Ha egyszer felnőtt leszek

Emlékszel még a boldog izgalomra miközben a Télapót vártad karácsony estéjén? Vagy mikor a párnád alá dugtad azt a fogacskád a Fogtündérnek, amitől előtte hetekig nem voltál hajlandó megválni, végül pedig nem is fájt az elvesztése? A felesleges délutáni alvásokra az óvodában és az ehetetlen menüre ebédnél?

hirdetés

A fentiek gyermekkorunkban a legnagyobb örömeink vagy problémáink közé tartoztak, de aztán eljött az az idő mikor már nem leskelődtél a Mikulás után, a kiesett fogad a kukában – esetleg egy kis dobozkában – landolt, és visszasírtad a délutáni pihenőt a hetedik óra helyett az iskolában.

Ezek azok a momentumok amik jelzik, nemsokára átlépsz egy olyan küszöböt, amely felé csak egy egyirányú út vezet. Az ajtót nem kell végleg becsuknod magad mögött, olykor vissza-vissza tekinthetsz, de már semmi sem lesz ugyanaz.

Sokan, ahogy szép lassan felnőnek, elveszítik a gyermekkor minden varázslatát, pedig az, hogy a törvény vagy a szüleid szerint benő a fejed lágya, hogy megcsináltatod a személyidet vagy legálisan vásárolsz alkoholt, még nem jelenti azt, hogy mindenre készen állsz, hogy beléphetsz a sorba, és felnőttnek nevezheted magad.

Álmodozás a felnőttkorról

Kamaszként mindenki arra vágyik, hogy ne legyen senki, aki beleszól az életébe, hogy végre a saját lábára álhasson, akkor érjen haza, vagy akkor keljen fel, amikor akar, és arra költse a pénzét, amire akarja. Aztán rá kell jönni, hogy bizony, miután elhagyjuk a szülői házat, onnantól ismét más szabályok fognak uralkodni. Ugyanúgy, akkor kell kelned, amikor csörög a vekker, hogy el ne késs a munkából, és este akkor kell lefeküdnöd, amikor még elég időd van, hogy reggelig kipihend magad, ugyanis az iskolapadban még elalvásközeli állapotban is kihúzod valahogy, de egy felelősségteljes pozícióban csak kipihenten lehet helytállni. A pénzed meg kell tanulnod beosztani, mivel nagy részét arra fogod köteni, hogy legyen étel az asztalon, hogy kifizesd a lakásrezsit, és fenntartsd a családod.

Gyerkmekkor nélküli felnőttek

A gyermekkort mondhatnánk a felnőttkor furcsa, kicsavart nyakatekert változatának, ahol még megtehetjük, hogy lázadunk a szabályok ellen. De mi a helyzet azokkal, akiknek nem adatik meg a rendes gyerekkor, akiknek bizonyos okok miatt túl korán fel kell nőniük?

Borzalmas dolog, ha életed azon évei, melyeknek a legyszebbeknek kellene lenniük, semmivé foszlanak. Azok a gyerekek, akik szegény sorba születnek, például egy harmadik világbeli kisgyermek, aki tíz éves korától kénytelen robotolni a napi betevő falatért. Ez rettenetesen elszomorító, hisz ők nem tehetik meg, hogy a nagy játék közepette beszaladnak a házba egy kis elemózsiáért vagy üdítőért a hűvös konyhába.

Felnőtt gyerekek

Természetesen nem elhanyagolható a mi generációs problémánk sem, azaz a túlzott elkényelmesedés szindrómája. A mai fiatalság nagy része nem képes értékelni azt amije van, mindent természetesnek és magától értetődőnek vesz. Elvárják, hogy szüleik eltartsák őket, és kiborulnak, ha valami nem úgy van, ahogy ők szeretnék. A szülők normálisabb fele ilyenkor a sarkára áll, és kipenderíti a csemetét az ajtón. A kevésbé normális szülők pedig hatvanévesen azt veszik észre, hogy a fejükre nőtt a harminc éves gyerekük.

Valójában ezek a fiatalok nem állnak készen arra, hogy önellátóak legyenek, mert semmit sem tudnak az életről. És ez nagy baj. Mert ezek az emberek többnyire húszévesek is elmúlnak, és még mindig csak magatehetetlenül várják a sültgalambot. Pedig nem fog jönni. És ezt ők is felfogják majd, mikor már minden menekülési útvonal eltűnik, és az ajtók bezáródnak.

De nehéz azoknak is, akiknek nem akarják elengedni a kezét. Azok a fiúk és lányok, akik szabadulnának, de anyuci nem hajlandó elereszteni őket. Ők általában olyanok, akiknek sosem hagytak önálló döntést, mert a szülő ezt túlzott féltése miatt nem hagyta. Mindent elsímított a kicsikéje helyett, és meghozta helyette élete nagy döntéseit. De ez óriási és fatális hiba, ugyanis általában kétféle képpen végződik a dolog. Az egyik, hogy a gyerek úgy fog menekülni, mintha puskával kergetnék, a másik, hogy ugyan elengedik a kezét, de nem tud mit kezdeni magával, mert nem tudja miként hozzon önálló döntést, és hogyan vállaljon felelősséget. Általában mindkét véglet haraggal társul, aminek végképp semmi értelme.

A legszerencsésebbek azok, akiknek nyitott gondolkodású szüleik vannak, akik fokozatosan szoktatják hozzá apróságukat a felelősséghez, és az önálló döntéshozatalhoz. Akik fel tudják állítani az egyensúlyt, tudják mikor segítsenek, mikor kenjenek le egy atyai pofont, hogy észhez térjen a kölyök, és akik szeretettel és megértéssel fogadják szemük fényének szárnypróbálgatásait.

Út a felnőttkorba

A gyerekkor nem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, hogy tökéletes anyagi körülmények között élsz, vagy hogy mindig neked van igazad, és mindent, amit akarsz egyből megkapsz anélkül, hogy megdolgoznál érte.

Ne vesztegesd a kis pisis éveid arra, hogy megpróbálsz felnőni. Élvezd ki amíg lehet, mert épp eléggé megfogsz majd szenvedni a felnőtté válással kamaszkorod hajnalától kezdve. Ez az időszak, és a kamaszkor is arról szól, hogy kövess el hibákat, hozz rossz döntéseket, késs el a randidról, hogy kitörd az új cipőd sarkát, hogy szeress és csalódj, tudj nevetni a hibáidon. Ne vegyél mindent véresen komolyan, de érezd tetteid súlyát, és vállalj értük felelősséget, valamint amennyire lehet, igyekezz büszkévé tenni a szüleid, családod és barátaid azzal, hogy olyan felnőtté válsz, aki komoly, felelőségteljes, de mégis fülig csokis a palacsintától, aki még mindig a cukorkát szeretni legjobban az orvosnál, aki fenntakad a forgóajtón és még mindig boldog izgalommal várja a Télapót karácsonykor, és teljes szívből képes nevetni vagy sírni, mikor az Ororszlánkirályt nézi.

Te döntesz, hogy megragadsz a gyermekkorodban, és ezzel vakvágányra vezeted az életed, vagy felnősz, de olyan felnőtté válsz, akinek még nem veszett el a szeméből a huncut csillogás, és még képes látni a varázslatot. Mert a kettő közt – bár talán nem látszik – oriási a különbség.

“Az alkotó élet titka az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét.” (Thomas Huxley)

hirdetés

hirdetés