Elveszve a fantasy világában

Káros lehet a túlzott szenvedélyes imádat? Elveszhetsz a saját világodban, miközben Harry Potterről, vagy éppen Edward Cullenről álmodozol? Mennyire vagy fan?

hirdetés

„A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.” – Alkonyat

„Ó, Edwardom!” Blogos lányok ezzel a felkiáltással érvelnek, miszerint az Alkonyat az új biblia. Sikítozó, veszett tinimilliók premieren, táblával a kezükben: „harapj, meg robert!” Ez lenne a 21. század jelmondata?! Egyesek szerint az Alkonyat az új Harry Potter-mánia. Már nem varázsolunk, már kiment a divatból a „vingardium leviosa”. Már nem akarunk kerek szemüveget, fekete talárral. Nem. Némelyikünk csillogni akar a napon, elpusztíthatatlannak lenni örök élettel. Vért inni Cullen-módra. Biztos, hogy ilyen életre vágyunk? Elveszve, elszigetelve a valóságtól? Mert nincs az a varázslat, az a harapásnyom, amely segíthetne nekünk a valóságban.

De hagyjuk az Alkonyatot, nem ez a lényeg. Tudtad, hogy Kínában az összes nagyobbnak látszó „mániát” elfojtották csírájában? Ott az első, kisebb tömegszenvedély után nem varázsolhatnak, nem haraphatnak. Ugyanis rájöttek, hogy ez annyira beleivódik az emberek agyába (kortól függetlenül), hogy szépen te is lassan arra eszmélsz: senki nincs a közeledben, jegyeid leromlottak, s minden második gondolatod, „mi lenne, ha azt az életet élhetném…”. Szerencsésnek mondhatják magukat azok a személyek, akik elzárkóznak, vagy éppen hidegen hagyja őket az efféle fellángolás. Mert ez megemészt, s gyökeret ereszt az elmédben.

Volt már olyan, hogy kedvenceddel álmodtál? Hogy azt kívántad, bár egy nehéz helyzetben veled lenne csodálatod tárgya? Hogy bárcsak Te lennél az a személy, akiről az a film/könyv szól. Egyesek már annyira „betegesen” ragaszkodnak karaktereikhez, hogy rosszul nyomtatott, fakó képpel ellátott tolltartót vesznek, eldeformált tollal, elszabott mintájú vonalzóval, ceruzával, s még sorolhatnánk megannyi érzelmeidet kijátszó haszonterméket. De talán nem is ez a baj. Mert ez csak mánia, egy divatkövetés, ez egy tömegcikk, és nem árt. A probléma már ott kezdődik, ha már a valóságot kizárva, órán álmodozva a saját álomvilágodban jársz, annyira odakívánkozva, hogy lelked szenved, sötétbe burkolódzik a reális élet zord állapotától. Mert sehogy sem az az igazság, ahogyan elképzelted, az emberek nem hajolnak meg előtted, sőt, inkább beléd taposnak, s ahelyett, hogy erős lennél, kivédenéd ezeket a támadásokat, sírva menekülsz a buborékvilágodba, egyre inkább a depresszióba hajszolva saját magad.

Jobbik esetben ott van az egyik barátod, barátnőd, vagy éppen családtagod, hogy időben „pofon vágjon” a valósággal, hogy a világod nem létezik, még mielőtt lelkedet és elmédet is felemésztené a fantáziád.

Rosszabbik esetben senki nem veszi észre a változását, esetleg csak annyit, hogy ábrándozol, órákon nem fókuszálsz eléggé. A felnőttek elfoglaltak, feszültek, többnyire nincs idejük a probléma mélyére ásni, csak egy gyors vitára futja tőlük, amit nehezen dolgozol fel, s ismét a világ a rossz, s csak az a jó, ami a fejedben él. Nincs mit tenni! Magadon kell segítened. Érthető, hogy a fájdalmad hatalmas, a világ kegyetlen, s te csak egy porszem vagy. Viszont egy egyenlő rangú, de teljesen egyedi homokszem. Te is születtél valami csodás dologra. Hidd el, az élet nem csak csupa rosszból, szenvedésből áll. Igen is szép, és színes. Találd meg, fedezd fel miben vagy jó! Sétálj sokat! Írj naplót, hallgass olyan zenét, ami belőled is kiénekli az összes szenvedést. Vagy éppen próbálkozz a könyvírással. A legsikeresebbek is az érzelmeiket fejezik ki történeteikben.

hirdetés

hirdetés