GreenLady profilja

Frank Iero minden szempontból a példaképem. Nem átlagos, nem egyszerű, nem unalmas és nem semmilyen. A punkféle gitározása eszméletlen látvány, ő csinálja a legjobban. Tényleg beleadja a szívét-lelkét minden fellépés alkalmával, vadul és lázadóan.
A tetoválásai királyul néznek ki, a humora nagyon jó, a bölcsebb gondolkodása is tele van életmentő gondolatokkal, és reményt adó szavakkal, akárcsak Gerardnak. :)
Persze az igazi helye egyértelműen a My Chemical Romanceben van, mégis helytáll a LeATHERMOUTHban és a DS-ben is.
Imádtam a Frerardozást Geevel, vicces volt és aranyos.
Hiszek abban, hogy még összefog állni a banda, mert KILLJOYS NEVER DIE! <3

A brit királyi udvar lázadója. :D Váratlanul mindig megcsinálja a botrányt, amin általában csak mosolyogni lehet, mert olyan gyermeteg csínyek.
Egyébként őt jobban trónra tudom képzelni. Minden nagy uralkodó lázadozó volt valamilyen szinten. :D

Sokat gondolkodtam azon, hogy ő miért nem hivatalos tagja a Green Daynek. Hiszen régről ismeri mindhármat, tehetséges és még helyes is. Az újabb klipekben szerepel, a koncerteteken és a turnékon is jelen van.
Nekem ő is a Green Day része, egy negyedik, aki nem elzárkózott, nem kivonja magát a rivaldafényből, csak a háttérben akar maradni. :)

Soha nem szimpatizáltam az írásaival, de egyik haverom rám erőltette az SZJG első kötetét. Hát szenvedve olvastam el, bízva abban, hogy most talán majd történik valami. Komolyan bánom, hogy 3 órát pazaroltam arra a szennyre, amit összeírt. Semmi sem történt benne, csak megismertem egy átlagos csaj félévét a familiáris gimijében. Sőt, ez nem átlagos csaj, hanem egyenesen unalmas. Reggel felkel, elmegy a suliba, hazamegy, tanul, alszik. Miért olvassak arról, amit minden tinilány csinál a mindennapjaiban?
A karakterek sablonosak. A beképzelt, de szíve mélyén jó csaj, a butácska, de életrevalónak vallott legjobb barátnő, a pasija meg perszehogy a suli legjobbja. Szinte egy olasz vásári komédia szintjén van, hiszen gyenge rögtönzésen alapul.
Az írásmodora közvetlen, de már olyan szinten, hogy ránk erőlteti Renáta életét.
Egyébként minden regénynek van egy sugallata, még akkor is, ha lesz folytatása, hiszen akkor minden kötetnek különálló a gondolatvilága. Hát ennek nem volt.
Csak rájöttem, hogy vannak írók, akik képesek sablonnal etetni embereket. Szomorú, hogy mindenki erre nyáladzik, miközben értéktelen mind a 8, vagy akárhány kötet.
Egyébként Leinert nem tudom semmilyen kategóriába sorolni. Ő nem ifjúságit írt, nem is fantasyt, nem is emberiségkölteményt. Ő csak írt egy hosszú ponyvát, amit két-három éven belül mindenki elfelejt. Főleg ha marad ez a stílusa.
Szerintem őt tipikusan azok olvassák, akik még nem fogtak előtte könyvet a kezükben. Olyanoknak való, akik semmibe veszik a kötelező olvasmányok szellemét, vagy az igazi ifjúsági regények értelmét, a felvilágosodás komédiáit, a Cervantes-féle poénokat, a kalandozás vágyát Gulliver személyében, a szépséget az angol költészetben, a reményt a legsötétebb Sherlock-pillanatban, az igaz szerelmet egy-egy Austen regényben.
Igazi regények helyett olvassák ezt. Vicc a világ, de nem tudok rajta nevetni.

Billie Joe személye sok dologra megtanítja az embert, de talán a legszembetűnőbb az, hogy harcolni kell az álmainkért. Ezek tőle nem üres szavak, hanem egy erős és szigorú parancs.
A hangja és a gitárjátéka fenomenális, a színpadon pedig egy igazi showman. A dalszövegei hol felkavarják az embert, hol megnyugtatják, hol reményt adnak, hol tettre ösztönöznek. De egy suttogás mindig benne rejlik: gondolkodj. :)
Képes felzaklatni, ha valaki nem ismeri, vagy nem hallott róla, hiszen ő mára már egy legenda.
Emlékszem arra, amikor 7.-es voltam, és matekon szenvedett az egész osztály. Nem volt nálam a fülhallgatóm, de az egyik barátnőm (látva mennyire elegem van az órából) a kezembe adta az mp4-ét. Ismertem akkor is a Green Day-t, ezért megakadt a szemem a Basket Case-n, így azt hallgattam. Hihetetlenül megtetszett, és amint hazaértem teljességgel belezúgtam a Green Day-be, és Billie Joe hangjába. :) Azóta eltelt 4 év, én pedig nem szakítottam a jó szokásommal.
Amúgy bárki mondhatja, hogy régen jobb volt a GD, én csak annyit üzenek, hogy a mostani 3 nagylemez is ugyanannyira GD, mint 20 évvel ezelőtt! ;) Ugyanaz a varázsa, mint a Dookienak vagy a Nimrodnak, csak észre kell venni.

2010 őszén ismertem meg, amikor talán legnagyobb fordulópontjához ért az életem. A regényemhez kerestem neveket, és az Emilien megakadt a szemem. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen jellemre állna jól a név, így a googlehez fordultam, és az ő képei jelentek meg előttem. Azonnal megimádtam, és amennyire ijesztőnek, annyira szépségesnek is tartottam a stílusát. Ő tényleg valami új, amire a világnak anno sokkal jobban fel kellett volna figyelnie. De vak vezet világtalant, így Emilie megmarad a kis viktoriánus lánykáknak, nekik ad erőt, rájuk fog örökké mosolyogni. :)
A hangja szopránban és altban is jó, de én inkább az utóbbit szeretem, úgy hatásosabb mellé a hegedű. És ezt szerintem ő is tudja.
A Fight Like a Girl albumja megjelenés óta a polcomon pihen, a poszterei díszelegnek a falamon, és miatta imádtam meg azt, hogy tudok hegedülni. <3
Csak azt bánom, hogy nem tudtam elmenni a koncertre. :(
De majd egy másik alkalom is fog adódni! :D
Tea time~ ;)