértünk. Amikor kiszálltam az autóból, egy golden retriver ugatása ütötte meg a fülemet.
- Van kutyátok? – néztem Vinnie-re, aki kivette a táskámat a csomagtartótól. 
- Igen. Már vagy… másfél éve.
- Másfél? – értetlenkedtem. – Az nem lehet, hisz…
- Ellie! – Laura volt az, a húgom. Lefelé szaladt a lépcsőn, és amint leért, rögtön a nyakamba ugrott. - Jaj, úgy hiányoztál!
- Te is nekem! – hazudtam.
- Jaj, úgy hiányoztál! – ismételte meg önmagát.
Ez persze hazugság volt. Biztos vagyok benne, hogy Laura nem szívesen lát vendégül, és végképp a közelébe se engedett volna a kislányának, Zeldának, ha rajta múlt volna. Apa befolyását érzem. 
- Gyere, nézd meg Zellie-t! 
Miközben bevezet a tökéletes kertvárosi otthonba a kutya mellett, közben olyan félhazugságokkal traktál, mint „Már nagyon vártunk!”, vagy „Úgy örülünk, hogy végre itthon vagy!”.
- A vendégszobában fogsz aludni – közölte, és az emelet felé mutatott. – Vinnie, drágám, felvinnéd Elle cuccait?
Vince sóhajtott, és egy hamis mosollyal válaszolt:
- Hogyne, drágám – majd elkezdte felcipelni a csomagomat.
- Látom, lassan sikerül belőle igazi papucsférjet faragnod – súgom Laurának.
- Áh, ő már annak született – vigyorgott rám, majd úgy elordította magát, hogy kissé megijedtem – Zelda! Hol vagy?
- Fent vagyok a szobámban – hallottam egy kislány hangját.
- Gyere le, köszönj Ellie néninek!
Villámgyors lábdobogást hallottam, és egyszer csak megjelent egy nagyon aranyos szőke copfos kislány, valami meseszép sárga ruhácskában, kezében egy Barbie-babával. Az utolsó lépcsőfokon – meglátva engem – azonban megtorpant.  Szépen, lassan lelépett a lépcsőről, és bebújt az anyja háta mögé.
- Zellie, ne szégyenlősködj! – nevetett kínjában Laura – Nem emlékszik rád – súgta nekem.
Bólintottam, majd egy kicsit lejjebb hajoltam Zeldához.
- Jaj, nem vagyok ennyire ijesztő! – mosolyogtam rá a kislányra.
Zelda előlépett, és felém nyújtotta a Barbie-ját.
- Köszönöm – mondtam neki.
- Ez te vagy – közölte a kislány.
Elkerekedett a szemem, és jobban megnéztem a babát. Az arca persze tökéletes volt, mint mindig; egyenes szálú szőke haja is lófarokba volt kötve. A ruhája viszont fehér volt, és rajta két hatalmas piros paca éktelenkedett, azt a hatást keltve, mintha vérfoltos lenne. Majd ezután azt is észrevettem, hogy egy apró – valószínűleg nem a Barbie-hoz járó – műanyag, szürke pisztoly van a bal kezéhez kötve.
- Miért néz ki úgy ez a baba, mint Hannibal Lecter lánya? – néztem Laurára, aki erre kézenfogott, bevezetett a konyhába, és azt a parancsot adta Zeldának, hogy menjen tévét nézni.

Először is: köszönöm szépen a pozitív kritikádat. smileeee.gif
Másodszor: nagyon-nagyon jó a történet, imádok tőled olvasni, olyan könnyedén kirázod a kisujjadból az egészet. laugh.gif
2014. november 04. 15:24 #111
- törölt felhasználó -    
Idézet (PGreg @ 2014.11.02. 20:17)
Hétévgén nem voltak gépközelben, csak telefonról olvasgattam itt, és meg kell mondjam nagyon tetszenek, amiket most is kiírtatatok.
Szantosz, tetszett a történet, te is nagyon ügyes vagy!
Cute girl 998 nagyon jó a regényed, a kissé borngós hangulata ellenére is szimpatikus a főszereplő biggrin.gif
NutellaHoney szerintem nagyon realisztikus képet festettél a pénztelenségről és az alkoholizmus hatásáról (jaj ez de hivatalosan hangozthatott tongue.gif ) szeretném ha még megosztanál részleteket smileeee.gif
Ebbe a sztoriba most kezdtem bele nemrég. Thriller, ami közel sem én műfajom, de kikívánkozott belőlem. (Ez a rész egyébként még az eleje, szóval ez itt még semmi extra; egyébként ezt a Holtodiglan című regény ihlette, bár reményeim szerint ez inkább egy apa-lánya konfliktust fog kivesézni) A főszereplőt szintén Elle-nek hívják, de ez ne zavarjon meg senkit, nekem csak tetszik ez a név - aki egy elmegyógyintézetből szabadult, mert korábban pisztollyal rátámadt... nos, valakire tongue.gif biggrin.gif A sztorit több szereplő szemszögéből írom (főleg Elle-éből, az apjáéból, a tesójáéból, és a tesója férjééből és barátnőjéből). 
Ez még a nyers szöveg, nem volt időm átnézni helyesírásilag. Bocsánat, mert ilyen hosszút raktam ki tongue.gif
Első rész, első fejezet
ELLE

