Lady Gaga depresszióval küzdött

Életének egyik legviharosabb éve után a Grammy-díjas énekesnő ismét teljes erőbedobással dolgozik. A Harper's Bazaarnak mindent kitálalt a szeretetről és hazugságokról, melyből az elmúlt évben sokat kapott.

hirdetés

Nem mindig könnyű Lady Gagának lenni – 2013-ban különösképpen nehéz volt. 2008-ban indult karrierje során talán a legnehezebb évét tudhatja maga mögött az énekesnő. Legújabb, ARTPOP albuma megosztotta a nagyvilágot. Hosszú együttműködés után menedzserével, Troy Carterrel elváltak útjaik, emellett pedig a barátoknak hitt társai elárulták őt.

Ezek mellett Lady Gaga sok minden másról is beszél az interjúban, ami a Harper’s Bazaar márciusi számában fog megjelenni.

– Hogyan változtál az elmúlt pár évben?

– Valójában egyáltalán nem változtam. Egész nap dolgozom, kutatásokat végzek, papírra vetem ötleteimet és a fellépéseimre készülök. A hírnévvel kapcsolatos tapasztalatommal ellentétben: „Hogyan állíthatom meg, hogy megváltoztasson engem?” Úgy értem, már nem vagyok megtörve – és ez jó! Ma már elfogadóbb vagyok azzal, aki vagyok. Amikor fiatalabb voltam, úgy éreztem, hogy nyomás nehezedik rám, hogy valaki mássá változzak a siker eljövetelekor. De ez megváltozott. Rajongóim vannak. Új célom van: hogy emlékeztessem őket arra, hogy én is egy vagyok közülük, mi egyek vagyunk. A gondolkodásmódom megváltozott.

– Sok ruhát tartasz meg azokból, melyeket az évek során hordtál?

– A divat, amit az évek során elsajátítottam, szent számomra. Mindent egy hatalmas archívumban tartok Hollywoodban. A ruhák próbababákon vannak, néhány vállfán lóg, de dobozokban is vannak, rajta egy képpel minden darabról. Van egy weboldal is, amire ha rámegyek, átnézhetek mindent. Túl nagy! Soha nem tudnám elrendezni őket magamtól. De ezek a ruhák elmondják az életem történetét. És persze ott vannak a turnéruhák is. Az a hely a legszentebb számomra. Ezek azok a darabok, amik összegyűjtötték az energiát, az örömöt és a rajongók sikolyait a világ minden tájáról. A divat a legértékesebb tulajdonom.

– Milyen az otthonod?

– Az „otthonom” egy sokat vitatott téma. Egész pontosan nincs is. Az egész világban élek. Egy kis lakást bérlek New Yorkban, arra az alkalomra, mikor a szüleimet vagy a New York-i cimboráimat jövök meglátogatni. Olyan, mint egy kis ékszerdoboz aranytükrökkel, egy nagy rózsaszín kanapéval, egy fehér Marilyn-zongorával és egy budoárral. Nem tartok itt sok ruhát.

– Mi izgat a legjobban az űrben való fellépés gondolatától?

– Őszintén szólva már alig várom. Alig várom, hogy megtervezzem a fellépést. Szeretnék, egy olyan pillanatot csinálni, ami sokkal több nálam. Fellépni az űrben egy óriási megtiszteltetés. Ki akarom próbálni magam és egy olyannal előrukkolni, ami nemcsak, hogy mindenkit összehoz, de aminek egy üzenete is van, a szeretet, ami kirobban a nagy távolba.

– Mi volt a legutóbbi dolog, amiről anyukáddal beszélgettél?

– Múlt évben egy durva időn mentem keresztül. Úgy éreztem, kihasználtak az emberek, akikben megbíztam. Azt kérdeztem anyukámtól: „Keményen dolgozom, soha nem hagyom abba, soha nem mondok nemet. Miért nem szeret ez a személy engem, Anyu? Miért volt ez a személy, aki hajlandó volt engem bántani, hogy segítsen magukon? Miért nem voltam elég neki? Miért fontosabb a pénz, mint én?” Édesanyám emlékeztetett megbocsátani másoknak, akik nem látják Istent ott, ahol én látom. Én a rajongóimban látom Istent. Édesanyám segített megértetni a saját érzéseimet. Mikor engem bántottak, úgy éreztem, hogy rajongók millióit bántották. Segített megbocsátani. Nem lehet kényszeríteni az embereket, hogy ugyanabban a felfogásban és tudatosságban éljenek mint te.

– Ha találkoznál jövőbeli önmagaddal, mit kérdeznél tőle?

– Megkérném, hogy készítsen egy duettet velem – az aztán tényleg eredeti lenne. Aztán azt mondanám neki, hogy boldog vagyok, hogy nem halt meg fiatalon.

– Mi az igazság rólad, amit az embereknek tudnia kéne?

– Az, hogy ez nem színészkedés.

– Mikor volt legutoljára, hogy hangosan nevettél? És min?

– Ma. Az én Taylorom elcsente a spongyabobos zoknimat, amit Tokióban vettem.

– Mi a legnagyobb dolog, amit megtanultál magadról ez idáig?

– 2013 végére depresszióssá váltam. Kimerültem az emberekkel való harcban. A saját szívdobbanásomat sem éreztem. Mérges voltam, és kiábrándult. És ez a mély szomorúság, mint egy horgony lehúzott bárhova mentem. Nem volt kedvem harcolni többet. Nem éreztem úgy, hogy még egyszer kiálljak magamért, még egy valakivel szemben, aki hazudott nekem. De január 1-jén felkeltem, újra sírni kezdtem, belenéztem a tükörbe és azt mondtam: „Tudom, hogy nem akarsz harcolni. Tudom, azt gondolod, hogy nem tudsz, de korábban már sikerült. Tudom, hogy fáj, de nem fogod túlélni ezt a depressziót”. Tényleg úgy éreztem, hogy meghalok – a fényem eltűnt. Azt mondtam magamnak: „Bármi is maradt ott, még ha csak egy kis fényes molekula is, megtalálod és megtöbbszörözöd. Muszáj miattad. Muszáj a zenédért. Muszáj a rajongóidért és a családodért.” A depresszió nem veszi el a tehetségedet – csak nehezebbé teszi megtalálni azt. De én mindig megtalálom. Megtanultam, hogy a szomorúság soha nem pusztítja el a jót körülöttem, csak vissza kell térni oda és megtalálni a kis fényt, ami ott maradt. Én szerencsés vagyok, találtam egy kis eltárolt, pislákoló fényt.

Az énekesnővel készített teljes interjú a magazin hivatalos oldalán megtekinthető!

hirdetés

hirdetés