Starity

Taylor Momsen: „Soha nem vagyok boldog és elégedett!”

2015. február 18. 14:02   |   Szerző: LadyAly

Az egykori Gossip Girl-sztár, a The Pretty Reckless frontasszonya elárulta, hogy a különbség az első, 2010-ben kiadott Light Me Up című album, és a legutóbb kiadott Going To Hell című lemez között egész egyszerűen a tapasztalat.

hirdetés
Taylor Momsen: „Soha nem vagyok boldog és elégedett!”

Taylor Momsen a Gossip Girl című sikerszéria forgatása alatt alapította meg zenekarát, a The Pretty Recklesst, mely kedvéért később otthagyta a sorozatot és karriert épített a rockiparban. A 21 éves szőkeség saját bevallása szerint legutóbbi, Going To Hell címre keresztelt stúdióalbumát a tapasztalat és az érettebb gondolkodás tette sikeressé, míg a Light Me Up című korong kiadása során kezdő zenekarként próbált utat törni zenésztársaival a mainstream zene világában.

Amíg a 2010-ben debütált Light Me Up a Billboard album listáján a 65. helyig jutott - alig került be a Top 20-as rockzenei listára -, és őt csak egy színészből zenésszé avanzsált tinisztárnak kiáltották ki, addig a Going To Hell, melyet 2014 márciusában adtak ki, elérte az 5. helyzést a Billboardon és a második legjobb rockzenei album lett.

2014 júniusában megszületett a Fucked Up World című rocksláger, februárban pedig a Heaven Knows csigázta fel a kedélyeket, mely 18 hétig uralta a listákat. Ezzel Taylor lett a valaha volt második olyan frontasszony, aki képes volt elérni, hogy egymás után két szerzeménye is első helyezést érjen el a rock rádiókban – az utolsó trónkövetelő Chrissie Hynde volt 1987-ben.

hirdetés

Az MCall nemrég telefonon érte el a szőkeséget valahol New Englandben, ahol épp a zenekarral próbált a fiatal tehetség. Az interjú során Momsen szót ejtett a legutóbbi lemezről, a The Pretty Reckless növekedéséről és a jövőről.

Taylor Momsen: Halló!

Lehigh Valley MUSIC: Szia Taylor, hogy vagy?

TM: Jól. Te hogy vagy?

LVM: Jól vagyok, köszi. Mesélnél az új albumról, a Going To Hellről? Mondd, miről szól és hogyan jött az ötlet?

TM: Ez az album amit írtunk, a Light Me Uphoz képest sokkal egyszerűbb. Nagyon őszinte nagyon tompa. Ez inkább csak a gitár-basszus-dob-ének négyese, nagyon kevés a harang és a fütyülés. Elkerülhetetlenül nehezebb – ami természetesen amiatt van, hogy a két és féléves Light Me Up turné után mi négyen már egy nagyon-nagyon szűk egységet alkottunk, mint élő zenekar. És úgy gondolom, hogy ez ragadja meg igazán a hangzást. Tényleg nagyon ráálltunk a felvételekre, és azt hiszem, ez képviseli igazán a zenekart: azt, akik ma vagyunk.

Az olyan dalok írásánál, mint a Light Me Up vagy a Make Me Wanna Die 15 éves voltam. 15 vagyok a lemezen, a valóságban pedig 21. Szóval határozottan sokkal érettebb vagyok, mint akkor, amikor azt a lemezt rögzítettük. Sokkal grandiózusabb témákat dolgoz fel, azt hiszem. Ez egyaránt személyes, de miközben beutazod a világot és a saját két szemeddel látod az egészet, megváltozik a kib*szott perspektívád, ami az életedet illeti, és ez az album határozottan sokat mond el a hatalmi struktúrák egyensúlyhiányának a társadalmi és politikai kérdéseiről és arról, hogy mi hogyan működik. Mert őszintén szólva a világot járva és mindent a saját szemeddel látni, felmerül a gondolat, hogy 'Jézus, ez nagyon el van b*szva'. Nagyon rosszul csináljuk. (nevet) Nagyon rossz.

Szóval ez a lemez biztosan egy kicsit mélyebben kezeli az ilyen grandiózus témákat. Érettebb, és azt hiszem, ha meghallgatod a lemezt, majd eljössz az élő showra, nem sok különbséget találsz. Nem játszok előre rögzített számokat, mert nem hiszek benne. Csak élő rock n' rollnak kell lennie! Ez minden amit elő kell adni a színpadon az adott napon.  

LVM: Áldjon az ég, hogy az élő rock n' roll útját járod!

