Frances Bean Cobain először nyilatkozott édesapjáról

Frances mindössze 20 hónapos volt apja tragikus körülmények között bekövetkezett halálakor. A most 22 éves lány a Rolling Stone magazinnak nyilatkozott először apjával kapcsolatos érzéseiről.

hirdetés

A Cobain családtól már megszokhattuk, hogy ha Kurt Cobain haláláról van szó, legszívesebben mélyen hallgatnak, és igyekeznek elkerülni a sebek újbóli feltépését. Így van ezzel a zenész immár felnőtt lánya, Frances Bean Cobain is, aki nemrégiben hatalmas lépésre szánta el magát, és első ízben osztotta meg érzéseit apja halálával kapcsolatban, valamint szót ejtett a Kurtről szóló életrajzi film, a Montage Of Heck elkészüléséről is.

A most 22 éves Frances a rá irányuló folytonos figyelem ellenére visszavonultan éli az életét, és a mai napig kerüli az olyan szituációkat, melyekben híres szüleire való tekintettel kivételezhetnének vele. A lány gyerekkorában modellkedett ugyan, ám később mégis a művészetben – azon belül is a festészetben – talált rá önmagára, és elárulta, hogy jelenleg egy hatalmas, teljes falszakaszt betöltő, édesapját ábrázoló portrén dolgozik. 

A festés iránti rajongását apjától örökölte

Kurt eljutott arra a pontra, ahol végül fel kellett áldoznia a művészetének minden egyes apró darabkáját, mert a világ ezt követelte tőle – magyarázta Frances, majd így folytatta: Azt hiszem ez volt az egyik fő kiváltó oka annak, hogy úgy érezte, nem akar tovább itt lenni. Azt hitte, mindenki boldogabb lenne nélküle. Ha most élne, nekem is lenne egy apukám. Hihetetlen élmény lenne számomra!

– Hogyan írnád le a Montage Of Hecket?

– Egy érzelmi utazásként írnám le. Azért is érezzük közelinek Kurtöt, mert a saját szavaival meséli el a történetét, a saját ízlése szerint, a világhoz való hozzáállása alapján. Egy olyan férfi portréját festi le ezzel, aki megpróbál megbirkózni emberi mivoltával. Amikor Brett [Brett Morgan, a film rendezője – a szerk.] és én először találkoztunk, már akkor határozott elképzelésem volt azzal kapcsolatban, hogy végeredményben mit szeretnék majd látni, hogyan akarom Kurtöt reprezentálni a nézők felé. Emlékszem, azt mondtam neki: »Nem akarom az őt övező mítoszt és romantikát a filmben látni!« Azért lengi körül mindez, mert olyan borzasztó körülmények között hunyt el, és még alig töltötte be a 27-et. Egy művész vagy zenész szavatossági ideje nem különösebben hosszú. Kurtöt azért emelték ikonikus státuszába, mert sosem öregszik meg. Mindig fontos lesz és örökké szép marad.

Mint minden nagy művész, kicsit mániákus és őrült volt. A Ráktérítő az egyik kedvenc könyvem. Az írója, Henry Miller nagyon erkölcsös volt, arra vágyott, hogy minden reggel a saját erejéből tudjon felkelni, és képes legyen megírni öt oldalt. Ez megtanította nekem, hogy ha dolgozok valamin, azt ne hagyjam abba. Az emberek jó része képtelen összpontosítani. Az apukám kivételesen ambíciózus volt. Rengeteg teher nyomta a vállát, ami végül eltérítette a törekvéseitől. Szerette volna, hogy a zenekara sikeres legyen, de k*rvára nem akart egy generáció szószólója lenni.

Egy egész generáció választotta a bálványának

– Emlékszel még az alkalomra, amikor először hallottad a Nirvanát, miközben tudtad, hogy az apád zenekara, amit hallgatsz? Beszéltem erről korábban Sean Lennonnal. Neki néhány évvel több adatott, hogy együtt lehessen az apjával, mint neked. Ami Seant illeti, számára azt az utat jelentették az apja lemezei, melynek segítségével megértette őt.

– Nem igazán szeretem a Nirvana zenéjét. (mosolyog) Sokkal inkább Mercury Revért, az Oasisért, és Brian Jonestown Massacre-ért rajongok. (nevet) A grunge nem olyasmi, ami érdekel engem, de például a Territorial Pissings egy kib*szott jó szám. És a Dumb... minden alkalommal, amikor meghallom, sírva fakadok. Ez a lecsupaszított verziója annak, Kurt hogyan is látta önmagát – önmagát a drogokkal, azok nélkül, és persze tisztában volt azzal, hogy nem alkalmas a »generáció hangja« címre.

