Brian Molko: „A homofóbok rám nézve megkérdőjelezték nemiségüket”

Brian Molko édesapja azt akarta, hogy fia az ő nyomdokaiba lépve szintén bankár legyen, ám a Placebo frontembere inkább a színészet és a zene iránt érdeklődött. A Simon Fallahával készült új interjújában elmeséli, miért nem való neki irodai munka, a zenekar és az apaság milyen hatással volt az életére, valamint ismételten kifejti véleményét a továbbra sem szűnő homofóbiával kapcsolatban is.

hirdetés

A Placebo latinul annyit tesz: „örömöt fogok okozni”. De Brian Molko magas hangjának jellegzetesen szenvedélyes hajtóereje és lelke, melyet rendszerint emlékezetes nyitó gitárriffek, fájdalmasan erős dobritmusok és keserűen provokatív dalszövegek kísérnek, túllépi az egyszerű örömszerzés puszta fogalmát. Ez egy zenei stílus, ami túlélt és továbbfejlődött az idők során. Olyan eredményekkel dicsekedhet, mint hét Top 20-as album, világszerte több millió eladott lemez, s egy erős rajongói bázis, több mint két évtizednyi az úton – és a stúdióban – töltött idő után.

„Ironikus, hogyan találtuk ki a Placebo nevet” – mondja Brian, az egykoron Ashtray Heart néven futó zenekarról. „Amikor megalakultunk az 1990-es évek közepén, rengeteg zenekar volt, amelyik drogok után nevezte el magát, például a Codeine. És a Placebo jól hangzott. Aztán láthattuk, hogy negyvenezer ember kiabálja hangosan a nevünket, amit meglehetősen viccesnek találtam, mert mi úgymond az árral szemben mentünk, hiszen egy olyan drog után választottunk nevet, ami valójában nem hat. Habár ami igazán fontos volt a számunkra, az az volt, hogy a Placebo egy olyan bandanév, amit az emberek együtt tudnak ordítani. Szatírikus volt és megragadt az emberekben. Hasonlítsd össze a nevünket az egyik kedvenc zenekarommal, a The Butthole Surfersszel – azt nem olyan egyszerű kántálni.”

Az egyszerű szó Brian nevelésére és annak körülményeire sem feltétlenül megfelelő. 1972-ben született Brüsszelben, amerikai bankár édesapja és skót édesanyja második gyermekeként. Azonban apja karrierje miatt rendszeresen költöztek gyerekkorában – Belgiumból Libériába, Libanonba, Luxemburgba, Skóciába. Ráadásul művészi önkifejezésre sem bátorította családja; Brian édesapja azt remélte, hogy egyszer fia is nyomdokaiba lép, s bankár lesz belőle.

„Én vagyok a fekete bárány a családban” – mondja. „Régi bankárcsaládból származom, mégis tizenegy éves koromban a színészet és a dráma iránt kezdtem el érdeklődni. A gondolat, hogy egy irodában dolgozzak, olyan rettenetesen lehangoló volt, hogy elhatároztam, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ez ne történhessen meg. Ez felélesztette bennem a lázadó szellemet, ami egészen a Placebo megalapításáig folytatódott.”

Briant tizenhét éves korában felvették az egyetemre, családjából elsőként. Korábban az European School of Luxembourg, majd később az American International School of Luxembourg diákja volt, melyet követően Londonba ment, hogy a Goldsmiths Egyetemen valósítsa meg a drámával kapcsolatos álmait. Azzal pedig, hogy London belépett a képbe, új irányt vett az élete. 

„Mire végeztem az egyetemen, ismét újabb szenvedélyt találtam. Úgy döntöttem, hogy bandát alapítok. Szóval két és fél évig munkanélküli segélyen voltam, miután befejeztem a tanulmányaimat – ezt én alkotói ösztöndíjnak nevezem, amit adó formájában már visszafizettem – és közben találkoztam Stefan Olsdallal a dél-kensingtoni metróállomáson.” 

Mindketten az American International School of Luxembourg diákjai voltak, azonban mivel egyikőjük a dráma, a másik pedig a zene iránt érdeklődött, nem ápoltak szorosabb viszonyt. Mégsem túlzás azt állítani, hogy ízlésük és ideáljaik már kezdettől fogva nagyon is hasonlóak voltak. 

„A karrierünk kezdetén rendszeresen az ellenkező nem ruháit viseltük – mondja Brian. – Ez nem múló szeszély volt; úgy tekintettünk rá, mint politikai állásfoglalásra. Azt akartam, hogy a homofób emberek rám nézve megkérdőjelezzék a saját szexualitásukat, mert én úgy hiszem, hogy a szexualitás egy változó dolog, nem a nemről szól, hanem az emberekről.”

Brian Molko egy 1998-as fotózáson

Az emberek nagyon is tudatában vannak a Placebo üzenetének és zenéjének, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén turnéznak éppen. Nemrég a banda Oroszországban járt, ahol szigorú törvények vannak. Ám ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy a saját egyedi stílusukban adjanak koncertet. 