TM: Köszönöm. Úgy érzem elég ritka ez manapság, főleg a ProTools és az AutoTune mellett. Ez az album nagyon nyers, már-már csupasz. Sokkal jobban hallhatod a hangszereket. Ez valóban két gitár, basszus, dobok és vokál játéka. Semmi AutoTune, semmi mű. Ha sz*r, akkor felveszed újra, lépésről lépésre. Az album szemben áll az élő albummal. Úgy értem, még mindig van különbség egy stúdióban rögzített album és egy élő fellépésen rögzített lemez között. Határozottan közelebb vagyunk ahhoz a hangzáshoz, amit kifejlesztettünk, ami a megtestesült The Pretty Reckless. Mindez ebben az új lemezben fejeződik ki igazán.

LVM: Hadd kérdezzek valamit: amikor beszéltünk az album témájáról, azt mondtad "Rosszul csináljuk". Globális szinten értetted, vagy csak az Egyesült Államokra? Ki csinálja rosszul?

TM: Globálisan mindent ideértek. Minden el van cseszve az egész világon. Az erő egyensúlya is elcsesződött. Úgy értem, nem szeretnék túl részletesen beszélni a dalaink jelentéséről, mert szeretem, ha a hallgatók szabadon értelmezik, mivel, amikor én magam hallgatok zenét, szeretek arról beszélni, hogy igazából miről szól egy dal, még akkor is, ha nem találom el. [...] Nem szeretek sokat beszélni erről.

Nagyban gondolkodom. A Going To Hellen van egy dal, a House On A Hill, mely körbekalauzol a világon, és azzal sokkol, hogy rámutat: mennyi kicsi gyerek éhezik vagy épp nincs tető a feje fölött, miközben a kib*szott domb tetején áll egy hatalmas kastély, és mindent azok irányítanak, akik birtokolják.

A fiatalkori erőszak a másik fontos témám, amiről a Why'd You Bring a Shotgun to the Party  című dal is szól. Ez egy olyan téma, ami megragad, hogy is ne írnék róla? Tudom, az emberek beszélnek róla, foglalkoztatja őket a téma, de nem beszélnek nyíltan a dologról a zenében, én pedig mondani akarok vele valamit - nem szükségszerűen a figyelemfelkeltés a célom, sokkal inkább úgy érzem, beszélni kell erről, tudod? Amikor minden szép és jó, elmész bulizni, élvezed az estét, akkor nem gondolsz azokra a sz*rságokra, amik a világban történnek, de amikor megtörténnek, az embereknek szüksége van arra, hogy újra és újra elővehessék és megbeszélhessék az adott témát. Azt hiszem, erre van a rock n' roll: hogy megadja az embereknek a szabadságot arra, hogy kimondják, amit akarnak. És ha az embereknek ez tetszik, az nagyszerű, ha pedig nem, b*sszák meg! (nevet)

LVM: Engedd meg, hogy kérdezzek, és beszéljünk a Heaven Knows mondanivalójáról! Számomra úgy hangzik, mint egy nagyon provokatív dal, mintha tényleg onnan jönnél. Jól gondolom, vagy valami mást értesz alatta?

TM: Persze. Úgy értem, úgy értelmezed, ahogy akarod. Nem szeretem a provokatív szót használni, mert azt hiszem túl sablonos, és az túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. De utálom a merész, a provokatív, a sötét és a hasonló szavakat, mert nem tartom magam pesszimistának vagy optimistának. Én egy művész vagyok, vagyis folyamatosan boldogtalan és következetesen őszinte az, amit csinálok. Soha nem vagyok boldog, és soha nem vagyok elégedett. Ugyanakkor nagyon szeretem, amit csinálok, és a világért sem cserélném el. (nevet) Tehát ez annak az átka, hogy írok.

De a Heaven Knows... az egész album egy csokornyi témát vonultat fel, amik végig futnak ezen amikor hallgatod, olyan, mint egy old-school album, ahol nem csak sima dalok gyűjteményét hallgatod. Mint például: ez egy táncolós dal, ez még egy, itt egy popdal, satöbbi. Ez egy darabka műalkotás, egy munka része, amely az elejétől a végéig különböző történeteket tár eléd. És minél többet hallgatod a dalokat, annál többet fogsz felfedezni a különböző jelentésekből és a mondanivalóról egy egy dalon belül.

LVM: Nem tudtam nem észre venni: meztelen vagy a borítón.

TM: Igen. (nevet) Kib*szottul rossz néven vették az emberek, ismét. Mindenkinek megvan a  maga véleménye és a bulvárlapok mindig próbálnak... érted, valami sztorit írni. (nevet) De ez a kereszt-koncepció ami a hátamon van, az egész album szimbóluma: a Going To Hell-kereszt. A nyíl utat mutat a pokolba. Szóval ez van mindenhol. És azt akartam, hogy ez más legyen, mint az első album, ahol egy kislány volt a borítón, aki engem képviselt, mint gyereket. Ezen az albumon nincs arcom. A zene van a középpontban, mert ha holnap meghalnék, azt szeretném, ha a zenéé lenne az utolsó szó, olyasmié, amire büszke vagyok. Szóval mindent, amit csinálok, nagyon komolyan veszünk.

