Kroeger: „Anyukám szerint rocksztár vagyok”

A Nickelback frontemberét faggatták számairól, új albumáról, koncertturnéról és a munkamegosztásról. Egész vicces válaszok születtek.

hirdetés

2009-ben a Billboard magazin a Nickelbacket a 10 legjobb előadó közé sorolta. Ez igaz, a Nickelback az 1996-ban kibocsátott Curb című debütáló lemeze óta szárnyal. A megjelenés óta körülbelül 30 millió példány kelt el. A zenekar még a mai napig turnézik a 2008-ban megjelent Dark Horse című lemezével.

Kanadából az USA-ba utaznak a A Three Day Grace-szel és a Buckcherryvel.

– Szó szerint megpróbálsz mindenhova elutazni. Nem aggódsz?
– Eltántoríthatatlan vagyok attól, hogy mindenhol fellépjek. Azt akarom, hogy mindenki lássa, hogy mennyire költségessé is válik ez a dolog, ha elérsz ahhoz a ponthoz, hogy minden arénában kétszer lépsz fel Ausztráliában, majd ismét hazamész, és ezt csinálod egyfolytában. De nem akarom, hogy azok a gyerekek, emberek, akik a YouTube-on nézik a klipjeinket, és úgy döntenek, hogy megnéznek minket előben, csalódjanak, hogy »hé, ezek nem is olyan jók.« Ebből a szempontból maximalista vagyok, a legjobbat szeretném nyújtani. Úgy tűnhet, hülyeség, de ők igazán értékelik, amikor átmegyünk Németországba, és hozzuk a szörnyűséget, mi ülünk mögötte minden este. Ez tesz minket jóvá, hogy amikor visszamegyünk, sokat teszünk a show-ba, az emberek igazán élvezni fogják, és ez arra készteti őket, hogy ismét eljöjjenek a koncertünkre.

– Hány számot adtok elő egy-egy koncerten?
– Körülbelül 14 számot. 18 számnál, már nagy show-ról van szó, de belesűrítünk mindent 14 számba. A körút busszal zajlik. Körülbelül 80 fős személyzetünk/csapatunk van. Mi egy utazó város vagyunk.

– Szereted az „üzletet”, vagy nem?
– Nem tudom, hogy szeretem-e – mindenki döntse el magának. Azt gondolom, hogy mindenki bábunak néz, és én ülök az ördögi székemben, hátradőlök és hangoztatom, hogy »muhhhha, nézd az összes számom!« Én igazán nem ez vagyok. Én vagyok a fiú, aki körbe-körbe fut, és meghúzza a haját, s közben megkérdezem »Mi van ezzel, vagy azzal?«. Ez a fickó vagyok. Érintett vagyok az anyagi oldalával, és ötleteket adok a színpaddal kapcsolatos dolgokban. És amikor hozzávágják a dartsot a térképhez azzal kapcsolatban, hogy hol vagyunk, ez a dolog... ez több mint Mike és Ryan.

– Komolyan?
– Igen. Éppen hogy leengedik a függönyt. Én nem vagyok az.

– Akarsz „bábu” lenni?
– Nem, egyáltalán nem. Az a munka gáz. Nem mókás ülni, konferenciabeszélgetéseket végrehajtani és találkozókra eljárni. Az nem az, hogy miért nem veszel a kezedbe egy gitárt és kezdesz el játszani. Nem álmodsz, Ó, Istenem! Én nem tudnék ülni egy ülésteremben az emberekkel, telefonon beszélgetni és blablabla. Ez nem való nekem.

– Meglepő, hogy állandóan fel kell lépned bemutatókon? A Pollstar lehozott egy cikket arról, hogy mennyit hoz a turné. De te itt ülsz. De szintén nem rovod fel, hogy egymillió dollár hátteret hoz bármelyik.
– Nem, amikor hátul ülsz, 50 dollárról van szó, ha elől ülsz, 80 dollárról van szó. 120 dolláros bemutatót hozunk.