Amint kiléptem az ajtón, nagyon megkönnyebbültem. A fehér falak között töltött napoknak végre vége. Megtöltöttem a tüdőmet friss levegővel, és azt kívántam, bárcsak sütne a nap is. De egyelőre a kint lét is elég volt. A hátam mögött hallottam, a húgom férjének lihegését, ahogy cipeli a csomagomat.
Amikor mellém ért, rámutatott egy sötétkék Fordra a parkolóban. Megfogtam az utazótáskám másik fülét, amiben a holmimat tartottam odabent, és odamentünk a Fordhoz. Vince kinyitotta a csomagtartót, és berakta a táskát, azután pedig beültünk az autóba.
- És… mi újság? – kérdezte vezetés közben Vince. Szegény biztosan nem tudta, hogy mit kell kérdezni egy félhülye, pisztollyal hadonászós k.rvától, aki most szabadult a diliházból. Olyan tekintettel néztem rá, hogy éreztessem vele kérdésének abszurdságát.
- Óh, semmi különös. Veled?
Vinnie elpirult. Sajnáltam, mert Vinnie ilyen társasági ember, mindig csak beszélne, de én csak csendben akartam kibámulni az ablaküvegen, és nézni a várost, amelyben laktam, de mégsem volt benne otthonom. 
Szinte hallottam Vince agykerekeit forogni, hogy mivel éleszthetné fel a társalgást:
- Milyen volt odabent?
Tudtam, az első adandó alkalommal, amikor nem figyelek, be fogja majd verni a fejét a műszerfalba, hogy ilyet kérdezett. A kérdésére persze nem szándékoztam válaszolni, de gondoltam, mégis dobok neki egy csontot.
- Egy éve nem voltam idekint – sóhajtottam.
Vinnie összeráncolta a homlokát, először nem mondott semmit, majd kibökte:
- Ne aggódj, nem sok minden változott. De el se fogod hinni, Zellie mennyire megnőtt. Komolyan, már tiszta nő. Várom a napot, amikor vennem kell egy pisztolyt az udvarlók ellen. Jaj, ezt nem kellett volna mondanom! – csúszott ki a száján.
- Nincs semmi baj – legyintettem. 
Észrevettem, hogy lassan bekanyarodunk abba giccses kertvárosi körletbe, ahol Vinnie, a húgom, és az egy szem kicsi lányuk tengették a mindennapjaikat. 
- Még mindig itt laktok? – kérdeztem.
- Igen. Tudod, aligha találunk ennél biztonságosabb környéket, ráadásul a szomszédok elbűvölőek, és… - Vinnie örült, hogy végre talált valami biztos talajon álló témát, amiről órákon keresztül tudna áradozni, úgyhogy örültem, hogy ezután nekem nem kell részt vennem a társalgásban.
Bár minden erőmmel igyekeztem a tájra koncentrálni, eléggé idegesített a folyamatos locsogása. Szerencsére nem sokáig tartott ezután, amíg odaértünk. Amikor kiszálltam az autóból, egy golden retriver ugatása ütötte meg a fülemet.
- Van kutyátok? – néztem Vinnie-re, aki kivette a táskámat a csomagtartótól. 
- Igen. Már vagy… másfél éve.
- Másfél? – értetlenkedtem. – Az nem lehet, hisz…
- Ellie! – Laura volt az, a húgom. Lefelé szaladt a lépcsőn, és amint leért, rögtön a nyakamba ugrott. - Jaj, úgy hiányoztál!
- Te is nekem! – hazudtam.
- Jaj, úgy hiányoztál! – ismételte meg önmagát.
Ez persze hazugság volt. Biztos vagyok benne, hogy Laura nem szívesen lát vendégül, és végképp a közelébe se engedett volna a kislányának, Zeldának, ha rajta múlt volna. Apa befolyását érzem. 
- Gyere, nézd meg Zellie-t! 
Miközben bevezet a tökéletes kertvárosi otthonba a kutya mellett, közben olyan félhazugságokkal traktál, mint „Már nagyon vártunk!”, vagy „Úgy örülünk, hogy végre itthon vagy!”.
- A vendégszobában fogsz aludni – közölte, és az emelet felé mutatott. – Vinnie, drágám, felvinnéd Elle cuccait?
Vince sóhajtott, és egy hamis mosollyal válaszolt:
- Hogyne, drágám – majd elkezdte felcipelni a csomagomat.
- Látom, lassan sikerül belőle igazi papucsférjet faragnod – súgom Laurának.
- Áh, ő már annak született – vigyorgott rám, majd úgy elordította magát, hogy kissé megijedtem – Zelda! Hol vagy?
- Fent vagyok a szobámban – hallottam egy kislány hangját.
- Gyere le, köszönj Ellie néninek!
Villámgyors lábdobogást hallottam, és egyszer csak megjelent egy nagyon aranyos szőke copfos kislány, valami meseszép sárga ruhácskában, kezében egy Barbie-babával. Az utolsó lépcsőfokon – meglátva engem – azonban megtorpant.  Szépen, lassan lelépett a lépcsőről, és bebújt az anyja háta mögé.
- Zellie, ne szégyenlősködj! – nevetett kínjában Laura – Nem emlékszik rád – súgta nekem.
Bólintottam, majd egy kicsit lejjebb hajoltam Zeldához.
- Jaj, nem vagyok ennyire ijesztő! – mosolyogtam rá a kislányra.
Zelda előlépett, és felém nyújtotta a Barbie-ját.
- Köszönöm – mondtam neki.
- Ez te vagy – közölte a kislány.
Elkerekedett a szemem, és jobban megnéztem a babát. Az arca persze tökéletes volt, mint mindig; egyenes szálú szőke haja is lófarokba volt kötve. A ruhája viszont fehér volt, és rajta két hatalmas piros paca éktelenkedett, azt a hatást keltve, mintha vérfoltos lenne. Majd ezután azt is észrevettem, hogy egy apró – valószínűleg nem a Barbie-hoz járó – műanyag, szürke pisztoly van a bal kezéhez kötve.
- Miért néz ki úgy ez a baba, mint Hannibal Lecter lánya? – néztem Laurára, aki erre kézenfogott, bevezetett a konyhába, és azt a parancsot adta Zeldának, hogy menjen tévét nézni.

