Ilyen, amikor egy gyermekről kiderül, hogy pszichopata – I. rész

Egy riporter több küzdő családot keresett fel, akiknek gyermekéről kiderült, hogy pszichopata.

hirdetés

A theatlantic.com cikke hamar virtuális siker lett igényes megfogalmazása és részletes kutatása miatt. Egy újságíró több családot meglátogatott, amelynek gyermekéről kiderült, hogy pszichopata. Az ő történeteiket és szenvedéseiket ismerhetjük most cikksorozatunkban.

A szakemberek egyelőre még vitáznak, hogy egy gyerek esetében egyáltalán kijelenthető-e, hogy pszichopata. Ellene szól, hogy a betegség jelen pillanatban gyógyíthatatlan és az egy egész életre megbélyegezheti a gyereket, mellette viszont, hogy a korai felismeréssel a kezelés is hatékonyabb lehet, arról nem beszélve, hogy a környezetet is felkészítené. Mint minden személyiségzavar, ez is csak 18 év felett diagnosztizálható, de bizonyos viselkedésmódok már 15 éves kor előtt megjelennek. A pszichopaták legfontosabb jellemzője, hogy teljesen hiányzik belőlük a lelkiismeret, ezért szemrebbenés nélkül gázolnak át másokon, miközben fel sem fogják, hogy mit tesznek. (life.hu)

Samantha & a szülei – I. rész

Ez egy jó nap, legalábbis Samantha szerint. 10-ből 10-re értékelné. Egy konferenciateremben ülünk San Marcos kezelőközpontjában, Texasban, ahol már számtalan nehéz beszélgetést lefolytattak problémás gyermekekkel és az aggódó szüleikkel a kezelők. Azonban a mai nap más, örömöt ígér. Samantha édesanyja Idahóból érkezik, mint minden hatodik héten, ami azt jelenti, hogy mentálhigiénés központon kívül ebédelnek, emellett egy kis vásárlás is belefér: új nadrágokra és körömlakkra vágyik.

Samantha 11 évesen alig 152 centimet, hullámos fekete haja öleli körbe merev tekintetét. Elmosolyodik, mikor a kedvenc tantárgyáról kérdezem (történelem), és grimaszol, amikor a legutáltabb (matematika) kerül szóba. Kedvesnek és örömtelinek tűnik, mint bármelyik másik kiskamasz. Azonban, ahogy a beszélgetésünk kellemetlenebb irányba torkollik, ami miatt 3200 km-re van a családjától, Samantha hezitál és tördelni kezdi a kezét.

Az egész világot magamnak akartam

– kezdi.

Ezért írtam egy könyvet arról, hogyan bántsam az embereket.

Alig volt hat éves, amikor gyilkos fegyvereket rajzolt: kések, nyilak, íjak, különböző mérgek, és zacskók, amikkel embereket fojtogatott. Legalábbis papíron. Rezzenéstelen arccal vallja be, hogy meg akarta ölni a plüssállatait.

– Azokon gyakoroltál? – kérdezem.

Bólint.

– Hogy érezted magad, amikor ezt csináltad a plüssökkel?

– Boldognak.

– Miért voltál boldog?

– Mert azt gondoltam, egy nap majd valakin teszem ezt.

– Próbáltad már?

Csönd.

– Fojtogattam az öcsémet.

Samantha szülei, Jen és Danny, örökbe fogadták a lányt, amikor két éves volt. Már volt három biológiai gyermekük, amikor Samantha megérkezett a családba. Később még született két testvére.

Már a kezdettől fogva akaratos gyerek volt, aki szinte kizsarolta magának a figyelmet. Azonban melyik totyogós nem igényli a plusz gondoskodást? A biológiai édesanyjától akkor vették el Samanthát, amikor elvesztette az állását és nem tudott róla gondoskodni. Nem volt nyoma családon belüli erőszaknak. A texasi dokumentumai alapján megfelelő volt az érzelmi és fizikális szintje, nem mutatott semmi rendellenességet, emocionális sokkot, vagy autista jeleket. Azonban már szinte babakortól érdekes megmozdulásai voltak.

20 hónaposan nevelőszülőkhöz került Texasban, ahol összeveszett egy fiúval a bölcsiben. Az óvónő szétválasztotta őket – probléma megoldva. Később azon a napon Samantha odasétált, ahol a fiú játszott, lehúzta a nadrágját és rápisilt a gyerekre.

Pontosan tudta, mit csinál

– véli Jen.

Kivárta a bosszú megfelelő pillanatát.