– Ironikus, hogy a Dumbot még jóval a Nevermind megjelenése előtt írta. 

– Igen, tudom. Ez egyfajta előrevetítése volt a későbbi dolgoknak. Kizárt, hogy bárki fejében megfordult volna a végkifejlet.

– Tinédzserként nem érezted különösnek, hogy nem igazán szereted Kurt zenéjét?

– Nem. Az lett volna furcsa, ha a rajongója lettem volna. Körülbelül 15 éves lehettem, amikor ráeszmélten, hogy ez elkerülhetetlen. Még ha autóban ültem és bekapcsoltam a rádiót, akkor is ő szólt. Túlnőtt rajtunk. A kultúránk meg olyan, hogy eleve rá van állva a halott zenészekre. Szeretjük bálványozni őket. Kurt is lehetett volna egy egyszerű srác, aki a lehető legszörnyűbb módon magára hagyta a családját... mégsem ez volt. Arra inspirálta az embereket, hogy bálványozzák, ő lett Szent Kurt. A halála után pedig még magasabb szintre emelték, mint ahol életében volt. Amikor az ember azt hitte, nem isteníthetik még jobban, akkor bebizonyították, hogy márpedig ez mégis lehetséges.

– Amikor először láttam a Montage Of Hecket, volt egy srác a vetítésen, aki azt mondta, hogy egy nagyon érdekes filmet látott olyasvalakiről, akit nem is kedvel.

– Igen, ez a legtalálóbb leírás a filmre. (nevet)

– Érdekesnek találom azt, ahogyan Brett Kurt történetét a saját szimpatikus módján idézte fel a nézők előtt, annak ellenére, hogy Kurt művészete igen távol áll tőle. Azt, ahogyan olyasvalakinek a személyiségét szemlélte, akit korábban nem kedvelt.

– Ez mindenképp egy érdekes perspektíva. Ami engem illet, igyekeztem gondoskodni arról, hogy a lehető legtöbb tényszerű információ kapjon helyet az apámról, nem csak azok a nagyra szőtt mesék, amiket tévesen, elferdítve és felnagyítva meséltek el az emberek tíz különböző módon. A film a tényszerű bizonyítéka annak, ki volt az apám gyerekként, tinédzserként, férfiként, férjként és művészként. Az emberi mivoltának elemeit tárja fel a nézők előtt.

Kurt rajongott a lányáért

– Milyen érzés volt számodra hallani a hangját?

– Mindig hallottam a hangját, és örökké fogom hallani a zenéjén keresztül.

– Én arra a hangjára gondoltam, amikor csak szimplán beszél.

– A hangja sokban hasonlít az enyémhez. Hasonló a hangszíne és mélysége. Nem tudom, ez hogy a francba lehetséges. Én még nem igazán beszéltem, amikor élt.

– Ne tévesszen meg a gének hatalma!

– Nagyon különös, hogyan működik a genetika. A múltkor átjött hozzám Dave, Krist és Pat [Dave Grohl, Krist Novoselic, Pat Smear – a Nirvana egykori tagjai]. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy mind együtt voltak. Amikor rám néztek, Kurtöt látták. Ez tipikusan az a pillanat volt, amikor bámulnak rád, és olyan, mintha szellemet látnának. Dave azt mondta, teljesen úgy nézek ki, mint Kurt. Egymás szavába vágva sztorizgattak, régi történeteket elevenítettek fel, jobbára olyanokat, amiket már milliószor hallottam. Én meg csak ültem a székemben, egyik cigit szívtam a másik után és valami ilyesmi pózban néztem (tetteti, mint aki unatkozik), amikor megkaptam, hogy az apám pontosan ugyanezt csinálná most, ha élne.

Nagyon boldoggá tettek azzal, hogy átjöttek. (mosolyog) Fantasztikus élmény volt, egy amolyan újraalakult Nirvana, amikor tudjuk, hogy valaki hiányzik, de cserébe ott van annak a valakinek az utódja. 

– Mit fogsz csinálni azután, hogy megjelenik hivatalosan is a film? Közreműködő producerként a nyilvánosság elé kell állnod, és most majdnem annyi idős vagy, mint az édesapád, amikor az első Nirvana-albumon dolgozott. Az időzítés... hogy is mondjam? Költői.

– Valóban így van. Elég különös, hogy éppen 22 vagyok, és csak most jött el az alkalom, hogy először emelem meg a fenekem. Ez nem a dokumentumfilm miatt van, hanem én akartam így. Korábban sosem éreztem magamban ennyi motivíciót és ambíciót, mint most. Az alkotói munka legnehezebb részei mindig a hullámvölgyek. Egyszer fent, egyszer lent. 

hirdetés