Tehát ez a lemezborító... ez egy fedolgozása volt egy Eric Clapton-borítónak, amit szeretek és egy nő van rajta háttal. Ezelőtt akartam tisztelegni, tényleg gyönyörű fotó és a keresztre fókuszál.

Egyébként az ötlet onnan jött, hogy mindannyian úgy jövünk a világra, hogy a lelkünkön kívül nincs semmink, és ugyanígy távozunk. Akkor mi a sz*rért akarnék önmagammal randizni ruhában vagy anélkül? Ez az album csupasz és őszinte a felvétel is, azt akartam, hogy a borító tükrözze
az album világát azzal, hogy a művész is meztelen és becsületes. Egyébként is mindenki meztelen. Mindünknek van fenekünk, testünk, ruháink, amik melegen tartanak minket.

Tehát egyáltalán nem szexuális jellegű, azt hiszem, sokan helytelenül itélik meg. Az volt a cél, hogy egy szép képet készítsünk a keresztről. Ez a lényeg. Egy nagyon tehetséges festő festette ezt rám. Elképesztő volt! 

LVM: A másik dal, a Heaven Knows első lett a Mainstream Rock listán. A hangzása nagyon bluesos nekem. Hatalmas Led Zeppelin-rajongóként némi Led Zeppelint vélek felfedezni benne. Vagy talán tévedek?

TM: Nos, mindannyian nagy Led Zeppelin-rajongók vagyunk, így nem mondanám, hogy tévedsz. 

LVM: Nagyon szeretem ezt a dalt. Igazán szép blues-rockos hangzása van.

TM: Köszi. Blues teljes mértékben... a rock n' roll a bluesból származik. Tehát a blues mindenképpen hatással van ránk. Ez az alapja mindennek. Szóval egyáltalán nem vagy eltévedve. (nevet) Úgy nőttem fel, hogy Robert Plant és a kib*szott Jimmy Page akartam lenni. Szóval ez az én kifejezésem,
ezt mondom minden alkalommal. Ez egyáltalán nem baj.

LVM: Nos, megmelengetted a szívemet. Óriási Led Zeppelin-fanatikus vagyok én is. Mennyire érzed érettnek az új albumot?

TM: Ó, teljesen. Úgy értem az első lemez felvételénél 15 voltam. Amikor ezt az albumot írtuk, 20 voltam. A különbség 15 és 20 között óriási. Annak idején egy 15 éves lány voltam, most pedig egy 21 éves nő. Úgy érzem, ez a korong határozottan érettebb, mint a Light Me Up volt, ugyanakkor igazán büszke vagyok mindkettőre és izgatottsággal töltenek el.

LVM: Hogyan jöttél ki a Nickelbackkel (a közös turné alatt)?

TM: Én művész vagyok, nem üzletember, így fogalmam sincs honnan jött ez. Egy vidám turnéra van szükség. Nagyon örülök, hogy együtt utazunk, és már alig várom, hogy az új dalokat játszuk élőben. Kib*szott izgatottak vagyunk amiatt, hogy mindneki hall minket.

LVM: Hadd tegyek fel még egy kérdést a színészkedés befejezésével kapcsolatban. Milyen volt számodra a Gossip Girl véget érése? Filmezel még tovább vagy jársz bemutatókra? Esetleg ezentúl kizárólag csak a zenére koncentrálsz?

TM: Ja, igen abbahagytam a Gossip Girlt. Soha nem tüzelt fel, és a producerek és az írók nagyon támogatták a zenei karrieremet. Tudták, hogy soha nem voltam színésznő – színészkedéssel kezdtem, mert 3 évesen nem lehet albumot kiadni. Ez egy munka volt, amiből fizetni tudtam a lakbért, de amikor végül írtam egy dalt, azt akartam, hogy megjelenjen, ez nem is volt kérdés. Ez volt  a pillanat, amikor azt éreztem, hogy mennem kell. Szóval mindig is a zene volt az életem, az egész életem arra épült, hogy zeneszerző legyek. Ez az, amit csinálok, amiért élek. Az a célom, hogy írjak és turnézzak, és ezeket mindig jobban és jobban csináljam amíg csak élek.

És ha a színjátszás előjön valamikor, az annyira klassz, hogy nem tudok rá nemet mondani... talán. Nem üldözöm a színészi karriert, ami jön, az jön.

Oszd meg a cikket ismerőseiddel!

hirdetés

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
Belépek vagy Regisztrálok

Kommentek