laugh.gif köszönöm szépen a dícséretet, ahogy haladok vele szerintem töltök még fel részeket
és uramistenem elolvastam a te írásod ,és valahogy úgy érezte a szöveg kényszerít rá ,hogy olvassam,olyan jó lett thumbsup.gif
1 felhasználónak tetszik: Cute girl 998
2014. november 04. 17:50 #112
- törölt felhasználó -    
Köszönöm mindkettőtöknek, nagyon aranyosak vagytok! biggrin.gif biggrin.gif blush.gif
Ti következtek, várom nagyon az új írásaitokat! wink.gif
2 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 08. 07:41 #113
- törölt felhasználó -    
A halál lehelete
Első fejezet, harmadik rész
A konyhába belépve palacsinta illata csapta meg az orromat. Először azt hittem csak álmodom,mert anyum nyolc éves korom óta nem sütött reggelire palacsintát. Egy másodperc tört részéig még is úgy éreztem,mintha a régi házunkba lennék,anyu csokis palacsintát csinál reggelire,apukám pedig a reggeli újságját olvassa , jó reggelt kíván nekem miközben rámmosolyog a frissen borotvált arcával amin apró fehér ragtapaszok vannak ott ahol megvágta magát. Csak,hogy már tizenhét éves voltam. Apum nem élt. De anya még is palacsintát sütött.
-Jó reggelt Candy - vigyorodott el anyukám amint megpillantott két palacsinta sütése közben - hogy aludtál? .Egyszerűen megmerevedtem a szoba ajtómban. Ott álltam és értetlen fejjel bámultam ,ahogy anyám palacsintát süt, ahogy anyám boldog , ahogy anyám végre nem egy zombi. Ennek örülnöm kellene. Kellene. De mégis megijesztett.Az,hogy anyám teljesen boldog apám halálának az évfordulóján,sőt még csokoládés palacsintát is süt. Éreztem ahogy az undor és a meglepetés keserves képe tükröződik az arcomon,de az ő kedvért megpróbáltam mosolyogni.
-Öhmm,remekül.... - motyogtam. Rettentő babmbának éreztem magam. A hangom hasonló lehetett,mint valami depressziósé és csak remélni tudtam,hogy anyukám nem veszi észre.-Anya még is mi folyik itt?
- Még is mire gondolsz Candy,már nem is süthetek neked reggelit? Gondoltam kicsit feldobom a mai napodat,tudom,hogy nehéz apádra gondolni,de a palacsinta régen bevált!
-Anya,nyolc éves korom óta nem sütöttél palacsintát,és csak, CSAK IS APUNAK ENGEDTEM,HOGY CANDYNAK HÍVJON - Amennyire erőtlennek éreztem magam pár másodpercel ezelött most annyira elven és erős lett a hangom,egyenesen ordibáltam. Megpróbáltam lenyugodni. Anyu háttal állt nekem,és egy szót sem szólt. A kis konténerben az egyetlenegy zaj a palacsinta sercegése volt. Kettőnk közül én törtem meg a csendet,miután összegyűjtöttem a maradék erőmet. Nyugott és kimért hangom szólaltam meg. - Anya még is mi ütött beléd? Felírt valami új gyógyszert a dr.Lenard?
-Candy,marajd ki az orvosi ügyemből és légy oly szíves egyél egy kis palacsintát -a hamiskás mosolyát még szélesebbre húzta ránctalan és ápolt arcán és nyájas de egyben utasító hangon szólalat meg. Halványbaran már-már szőkés haja a mellkasáig ért kiengedve,azonban a sütéshez a feje tetejére tűzte fel egy zöld hajtű segítségével. Napbarnított bőrét sem a genetikának sem a Minesotában előforduló nyárnak köszönheti. Rendszer látogatója volt a helyi szoláriumoknak ,és annak ellenére , hogy anyagilag mindig szűkölődtünk anyám soha nem mondott le a látszatról.
-Megmondtam,hogy apun kívül senki nem hívhat CANDYNEK!
-Rendben van, Clare Ferranto,mit szeretnél hogy szólítsalak?
