Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor... És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt.
Az arca olyan furán ráng, és mindig van valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy neutron. Fogalmam sincs.
Csodálkozva néztem a monitoromra. Dave kért fel.
– Szia – köszöntem hűvösen a kamerába, aztán előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Dave a fülén lévő fejhallgatóból a szája elé húzta a mikrofonját, és megköszörülte a torkát. – Mit művelsz?
– Pszt! Csak hallgass meg – nyomott le egy gombot, és hallottam, ahogy a gépéből elindul egy Brian Adams-szám. Te jó ég, a Please Forgive Me! Ennyit még én is tudok angolul… Nevetve megráztam a fejem, és őszintén reméltem, hogy nem karaoke lesz. De. Az volt.
Aztán hirtelen egy kar ölelte át a derekam, amitől összerándult a gyomrom, és hirtelen megfordultam. Belevesztem a mélykék szempárba, és vadul dobogó szívvel fontam a karom a nyaka köré. Cortez még szorosabban magához húzott, én pedig lehunytam a szemem, és magamba szívva az illatát, a vállába fúrtam a fejem. Így álltunk a terem közepén, aztán a zene hirtelen felgyorsult, és a többi diák ütemre ugrálni kezdett.
Biosz: 5/4 – Baranyai ma behozott egy csontvázat, kérve minket, hogy viselkedjünk éretten. Robi a szünetben lassúzott vele, Zsolti a csontváz vállát átkarolva „az élet nagy dolgairól” faggatta, Dave mobillal fotózta, Cortez rátette a napszemüvegét, Virág egy hajpántot. Éretten viselkedtünk, most miért, nem?
Vert már pofán krampusz?
Tizenegyedik végére döbbentem rá, hogy a régóta keresgélt „legjobb barát" tulajdonképpen ott volt az orrom előtt, csak amíg én egy emberben kerestem azt, ami számomra a barátság fogalma jelentene, nem vettem észre, hogy ez nem konkrét ideál, ami egy valakiben megvan, és akkor az a nagybetűs Legjobb Barát. Hanem inkább egy puzzle, a darabja szanaszét vannak, és ha együtt látja őket az ember, akkor értelmet nyer az egész. Valami ilyesmit jelenthet a barátság. És ahogy a többieket néztem, rájöttem, nekem ők azok. Ők hatan.
Máday rontott ki a suliból, és csípőre tett kézzel nézett
körbe.
Jól láttam, hogy egy diák repült el az ablak előtt? – kérdezte
dühösen.
– Persze. Az új srác volt. Clark Kent – bólintott Zsolti.
– Milyen Kent? – rázta a fejét Máday értetlenül.
– Mi csak Supermannek hívjuk. Az a beceneve. Alig bír
magával órákon. Szünetekben meg a suli előtt repked. Biztosan
őt látta – magyarázta Ricsi.
– Azt hiszitek, viccesek vagytok? – dühöngött Máday, aztán
megakadt a tekintete valamin, és azonnal betorzult a feje. –
Pósa! Mi van a füledben? Mi az a hatalmas lyuk? Te jó ég,
azonnal gyere ide!
– Tizenkettő bé! Miért hallok panaszt rátok a második héten? – kérdezte szigorúan.
– Mert az első hét csak két nap volt – felelte Zsolti sajátosan.
– Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla… Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz, hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy megszerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte – mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. – Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája – vonta meg a vállát. – Teszek rá. Nézd meg őket – biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. – Belőlük van egymillió. Emóból meg egy.(
)
offline
1 felhasználónak tetszik:
An_d_a
) 