„Nem hiszem, hogy bojkottálni kellene országokat a törvényeik és a szabályozásaik miatt. Amiben én hiszek, az a tolerancia, az összetartozás és az egység üzenetének terjesztése mindenfelé, amerre csak járunk. Beleértve Oroszországot, Izraelt és Libanont is. Ha bojkottálsz, akkor a kormány nyer. Nagyszerű érzés politikailag rizikós helyekre menni és az elfogadás üzenetét közvetíteni. És a tapasztalataink azt mutatják, hogy az emberekben megvan a lehetőség és a vágy arra, amiről a Placebo szól – egy igazán pozitív üzenetre.”

Brian igencsak androgün természete és csodálatra méltó üzenetei jól illenek ahhoz az egyedi hangzáshoz, amit a színpadon nyújtanak a koncertjeik során. Ez valami olyasmi, amit a banda a megalakulása és az 1990-es évek óta produkál, olyan, mint amikor a Nancy Boy listavezető lett a Britpop-korszak csúcsán, s olyan dalaik hangzottak el filmekben és TV-reklámokban, mint az Every You, Every Me és a Pure Morning. 

A sorban a hetedik és máig legújabb albumuk a Loud Like Love sem szakít a megszokott hagyományokkal. A lemez központi témája a szerelem, amely mérsékelten lassabb tempót kölcsönöz a daloknak. A számok azonban a legkevésbé sem mentesek a szenvedélytől, s továbbra is összetéveszthetetlenül Placebósak elgondolkodtató szövegeikkel és énekelhető refrénjeikkel. Brian állítása szerint olyan művészek gyakorolták rá a legnagyobb hatást, mint a The Cure, az R.E.M., jó barátja, David Bowie, a The Pixies és az Echo & The Bunnymen, ám a legnagyobb dicsőség mégiscsak a new yorki lo-fi legendát, a Sonic Youth-t illeti. 

„A Sonic Youth nélkül nem lenne a Placebo sem. Nagyon szerencsések és kiváltságosak vagyunk. Eltekintve a Radioheadtől, nincs sok olyan velünk egykorú banda, akik még ma is aktívan zenélnének. Elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy mindegyik kedvencünk egyedi előadásmódjából elcsípjünk egy kicsit.”

Ezek között van Michael Stipe is, az R.E.M. frontembere, aki producerként közreműködött Todd Haynes kultikussá vált filmjében, a Velvet Goldmine-ban, melyben Brian számára is jutott egy szerep. Ráadásul a férfi együtt is dolgozott a bandával a 2006-os, Meds nevet viselő albumukon, ahol hangját adta a Broken Promise című dalhoz. Brian számára ez egy valóra vált álom volt – azzal az emberrel dolgozhatott együtt, akit az egyik legnagyobb énekesi példaképének tart. „Az egyik legjobb dolog abban, hogy rocksztár vagy, az, hogy énekelhetsz és beszélgethetsz azokkal, akiket egykor bálványoztál.”

Brian mindig is nyíltan beszélt arról, hogy rekreációs drogokat fogyasztott – a Placebo dalszövegeiben is központi témaként szerepelnek a tiltott szerek. Ám miután leküzdötte függőségét, azt is megtanulta, hogy nem kell bánnia azokat az időket. Sokkal inkább úgy tekint rájuk, mint egy lépésre azon az úton, amelyen azzá az emberré vált, aki napjainkban megörvendezteti rajongóit. 

„Utólag már úgy gondolom szükségszerű, hogy a bandák ilyen nehéz időszakokon is keresztülmenjenek. Amelyik túléli a kemény és gondterhes időszakot, az erősebb és bölcsebb lesz tőle. Minden ember kapcsolata a drogokkal egyedi és én soha többé nem élnék velük. Valószínűleg azért, mert felnőttem – legalábbis bizonyos fokig. Én vagyok az, akit úgy neveznek, hogy egy negyvenkét éves férfi egy huszonöt éves agyával.” 

Brian újdonsült bölcsességét már az apaság terén is kamatoztathatja. 

2005-ben akkori partnerétől, Helena Bergtől megszületett kisfia, Cody, aki egy teljesen új ajtót nyitott meg a zenész életében. Az apaság mindig meglágyítja az embert, egyfajta védelmező mechanizmus jelenik meg a személyiségében, ami sok művész számára fékezőerőként hat, de a férfi állítja, hogy az ő zenei ötleteire nem volt rossz hatással: „Kétségkívül teljesen megváltoztatta az életemet az apaság. De a művészetemre nem volt hatással.”

Molko, Stefan, és a frissen toborzott dobos, Matt Lunn (aki Robert Schultzberg, Steve Hewitt és Steve Forrest nyomdokait követi) készen áll a visszatérésre. De mire számíthatnak a rajongók? A tagok szerint valami személyesre, ami közelebb áll a banda gyökereihez: „Kisebb helyeken lépünk fel, mint korábban, hogy egyfajta intim hangulatot teremthessünk. Nemrég kis klubokban játszottunk az USA-ban, noha a turné anyagilag nem volt sikeres, mégis nagyot dobott az önbizalmunkon. Megmutatta, hogy még mindig képesek vagyunk ilyen koncerteket adni!’” A zenekar február 25-én kezdte meg eddigi leghosszabb, tizenkilenc állomásos turnéját az Egyesült Királyságban, valamint Írországban, májustól pedig ismételten Európa legnagyobb fesztiváljainak nagyszínpadjait hódítják meg.

hirdetés

hirdetés