Edith Piaf

Edith Giovanna Gassionként jött világra 1915. december 19-én Párizsban.
Apja, Louis Gassion, akrobata volt, anyja Lina Marsa néven az utcán énekelt. Lányát alig két hónaposan anyjánál hagyta, és többé nem törõdött vele. 1917-ben Edith apai nagymamájához, egy normandiai bordélyház szakácsnõjéhez került. Ebben a kuplerájban nõtt fel. Négyévesen kötõhártyagyulladás következtében megvakult. Látását csak hétévesen nyerte vissza. Meggyõzõdése szerint e csodát legalább annyira Szent Terézhez intézett imáinak, mint az orvosoknak köszönhette. Felgyógyulása után együtt „dolgozott” apjával – elõbb cirkuszokban, majd az utcán. Gassion bíztatta elsõként az éneklésre: kígyóember-mutatványa után Edith dalai következtek, meg persze a tányérozás, hiszen ebbõl éltek. Apja jónéhányszor megpofozta, de a maga módján azért szerette lányát. Babát vett neki, hálás volt, amikor lázasan is fellépett és nagyon büszke, amikor 1932-ben megszületett unokája, Marcelle. Edith 17 éves volt, az apa, Louis Dupont 18.

A gyereket kétévesen elvitte az agyhártyagyulladás. A temetés után az
elkeseredett Edith ismét Párizs utcáin énekelt.

