Ismerd meg az elátkozott drágakő, a Hope-gyémánt misztikus történetét!

A Hope-gyémánt valószínűleg a világ legismertebb drágakövei közé tartozik, mely ismertségét azonban nem káprázatos ragyogása, mérete vagy igen ritka mélykék színe határozza meg, sokkal inkább kísérteties háttértörténete.

hirdetés

Az ékkő származását mind a mai napig nem tudták kideríteni a tudósok, valószínűleg azonban az indiai Golconda Kollur nevű bányában bukkantak rá a 15. század elején. A legenda szerint Sita istennő szobrának egyik díszítőeleme volt – pontosabban a szemét alkotta a gyémánt –, ám egy kapzsi tolvaj elemelte, ezért Sita átkot vont a zafírkék ékkőre: a gyémánt minden további tulajdonosát fekete mágiával sújtotta.

Arról, hogy Indiában hány ember életét keserítette meg, nincsenek információk, de egy valami biztos: egy férfi Velencében eladta egy Morosini névre keresztelt patríciusnak. A vevő nem sokáig örülhetett újonnan szerzett gyönyörűséges briliánsának, a vételezés után nem sokkal ugyanis egy kocsmai verekedésbe keveredett, ahol leszúrták őt a kapzsi ottartózkodók, akiket elvakított a gyémánt páratlan szépsége és hatalmas értéke.

Ezek után 1653-ban egy Jean-Baptiste Tavernier nevű francia kereskedőhöz került, ám ő sem járt sokkal jobban a kő előző gazdájánál: a makkegészséges drágakő-tulajdonost 84 éves korában érte a halál, amikor egy indiai kirándulása során vadkutyák támadtak rá, és halálra marcangolták őt. Következő tulajdonosa Tourquet, egy párizsi uzsorás volt, akiért a halál szintén idő előtt érkezett meg, és Bastille-ban eltávozott az élők sorából.

A történtek után a különlegesség a Napkirály tulajdonában kötött ki 1668-ban. XIV. Lajos a drágakövet aktuális kedvesének, Montespan márkinénak szerette volna ajándékozni. Hogy szerelmét még jobban kifejezhesse a gyémánt eredeti, indiai stílusban csiszolt formáját szív alakúra alakították, így adhatta át a nemes ajándékot szeretőjének az immáron 67 karátos, French Blue névre keresztelt követ.

Az elátkozott, frissen elnevezett drágakő azonban a Napkirály családját sem kímélte a sötét haláltól: a márkinét nem sokkal később hűtlenséggel vádolták meg, emiatt pedig XIV. Lajos egy kolostorba zárta a nőt, majd a French Blue-t is elvette tőle. Mérgében az Aranygyapjas lovagrend szalagjába foglaltatta. A kő ezek után évtizedekig nyugovóra tért, senkinek sem okozott balszerencsét, mígnem Mária Antónia, XVI. Lajos felesége fel nem figyelt az ékkőre, és ékszert nem készíttetett belőle. Mária Antóniát, mint tudjuk 1793. október 13-án kivégezték a francia forradalom alatt, de erről nem feltétlenül legbecsesebb ékszere tehetett.

Az 1793-as kivégzések után a királyi pár minden ékszerét ellopták, így a French Blue-nak is nyoma veszett. Ezek után az ékszer csupán 1820-ban került meg, holott a többi drágaságot már évekkel előtte megtalálták, így a két időpont közötti időszakról nem sokat tudunk a gyémánttal kapcsolatban.

Egyesek szerint Goya 1800-ban alkotott, a királyi családot ábrázoló festményén a French Blue lógott Mária Lujza nyakában. Mások szerint egy holland gyémántkereskedő, Wilhelm Fals csiszolta újra annak érdekében, hogy ne lehessen felismerni az ellopott királyi ékszert, azonban ez nem bizonyult jó ötletnek: nem sokkal később a kereskedő fia ugyanis ellopta a frissen csiszolt gyémántot, ami annyira megviselte Wilhelmet, hogy beleszakadt a szíve és életét vesztette. A fiúnak a gyémánt azonban nem sokáig okozott szerencsét, roppant alacsony áron tudta csak eladni. Az eladás után nem sokkal öngyilkosságot követett el, így az áldozatok listáján ő is helyet kapott.

Egy londoni árverésen tűnt fel az immáron 44,5 karátos, ovális formára csiszolt zafírkék káprázat. Egy gazdag bankár, Henry Hope kaparintotta meg a gyémántot, majd el is nevezte magáról – innen kapta a Hope nevet, mint ahogyan ma is ismerjük. Ezek után a drágakő több ember életét is megkímélte, a bankár fiának pedig kifejezetten szerencsét hozott. Az akkori angol királynak, IV. Györgynek azonban igencsak alacsony áron sikerült eladnia, majd egy nemesi címmel engesztelték ki érte.

