Tömegtermelés, avagy: nem kell, de mégis van

A mai társadalom minden szegmensére jellemző a tömegtermelés jelensége. De felmerül a kérdés, hogy valóban szükségünk van ennyi mindenre?

hirdetés

Mindenkivel előfordult már élete során, hogy egy-egy séta alkalmával elidőzött különböző üzletek kirakatai, illetve boltok polcai között. Az esetek jelentős részében ilyenkor az eredmény mindig ugyanaz szokott lenni: az egyén a pénztárnál köt ki. De vajon miért is van ez?

Egy francia filozófus és szociológus, Jean Baudrillard is elgondolkozott ezen, és érdekes következtetésekre jutott a témával kapcsolatban. Az emberek tulajdonképpen különböző jeleket, szimbólumokat alkalmaznak a semmi elfedésére, takargatására. Ezek a jelek és szimbólumok lehetnek használati tárgyak, illetve maguk a nagy márkák is.

Fontos lenne azonban felébrednünk az álomvilágból és kicsit elgondolkozni józanésszel is: „Biztosan kell ez nekem? Biztosan jó lesz ez nekem?”

Baudrillard vizsgálni kezdte a múzeumok jelentőségét is. Arra a meglepő megállapításra jutott, hogy ezek az intézmények tulajdonképpen szintén teljesen feleslegesek a társadalom számára. És hogy miért gondolta ezt? A válasz sokkal egyszerűbb, mint mi azt gondolnánk:

A múzeumban elhelyezett tárgyak az égvilágon semmire nem jók, azon kívül, hogy foglalják a helyet, porosodnak és meg lehet őket nézni messziről. Minden egyes tárgy ugyanis csupán egyszerű mű-anyag, ami automatikusan úgynevezett „műanyag viszonyokat” is szül. A régiségek csak arra kellenek nekünk, hogy saját magunkat igazoljuk velük. Jelenleg ugyanis az eldobhatóság korában élünk, s nincs szükségünk olyan használati eszközökre vagy tárgyakra, melyek rendkívül strapabíróak és tartósak. De miért is nincs?

A filozófus szerint mivel az emberek nem tudják elkerülni a halált, s mindezt nagyon nehezen is viselik el, ezért az sem szimpatikus nekik, hogy egy-egy személyes tárgyuk túlélje őket. Gondoljunk csak a dédnagymama bútoraira például.

Véleménye szerint ezért lett szükséges az utóbbi időben a tömegtermelés jelensége, az úgynevezett „elgiccsesedés”. Például a modern ipar egyik „nagy” találmánya a cukorfogó. Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen egy teljesen felesleges dologról van szó, ami nélkül az ember bármikor tudna élni gondtalanul. Mégis elterjedt és mindenkinek van. Ennek oka az lehet, hogy ezek a tárgyak egyfajta melegséget sugároznak, ami giccs-életérzést nyújt számunkra.

Ezzel a véleménnyel lehet vitatkozni és lehet vele egyetérteni. A tömegtermelés megjelenése sokak szerint főleg az anyagiakról szólt, hiszen adott dologból mindenki a lehető legtöbbet szeretné eladni a lehető leggyakrabban a lehető leghosszabb időn keresztül. Viszont ha olyan termékeket gyártanának, melyek akár egy egész emberöltőt, vagy többet is kibírnának, akkor rengetegen csődbe mennének. Korábban például a különböző borotvapengék is sokkal tovább bírták a strapát, jelenleg pedig még a híres-neves márkák élettartama sem „örök”. Ez is nyilván színtiszta üzlet.

A boltok többségének szintén érdeke saját árukészletétől minél hamarabb jó áron megszabadulni, így az ismert stratégia lép életbe: bizonyos időközönként átrendezik a belső teret, hogy a vásárló még véletlenül se találja meg azonnal az árut, amit keres. Helyette járja végig a sorokat a polcok között – hátha csurran-cseppen még abba a bevásárlókosárba más is, ami eredetileg nem volt rajta azon a fránya bevásárlólistán. Így segít rá az üzlet is a mi giccs-mámorunkra (esetleg az éhes gyomrunkra).

De mindez természetesen ugyanúgy igaz a film- és zeneiparra. Itt is futószalagon gyártják az előadókat, akiknek jelentős többsége rövid időn belül a feledés sötét homályába merül, mert csak egy pillanatnyi igényt szolgálnak ki. A média pedig, ahogy az üzletek a polcaikat, úgy rendezgetik össze-vissza az énekeseket, színészeket, celebeket. Így aztán akkor is megveszel egy lemezt vagy elmész egy filmre megnézni, ha amúgy még véletlenül sem adnál érte egy fillért sem, vagy véletlenül sem tévednél be rá a moziba. Pedig az indokod egyszerű: duettet énekel az illető az aktuális kedvenceddel, vagy csak jól néz ki a borító, illetve X.Y. játszik egy hárommondatos szerepet az új horrorban, aki per pillanat a kedvenc színészed. De amúgy te utálod a horrort. Nem baj, azért váltasz rá egy jegyet.

hirdetés