1935 októberében itt hallotta meg Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója. Tõle kapta a testre szabott mûvésznevét, a Piafot, amely a párizsi argóban Verebet jelent. A meghallgatásra alig akart elmenni, végül egyórás késéssel érkezett meg. A pontosság sosem volt jellemzõ rá, de utóbb nagyon örült, hogy ezt az egész életét gyökeresen megváltoztató, kivétes alkalmat nem szalasztotta el. Elsõ fellépésén maga kötötte pulóverben jelent meg, melynek egyik ujjával nem készült el, s a hiányt egy fehér selyemkendõvel palástolta. Éneklés közben leleplezõdött, hiszen
kendõje a lába elõtt kötött ki. Túlzás nélkül állítható, hogy a közönség is ott hevert. Maurice Chevalier elismerõen kiáltott fel: Tud a kicsike! Ezt Piaf élete legkedvesebb bókjának tartotta, pedig pályája során nem akármilyeneket kapott. Az alig 150 centis, 40 kilós, égõ tekintetû, kezével, arcával jellegzetesen gesztikuláló énekesnõ egy háromperces sanzonba annyi érzelmet sûrített, mint elõtte és utána senki más. Felfedezõjét, Louis Leplée-t Papának szólította. Nagyon szerette és sokat tanult tõle. A férfi 1936 áprilisi meggyilkolása borzasztóan megviselte, ráadásul Piafnak a bûnrészesség gyanúja ellen is védekeznie kellett. A mocskolódó újságcikkek hatására karrierje megtorpant, külvárosi mozikban énekelt, majd - nagyon kevés pénzért - Nizzába szerzõdött.
Újra az utcán kötött volna ki, ha nem siet segítségére Raymond Asso költõ. Három évig tanította, szép sanzonokat írt neki és kiharcolta elsõ revüszínházi fellépését. Bemutatta Marguerite Monot-nak, aki aztán olyan örökzöld Piaf-slágereket szerzett, mint a Mylord. Akkoriban találkozott Jean Cocteau-val is, aki 1940-ben neki írta A közönyös szépfiú címû darabját. Piaf büszke volt rá, hogy színésznõként is bemutatkozhat. Cocteau-val életük végéig jó barátok voltak. (A sors iróniája, hogy mindketten ugyanazon a napon - 1963.október 11-én – távoztak a földi világból, csakhogy az író 74 éves volt, míg Piaf a 48.-at sem töltötte be.)
1941-ben játszotta elsõ filmszerepét: tetszett neki a forgatás és sajnálta, hogy az éneklés mellett erre a mûvészeti ágra nincs több ideje. Párizs német megszállása idején is rendszeresen fellépett: nemcsak énekelt a katonáknak, de hamis papírokat is szerzett nekik. A hadifoglyok árváinak megsegítésére gálaestet szervezett. A mûsor után az elegáns nézõk nercbundáit és ékszereit árverezték el, hogy pénzt gyûjtsenek. 1944-ben a párizsi Moulin Rouge-ban énekelt elõször felfedezettjével, Yves Montand-nal, akinek rengeteget segített. Késõbb ott volt Charles Aznavour és Gilbert Bécaud pályájának indulásakor is.
1947 novemberében lépett fel elõször New Yorkban. A közönség egy vidám és elegáns francia énekesnõre számított. És megjelent Piaf egyszerû fekete ruhában, komoly, sõt komor, az élet sötét oldaláról szóló sanzonokkal. A várt siker elmaradt, s õ kishíján hazamenekült. De barátai, köztük Marlene Dietrich, lebeszélték róla. Jól tették, hiszen az amerikai közönség hamarosan éppúgy imádta, mint az európai. La vie en rose – A rózsaszínû élet címû sanzonjáról (zenéjét és szövegét is Piaf írta) mulatót neveztek el a Broadway-n. Ilyesmivel kevesen dicsekedhetnek. Esténként lelkes ünneplést és magas sztárgázsit kapott New York egyik legelegánsabb mulatójában, a Versaillesben. Eleinte babonából nem akart ott fellépni, mert a hasonló nevû francia városban 16 évesen, „cirkuszos korában” börtönbe került, miután nem tudták kifizetni a számlát a helyi vendéglõben. Nagy álma teljesült, amikor Charlie Chaplin megnézte mûsorát és gratulált neki, majd meghívta Beverly Hills-i villájába. Piaf félszegen viselkedett nagy kedvencével, akárcsak a késõbbi angol királynõvel, Erzsébet hercegnõvel, aki szintén megtisztelte meghívásával. Sok szeretetet kapott rajongóitól és az újabb nagy szerelem sem váratott magára. Számára nagyon fontosak voltak a barátok, a bizalmasok és a szerelmek.
Élete férfiját, Marcel Cerdan bokszvilágbajnokot 1947-ben ismerte meg. Két évnyi felhõtlen boldogságuk tragikusan, a fellegekben ért véget: Cerdan kedvese New York-i fellépésére repült 1949 októberében, amikor gépe lezuhant. Piaf fájdalmára elõször a spiritizmusban keresett gyógyírt: három éven át minden este asztalt táncoltatott és szerelme szellemét idézte. A remélt eredmény elmaradt, ezért az italhoz menekült, és többé nem tudott lemondani róla. A helyzetet súlyosbította, hogy ekkoriban több súlyos autóbaleset érte, s fájdalmai enyhítésére a kórházban morfiumot kapott, melyre szintén fokozatosan rászokott. Szerencsére újra megjelent életében a szerelem, s 1952 nyarán egy New York-i francia templomban feleségül ment Jacques Pils sanzonénekeshez. Esküvõi tanúja Marlene Dietrich lett. Nászútjuk egyetlen óriási turné volt: New York, Hollywood, San Francisco, Las Vegas, Miami. Négy évvel késõbb a házaspár elvált, az énekesnõ szerint azért, mert pályafutásukat nem tudták „párhuzamos
vágányra terelni”. De jó barátok maradtak. Az 50-es évek közepére Piaf egészsége nagyon megromlott. Régi, gyerekként szerzett reumája kiújult. Rengeteg pulóvert készített, de nemcsak azért, mert imádott kötni, hanem mert nagyon fázós volt. Már az elsõ õszi nap fûtötte a lakást. Saját bevallása szerint kislányként nagyon kevés melegben és nevetésben volt része, ezért felnõtt korában hozta be a lemaradást. Ez rendben is lett volna, csakhogy belülrõl is folyamatosan vidította és fûtötte magát - itallal meg kábítószerrel. Ráadásul ilyen állapotban is képes volt volán mögé ülni. Újabb súlyos baleseteket szenvedett, sérülései miatt operálni kellett az arcát és a kezeit. Az elvonókúrák semmit nem használtak: egyedül az éneklés segített. Orvosai tilalma ellenére rendszeresen fellépett, a New York-i Carnegie Hallban és a Waldorf Astoriában épp oly sikert aratva, mint a párizsi Olympia színpadán vagy Stockholm legnagyobb zenés színházában. Elõfordult, hogy éneklés közben többször összeesett. Öngyilkos turnéként emlegetik vidéki fellépés-sorozatát, melyre 1963. októberében indult, nem törõdve betegségével. Párizsba visszatérve azonnal kórházba kellett mennie, és egymást után többször megmûtötték.
A szomorú diagnózis: rák, áttétekkel.
A 27 éves görög származású fiatalember, Thépohanis Lamboukas minden nap meglátogatta Piafot a klinikán. Hamarosan egymásba szerettek.
1962 szeptember végén a párizsi Olympia színpadán együtt énekelték el A szerelem mire jó? címû sanzont, október elején összeházasodtak. 1963-ban még volt néhány közös fellépésük. Edith Piaf március végén lépett fel utoljára, majd a dél-franciaországi hegyekben lévõ Maugins-be vonult vissza ifjú férjével. Utolsó heteit Plascassier-ben töltötte, természetesen Théo társaságában. 1963. október 11-én halt meg. Három nappal késõbb több mint negyvenezren, köztük egyik legjobb barátnõje, Marlene Dietrich kísérték utolsó útjára a párizsi Pére Lachaise-temetõben.

La garçonne (1936), Jean de Limur
Montmartre-sur-Seine (1941), Georges Lacombe
Etoile sans lumière (1946), Marcel Blistène
Paris chante toujours (1951), Pierre Montazel
Boum sur Paris (1953), Maurice de Canonge
Si Versailles m'était conté (1954), Sacha Guitry
French cancan (1954), Jean Renoir

Híres slágerei:

"Tu Es Partout" (1943)
"La Vie en rose" (1945)
"Les Trois Cloches" (1945)
"Autumn Leaves" (1948)
"Hymne à l'amour" (1949)
"Padam… Padam…" (1951)
"Sous le ciel de Paris" (1954)
"Miséricorde (Heaven Have Mercy)" (1955)
"Les Amants d'un jour" (1956)
"La Foule" (1957)
"Milord" (1959)
"Non, je ne regrette rien" (1960)
"Mon Légionnaire"