A király szerelmének, Mary Fitzherbertnek ajándékozta a Hope-gyémántot vígaszul, amiért vallási és politikai okokból más nő ujjára kellett gyűrűt húznia. 1830-ban Hope-nak sikerült a gyémántot visszavásárolnia, ezek után pedig folytatódott a balszerencse áradása. II. Abdul Hamid, az utolsó török szultán kedvenc feleségének ajándékozta, ő maga viszont nem járt szerencsével – pár hónappal később egy katonai összeesküvés során le kellett mondania a trónról, majd Szalonikibe menekült, ahol egy gyémántkereskedő, Simon Manthraidesz segített neki. Hamid menekülése során magával vitte a drágakövet is, majd hálája jeléül halálakor Manthraidesznek ajándékozta. A Hope a gyémántkereskedőt és családját szemelte ki újabb áldozatául: egy kirándulásuk során autójukkal szakadékba zuhantak, ahol azonnal szörnyethaltak.

A gyilkos drágakő ezek után Igor Kanitovszkij orosz herceghez került, azonban ő tovább is adta szeretőjének, Laurentine Ladue-nak. A herceg később életét vesztette egy párbajban, amit a sors iróniájának köszönhetően a szerelméért kellett megvívnia. A történtek után Laurentine félelmében eladta egy Montez nevű spanyolnak, ám hajójával együtt az új tulajdonos is a tengerbe veszett. A Hope-ot egy búvár hozta a felszínre.

Ezt követően Cartier, a méltán híres párizsi ékszerész kaparintotta meg magának, ám ekkor már olyan sokan hallottak a halált hozó gyémántról, hogy nehezen tudta azt eladni. Végül egy bátor vállalkozó vette meg, a Washington Post tulajdonosaként ismert Edward McLean, aki a feleségének, Evalynnek szánta az ékszert. A férj kikötötte, hogy amennyiben a családdal fél éven belül valami szerencsétlenség történik, Cartiernek kötelessége visszavenni az ajándéknak szánt drágakövet.

Az a bizonyos hat hónap mindenféle említésre méltó esemény nélkül telt el, és már-már úgy tűnt, Evalynnek igaza volt: a gyémánt szerencsét hoz, ennek köszönhetően rendszeresen hordta a Hope-ot. A szerencsesorozat azonban látszat volt csupán, a gyémánt a második félévben el is kezdte munkáját: először a házaspár fiát gázolta halálra egy autó, majd szerelmi bánatában a lányuk lett öngyilkos. McLean kérlelte a feleségét, hogy mondjon le a gyémántról a további balszerencsék elkerülése végett, az asszony azonban épp az ellenkező módon cselekedett. Nem sokkal később a pár elvált a Hope miatt, majd McLean egy elmegyógyintézetben vesztette életét, Evalyn pedig stroke-ot kapott, melyből soha nem épült fel.

1947-et írta a naptárak, amikor a New York-i gyémántkirályhoz került a Hope. Ő 1957-ben több ékszerrel együtt kiállította a Waldorf Astoriában a páratlan szépséget. Itt találkozott először Onassis felesége a ritkasággal, aki első látásra beleszeretett. Ugyan a nő tisztában volt azzal, hogy a kő mennyi bajt hozott már korábbi tulajdonosaira, ennek ellenére mégis addig erősködött, amíg el nem adták neki.

Onassis szintén garanciát kért a gyémántra: ha öt éven belül bármi baj éri őket, kötelesek visszavenni az ékszert. Ez 1958-ban meg is történt, ugyanis a pár házassága annyira megromlott, hogy 1961-ben elváltak útjaik.

Mivel a balszerencse öt éven belül érte őket, a visszatérítés megtörtént, ám Wintson ezek után veszélyben érezte az életét és hatalmas vagyonát, ezért igyekezett minél hamarabb megszabadulni a veszélyes ékszertől. Vevőt nem sikerült rá találnia, ezért a Smithsonian Intézetnek ajándékozta, ahol a mai napig megtalálható. Az egymillió dollárra biztosított küldemény egy egyszerű barna csomagban érkezett az Intézetbe. A Hope-gyémánt azóta is a Nemzeti Drágakő-gyűjtemény egyik legékesebb darabja, és hosszú ideje nem hozott balszerencsét senkinek – kérdés, hogy meddig.

Érdekességek:

• A gyémántot senki sem érintheti meg, még az ott dolgozó embereknek is csak kesztyűvel szabad megfogniuk a veszedelmes gyönyörűséget. Sokan úgy gondolják, hogy már az is megkeserítheti az ember hátralévő életét, ha megérinti.
• Állítólag a Hope a Titanicon is utazott 1912-ben, ennek a mását láthatjuk a hajó elsüllyedéséről szóló Leonardo DiCaprio és Kate Winslet főszereplésével készült, 1997-es filmben is.

hirdetés

hirdetés