Fanatikusok kontra utálkozók

Mi lehet vajon az oka, hogy egy híres ember rajongói tábora képes akár harcba is szállni az ellendrukkerekkel egy olyan személyért, akit tulajdonképpen csak a hírekből és a képernyőkről ismerhetnek?

hirdetés

Szinte nem létezik olyan internetes fórum, ahol ne jelenne meg a rajongók és az antidrukkerek párharca; vagyis tulajdonképpen szócsatája a monitor mögül, mert név és arc nélkül, a számítógép előtt ülve sokkal könnyebb mocskolódni, mint szemtől szembe. A másik végletbe tartoznak a mellüket veregető, túlzottan magabiztos, elvakult fanok. Elég csak a focimeccsekre gondolnunk, ahol szinte mindennapos a tömegverekedés és a provokáció.

Egy igazán fontos kérdés merül fel mindezen viselkedésekkel kapcsolatban. Mégpedig az, hogy mi lehet az oka annak, hogy emberek csoportjai készek szeretetüket vagy utálatukat ily módon kifejezni olyan személyek irányába, akiket tulajdonképpen személyesen nem is ismernek, csak látták a televízióban, olvastak róla az újságban.

Ám ez egy ördögi kör. Amit látunk és hallunk – általában az alapján ítélkezünk, és ez a hírességek esetében gyakran ferdített, vagy esetleg teljesen hamis kép. Ők az adók. Mi vagyunk a vevők, de nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy az adás és a vétel között húzódik egy (kódolt) csatorna. Ezt a szerepet tölti be legnagyobb százalékban maga a média. Számukra viszont sajnálatos módon nem a hitelesség a mérvadó, hanem a nyereség és a pénz. Éppen ezért még attól sem szoktak visszariadni, hogy maguk költsenek különfélébbnél különfélébb álhíreket a magasabb nézőszám vagy éppen a magasabb eladott példányszám érdekében, nem törődve azzal, hogy az adott művész, sportoló stb. presztízsének használ-e egyáltalán a kamuhírverés.

Sajnos az olvasók többsége mindent elhisz, amit elé raknak, anélkül, hogy gondolkozna és próbálna esetleg logikát keresni a történtekben. Nem véletlen a bulvárlapok hihetetlenül nagy népszerűsége például az irodalmi, természettudományos vagy művészettörténeti folyóiratokkal szemben. A legtöbben értő olvasásra sem nagyon képesek, egy komolyabb hangvételű írást már fel sem fognak, így marad a könnyed bulvár, mely mindenki számára tökéletesen érthető nyelven íródott. Az emberek szórakozása jobb híján sokszor az, hogy baráti beszélgetések alkalmával a hírességek, celebek magánéletét taglalják izgalomtól megfeszülve. „Hallottad X.Y. legújabb botrányát?! Micsoda fertő...”

A mondvacsinált hírekből aztán mindenkiben kialakul egy kép: kiben pozitív, kiben negatív. Ez lehet pusztán egy adott híres ember külseje, – állítólagos – cselekedetei, filmjei, sporteredményei, zenéje stb. Gyakran előfordul egy-egy társaságon belül, hogy mindannyian különböző személyt preferálnak, ekkor pedig robban a bomba. Az eddigi barátok olyanok miatt haragudnak meg egymásra, akiket személyesen nem is ismernek. Klikkekbe tömörülnek, majd hadüzenetet indítanak egymás ellen, s megkezdődik a „ha kígyót dob, én békát” csata. Legtöbben már csak azért is elkezdenek utálni valakit nyilvánosan, mert azt a személyt valaki kifejezetten szereti.

Szintén gyakori eset, hogy a fanok egymás között imádott és gyűlölt személyei civilben nagyon jó barátok. Vagy sok lány elvből utálni kezdi kedvencének párját, csak mert imádata tárgyának a való életben ő a kedvese. Vagy fordítva. De milyen jogon? Hiszen az esélyünk arra, hogy elnyerjük egy hollywoodi szívtipró szívét, 1 : 10 000 000-hoz. Nem inkább annak kellene szívből örülnünk, hogy a kedvencünk boldog? Hiszen ha szeretünk valakit, akkor örülünk a boldogságának, és nem utálkozunk. Ha nem tudunk örülni, hiába is hisszük azt, nem vagyunk igazi rajongók. A rajongó nem kisajátít, és csak és kizárólag tökéletesnek látja a sztárt, hanem egy embernek, aki ugyanolyan, mint ő, csak megadatott neki, hogy a nevét a világon többen is megismerhessék. Nem sértődik meg, ha kritika érkezik felé (olyan kritika, ami nyomdafestéket tűr), hiszen nem szerethet mindenki mindenkit, és senki sem tökéletes.

Ami biztos, rajongásra minden embernek szüksége van. De az igazi rajongásra, nem pedig arra, amit műveltek ezzel a fogalommal az utóbbi időben. Ma már degradálónak számít, ha valakit a rajongó jelzővel illetnek. Ha meghalljuk a szót: „rajongó”, mi jut először eszünkbe? Szinte mindenkinek a sikítozó, síró, önmagukról megfeledkező tinik, akikhez ha kedvencük csak egy ujjal is hozzáér véletlenül, már elalélnak. De ez egyáltalán nem normális jelenség. Nem szabad, hogy rajongásunk tárgyától függjön az életünk, nem szabad, hogy gondolatainkat csak ez irányítsa.

Az igazi rajongó tiszteli a kedvencét. De képes kritika megfogalmazására is. Olyan módon, hogy ezzel sem magát nem hozza kellemetlen helyzetbe, sem pedig az adott hírességet. Az igazi rajongó csekély mértékben foglalkozik a magánélettel. Megelégszik azzal, hogy éppen boldog valakivel, vagy ha éppen nem, drukkol neki, hogy az legyen. A munkásságát figyelemmel kíséri, s nem csak 1-2 projekt alapján ítéli meg. Ha esetleg módja adódik rá, hogy találkozzon vele, nem támadja le, csak akkor megy oda hozzá, ha megfelelőnek ígérkezik a helyzet, de akkor is udvariasan. Nem ugrik a nyakába, és nem kezdi el bombázni értelmetlen üzenetekkel.

Mindenki a maga vérmérsékletének, érdeklődésének és ízlésének megfelelően válasszon magának kedvencet. Még akkor is, ha a legjobb barátunk, legjobb barátnőnk vagy éppen a kedvesünk nem szimpatizál vele. Hiszen ha valóban barátok és valóban szerelmesek vagyunk, akkor számít ez bármit is? Nem. Nem szabadna, hogy számítson. És ha olyan emberekkel hoz össze a sors, akik az „ellenséges csapathoz” tartoznak, ne ez alapján ítéljük meg őket. Hiszen őket van módunk személyesen is megismerni, nem csak a médián keresztül, amiről sosem tudhatjuk pontosan, mennyire hiteles. Ne a média befolyásolja az ízlésünket, hanem mi kerekedjünk felül a médián, és ne hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni!

hirdetés