Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember?

„Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember” – valahogy így mondta a német irodalom egyik klasszikusa, Goethe is. De vajon ez valóban mindig, minden esetben így van?

hirdetés

Szinte nem nagyon találunk olyan embert, aki életében nem gyűjtött még egyáltalán semmit sem. Legalább kupakokat, kedvenc sztárjáról újságcikkeket. A gyűjtők között vannak nagyon és kevésbé elhivatottak. Az utóbbiak közül kerülnek ki azok, akik általában előbb-utóbb, de felhagynak a kollekciójuk bővítésével ilyen-olyan okból kifolyólag. Nincs idő, nincs türelem vagy legfőképpen nincsen pénz.

Gyűjteni sok mindent lehet. Könyvet, szalvétát, érmét, bélyeget, képeslapot, matricát, filmet, zenét, kupakot, Kinder-figurát, híres emberek fotóit – hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. De mi történik e csodás gyűjteményekkel, ha gazdájuk már nem kíván többé hódolni régi hobbijának? Három dolog szokott előfordulni: eladja, elajándékozza, vagy pedig kidobja. Az utóbbira csak nagyon kevesek vetemednek, hiszen évek munkáját csak úgy kihajítani az ablakon, mégis fájdalmas és nagyon nehéz dolog, annak ellenére, hogy már nem is kötődik annyira hozzájuk. A gyűjtőtevékenység bizonyítottan növeli az endorfintermelődést (boldogsághormon), és ez mindig nagyon jó dolog. Vagy mégsem?

Vannak esetek, amikor a gyűjtőszenvedély már-már beteges, kóros méreteket ölt. Sok esetben azért, mert egyszerűen képtelen megválni az egyén a legártatlanabb és legapróbb papírdarabkától is. Feleslegesebbnél feleslegesebb kacatokat halmoz fel, amiktől már el sem tud férni a lakásban, vagy ha el is fér, maga a gyűjtemény olyan hatást gyakorol a környezetre, ami már higiénés problémákat is felvethet.

Többször láthatunk a tévében olyan riportokat vagy híradásokat, és sokszor olvashatunk olyan eseményekről, melyek e szenvedély káros hatásait prezentálják.

Például egy vidéki város panellakását mindenki messziről elkerüli, és csak azok keverednek be, akiknek muszáj. A bűz ugyanis olyan orrfacsaró, hogy képtelenség megmaradni a környéken. Arról nem is beszélve, hogy maga a kellemetlen szag nem éppen egészséges jelenség. A lakásban található rengeteg szemét (és szó szerint – üres csokipapír, romlott tej stb.) pedig mágnesként vonzza a kártevőket is. A szomszédok folyamatosan egerekre, patkányokra, sőt, csótányokra panaszkodnak.

Olyan eset is előfordult már, hogy valakinek annyi ruhája és cipője gyűlt össze, hogy képtelen volt tárolni szekrényeiben, így hát elkezdte elszórni őket a lakásban. Ez pedig már olyan méreteket öltött, hogy szó szerint nem lehetett megmozdulni odabent a ruhahegyektől. A konyha és a fürdőhelyiség is teljesen használhatatlanná vált, a tiszta és a koszos ruhák teljesen összekeveredtek. Lomtalanítás pedig még csak szóba sem jöhetett a tulajdonos részéről. Később aztán – nagy nehézségek árán – mégis sikerült meggyőzni, de csak azért, mert belátta, hogy kislányát nem nevelheti tovább ilyen körülmények között.

Az ilyen esetek hátterében legtöbbször valamiféle pszichés probléma áll. Olyan érzésük van ezeknek az embereknek, hogy minden egyes szemétdarab fontos alapegysége a lakásának és az életüknek, és ha ezt vagy azt a kis darabkát kiszakítják onnét, akkor valami baj, rossz dolog fog történni. De fontos tudnunk: nem szabad, hogy a tárgyak határozzanak meg bennünket. Embertársainkhoz kötődjünk érzelmileg, a tárgyakhoz pedig ne, vagy csak különleges esetekben. Ha ugyanis minden apróságnak óriási jelentőséget tulajdonítunk, könnyen áttérhetünk a gyűjtőszenvedély útjának káros mellékvágányára, mely nemcsak a mi életünket nehezíti meg és teszi tönkre, hanem közvetlen környezetünkét is.

Gyűjteni valamit természetesen remek dolog, de ezt mindig kezeljük kellő körültekintéssel és precizitással – csak így van értelme. Rendezzük gyűjteményünket megfelelő albumokba, tegyük külön szekrényre vagy polcra, esetleg saját dobozba, de mindig ügyeljünk a rendre. Így egészen biztosan mások is élvezettel fogják megcsodálni például igényesen elrendezett, szép bélyeggyűjteményünket.

hirdetés

hirdetés