– Már készítettem interjút sok bandával, és mindegyiktől megkérdezem: melyik a legnagyobb show, amit valaha láttál? Az együttesek gyakran mondják, hogy a Nickelbacké.
– Komolyan? Hűha. Minden cool dolgot bele akarunk adni a koncertbe, és a menedzserünk kedveli-e ezt? Jézus Krisztus, láttátok a számlát? Tudjátok, mennyibe fog ez kerülni? Minket ez nem érdekel. Mi csak jól akarjuk csinálni.

– Nos, nem tud téged visszafogni, igaz?
– Ó, igen, a U2 is pont ugyanezt teszi. Megpróbáljuk olyanná tenni magunkat... nem tudom, hogy lehetne ezt leírni. Nézd a U2 termelését. Ők nemcsak néhány fickó a színpadon, akik azt mondják, hogy öngyújtóval integess a levegőben. Ezt kedvelem. Ó, Istenem! Nézz oda! És oda. Ezt akarják az emberek; azt, hogy szórakoztassák őket.

– A turnén támogat titeket a Three Days Grace és Buckcherry. Elég gyakori manapság, hogy 3–4 bandának közös a turnéja. Olyan, mint egy minifesztivál.
– A koncert alatt néhányszor idegessé válok, mert fáradt vagyok. A koncert felénél elkezded nézni az órádat, és nem érted, hogy miért. Ilyenkor a tested már tényleg fáradttá válik. Figyelned kell a hangerőre is, és a nyitó tettekre is.

– Nemrég kibocsátottál néhány dalt a videojátékodhoz, a Rock Bandhez. Akarsz sorozatot?
– Nem igazán tudom. Majd meglátjuk, hogy a rajongók érdeklődnek-e utána. Ki tudja?

– Aktívan írsz új albumot most? A Dark Horse megjelenése óta eltelt elég idő.
– Elég nehéz albumot írni. Mert egy dolog, hogy mi mit gondolunk, és az egy másik, hogy a rajongók mit. Azért, hogy jó legyen, csak ülni fogunk a stúdióban, és ülni és ülni. Akár 14 órát egy nap. A legtöbb idő, amit egy dalon dolgoztunk, hat hét volt.

– Melyik albumnál volt ez?
– All the Right Reasons. Állandóan csak átírtuk és átírtuk, de mindig beleütköztünk egy falba. A végén csak megragadtam a gitárt és játszottam. Joe azt mondta: csináld ezt megint. Megkérdeztem tőle, hogy tetszik. Ő azt felelte, igen. Csináld azt, amit az előbb. És én ezt a kis dallamot énekeltem, és ő kedvelte.

– Az emberek ismerik az új albumot.
– Ez az album nagy újdonság. Nézd csak meg Rockstar című számot. Ez egy újdonságdal, nagy utat tettünk meg.

– Kedvenc Nickelback-dal?
– Sok dal van, ahol írod a szöveget, és nem nevettet meg. Volt olyan sorozatunk, amikor két sztriptíztánc-rudat akartam a lakókocsiba. Keresztülmentünk mindenen, ismerjük a Rockstar-témát. Az a dal nagyon mókás volt. Vicces, hogy abban a dalban mindenki rocksztár akar lenni. Nem számít, hogy hány dalt csináltál eddig, vagy hogy képes vagy-e elütni egy labdát a parkból.

– Miért gondolod ezt?
– Nem tudom, de ez az igazság. Kérdezz csak meg bárkit. Kérdezd meg bármelyik sikeres embert bármelyik országban, hogy cserélnének-e egy rocksztárral. Ezért a dal ütős lett, mert mindenki egy nyavalyás rocksztár akar lenni... Magamat is beleértve.

– Úgy gondolod, hogy rocksztár vagy?
– Anyukám szerint én egy rocksztár vagyok, és ez nekem elég.

hirdetés

hirdetés