-Sehogy,anya,ma inkább hagyj békén - Kiléptem a szobámból és elviharoztam az otthonnak csúfolt kis lakócskocsink másik végébe,egyenesen a fürdőbe. Magamra csaptam az ajtót és vártam.
2 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 08. 12:27 #114
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (NutellaHoney @ 2014.11.08. 07:41)
A halál lehelete
Első fejezet, harmadik rész
A konyhába belépve palacsinta illata csapta meg az orromat. Először azt hittem csak álmodom,mert anyum nyolc éves korom óta nem sütött reggelire palacsintát. Egy másodperc tört részéig még is úgy éreztem,mintha a régi házunkba lennék,anyu csokis palacsintát csinál reggelire,apukám pedig a reggeli újságját olvassa , jó reggelt kíván nekem miközben rámmosolyog a frissen borotvált arcával amin apró fehér ragtapaszok vannak ott ahol megvágta magát. Csak,hogy már tizenhét éves voltam. Apum nem élt. De anya még is palacsintát sütött.
-Jó reggelt Candy - vigyorodott el anyukám amint megpillantott két palacsinta sütése közben - hogy aludtál? .Egyszerűen megmerevedtem a szoba ajtómban. Ott álltam és értetlen fejjel bámultam ,ahogy anyám palacsintát süt, ahogy anyám boldog , ahogy anyám végre nem egy zombi. Ennek örülnöm kellene. Kellene. De mégis megijesztett.Az,hogy  anyám teljesen boldog apám halálának az évfordulóján,sőt még csokoládés palacsintát is süt. Éreztem ahogy az undor és a meglepetés keserves képe tükröződik az arcomon,de az ő kedvért megpróbáltam mosolyogni. 
-Öhmm,remekül.... - motyogtam. Rettentő babmbának éreztem magam. A hangom hasonló lehetett,mint valami depressziósé és csak remélni tudtam,hogy anyukám nem veszi észre.-Anya még is mi folyik itt?
- Még is mire gondolsz Candy,már nem is süthetek neked reggelit? Gondoltam kicsit feldobom a mai napodat,tudom,hogy nehéz apádra gondolni,de a palacsinta régen bevált!
-Anya,nyolc éves korom óta nem sütöttél palacsintát,és csak, CSAK IS APUNAK ENGEDTEM,HOGY CANDYNAK HÍVJON - Amennyire erőtlennek éreztem magam pár másodpercel ezelött most annyira elven és erős lett a hangom,egyenesen ordibáltam. Megpróbáltam lenyugodni. Anyu háttal állt nekem,és egy szót sem szólt. A kis konténerben az egyetlenegy zaj a palacsinta sercegése volt. Kettőnk közül én törtem meg a csendet,miután összegyűjtöttem a maradék erőmet. Nyugott és kimért hangom szólaltam meg. - Anya még is mi ütött beléd? Felírt valami új gyógyszert a dr.Lenard?
-Candy,marajd ki az orvosi ügyemből és légy oly szíves egyél egy kis palacsintát -a hamiskás mosolyát még szélesebbre húzta ránctalan és ápolt arcán és nyájas de egyben utasító hangon szólalat meg.  Halványbaran már-már szőkés haja a mellkasáig ért kiengedve,azonban a sütéshez a feje tetejére tűzte fel egy zöld hajtű segítségével. Napbarnított bőrét sem a genetikának sem a Minesotában előforduló nyárnak köszönheti. Rendszer látogatója volt a helyi szoláriumoknak ,és annak ellenére , hogy anyagilag mindig szűkölődtünk anyám soha nem mondott le a látszatról. 
-Megmondtam,hogy apun kívül senki nem hívhat CANDYNEK!
-Rendben van, Clare Ferranto,mit szeretnél hogy szólítsalak? 
-Sehogy,anya,ma inkább hagyj békén - Kiléptem a szobámból és elviharoztam az otthonnak csúfolt kis lakócskocsink másik végébe,egyenesen a fürdőbe. Magamra csaptam az ajtót és vártam.

Imádom heart.gif Nagyon tehetséges vagy!
1 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20
2014. november 08. 18:24 #115
- törölt felhasználó -    
Idézet (Cute girl 998 @ 2014.11.08. 12:27)
Imádom heart.gif Nagyon tehetséges vagy!

Köszönöm laugh.gif ,el sem tudom mondani mennyire, mert akárhogy olvasom a te részleteid úgy érzem van még hova fejlődnöm, ezért nagyon sokat jelent a dícséreted heart.gif
2 felhasználónak tetszik: Cute girl 998, ONE DIRECTION20
2014. november 08. 18:28 #116
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (NutellaHoney @ 2014.11.08. 18:24)
Köszönöm  laugh.gif  ,el sem tudom mondani mennyire, mert akárhogy olvasom a te részleteid úgy érzem van még hova fejlődnöm, ezért nagyon sokat jelent a dícséreted heart.gif

Akkor ugyanúgy érzünk. laugh.gif
2014. november 08. 18:36 #117
Bloodrage12
Bloodrage12
izé
 
StátuszUtálsz? Állj be a sorba.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 13.10.24.
Hozzászólás: 1050
Csatolások: 2491
Azonosító: 214009
Offline offline
Hülyeségnek hangzik, de én forgatókönyveket írok, saját magam szórakoztatására. Igazából ez a forgatókönyv dolog a filmek szeretetéből jött, talán egyszer valamelyik majd megéri, hogy megmutassam valakinek.. smileeee.gif
1 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20
2014. november 08. 18:45 #118
- törölt felhasználó -    
Idézet (Cute girl 998 @ 2014.11.08. 18:28)
Akkor ugyanúgy érzünk. laugh.gif

laugh.gif tényleg?! heart.gif
2014. november 08. 19:00 #119
Cute girl 998
Cute girl 998
suicide blonde
 
StátuszImprovement is a battle that must be fought anew each day
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.08.19.
Hozzászólás: 11981
Csatolások: 4586
Azonosító: 158722
Offline offline
Idézet (NutellaHoney @ 2014.11.08. 18:45)
laugh.gif  tényleg?! heart.gif

Igen! Én is ugyanazt érzem, mint te, amikor a részleteidet olvasom, mert olyan jól megragadod a lényeget, nagyon hitelesen írsz! wub.gif
2014. november 08. 19:01 #120
- törölt felhasználó -    
Idézet (Cute girl 998 @ 2014.11.08. 19:00)
Igen! Én is ugyanazt  érzem, mint te, amikor a részleteidet olvasom, mert olyan jól megragadod a lényeget, nagyon hitelesen írsz! wub.gif

Totálisan imdádlak kiss2.gif
26 oldal 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11
Hozzászólok Nem indíthatsz új témát!