Ahogy idősebb lett, egyre agresszívebb lett: rúgott, csípett, lökdöste a testvéreit, és mosolygott, amikor elsírták magukat. Jen többször leszidta, hogy szemétkedik a tesóival. Ilyenkor az anyára is begurult: egyszer lehúzta a kontaktlencséjét a lefolyón. „A tettei nem impulzívak voltak. Sokkal inkább átgondoltak, szándékosak”

Az általános iskolai tanárja és Danny, az iskolaorvos, rájöttek, hogy a lány meghaladja a tudásokat, így konzultáltak megannyi doktorral, pszichológussal és terapeutával. Samantha ahogy nőtt, egyre veszélyesebb lett. Korábban háromszor feküdt pszichológiai osztályon, mielőtt rehabra került volna Montanában hat évesen. „Majd kinövi” – mondta az egyik pszichológus az aggódó szülőknek, ellenben a lányban egyre inkább eltűnt az empátia minden jele. „Impulzív gyerek, a gyógyszer segít” – javasolta a másik. Olyan is akadt, aki a szülőket hibáztatta, hogy nem alakítottak ki elég mély és szerető kapcsolatot az örökbefogadott gyermekkel, aki így „lázad”.

Egy fagyos decemberi napon 2011-ben, Jen a gyerekeket vitte haza az iskolából. Samantha akkor volt hat éves. Egyszer csak Jen egy éles sikítást hallott hátulról, és amikor a visszapillantó tükörből megnézte, mi történik, látta, hogy Samantha keze a két éves húga nyaka köré van tekerve, és teljesen az ajtónak préselte a lányt. Jen azonnal félrehúzódott és szétválasztotta őket. Ahogy hazaértek, Samanthát kérdőre vonta – sosem felejti el a beszélgetésüket.

– Mit csináltál? – Jen kérdezi.

– Próbáltam megfojtani – érkezett az egyszerű válasz.

– Ugye tudod, hogy meg is halhatott volna. Nem kap így levegőt. Meghalhatott volna!

– Tudom.

– És mi lenne akkor velünk?

– Titeket is meg akarlak ölni.

Samantha később megmutatta Jennek a rajzait, és elborzadva figyelte, ahogy a lánya demostrálta, hogyan fojtogatja és döfi a plüsseit.

Teljesen megrémültem. Úgy éreztem, elvesztettem az irányítást a dolgok felett.

Pár hónappal később az öccsét is megpróbálta megfojtani, aki akkor csak két hónapos volt.

Jen és Danny rájött, hogy semmi nincs a lányra hatással. Se a szeretet, se az odaadás, se a fegyelmezés, de még csak a terápia sem.

Folyamatosan a netet bújtam, és próbáltam rájönni, melyik diagnózis illik a lányomra. Mi az, ami körülírja a viselkedést, amit látok?

Nem akarta elfogadni azt az egyet, amit talált és a helyzetüket írta le. Az összes eddigi pszichológus elvetette a felvetést, miszerint egy gyermekről nem lehet kijelenteni ilyet. 2013 júliusában egy New York-i doktor azonban megerősítette a sejtésüket.

Egy gyermek mentális szintjének diagnózisa terminális, ha csak a gyermek meg nem hal. Az a baj, hogy nincs olyan, aki segíthetne

– emlékezett vissza arra a forró nyári napra, amikor kilépett a pszichológus irodájából Manhattenben. Az emberek elmosódtak körülötte, azonban olyat érzett, amit korábban nem. Reményt. Végre valaki elismerte családjának helyzetét, és talán tudnak valamit csinálni a lányukkal.

Samanthát kórosan érzelemmentes személynek diagnosztikáztak. Avagy minden megvan benne, ami egy bimbózó pszichopatát leírja.

A pszichopaták köztünk élnek. Nem mindegyik gyilkos, a legtöbbjük elismert és karizmatikus része a társadalmunknak. Azonban, amikor ez extrém formát ölt, akkor már veszélyesek a környezetükre minden tekintetben, és ez azt is jelenti, hogy bármelyikből válhat hidegvérű gyilkos. A legtöbb pszichopata már gyermekkorban mutat tüneteket, azonban nehéz rámondani egy totyogósra, hogy mentális problémákkal küzd és benne él a következő Ted Bundy.

A legtöbb orvos elzárkózik attól, hogy egy gyermeket pszichopatának hívjon, hiszen ez az egész életét megbélyegezheti. Inkább úgy nevezik a gyermekeket, mint Samanthát, hogy „érzéketlen, emocionális hiányokban szenvedő”. Tehát nem éreznek bűntudatot, elnyelik az érzelmeiket, agresszívek, sőt, néha kegyetlenek is, emellett a fegyelmezés nem hoz változást magával. Az empátia mutatásával gyakran csak befolyásolni és manipulálni akarják a szülőket, hogy az akaratukat véghez tudják vinni.

A kutatások kimutatták, hogy a gyermekek 1%-ára illenek ezek a tulajdonságok, azonban a többségük autista vagy bipoláris. Csak 2013-ban mondták ki először igazán, hogy a pszichopata gyermekek igenis léteznek, azonban a legtöbbjük nem von magára különös figyelmet. Mivel intelligensebbek, mint az átlag, ezért karizmatikusak, így elfedik a belsőjüket.

Természetesen az emocionális problémákkal küzdő gyermekek háromszor valószínűbben válnak bűnözővé vagy pszichopatává. Adriana Raine, az Pennsylvania-i egyetem pszichológusa szerint „vitatható, hogy vér tapad a kezünkhöz” miszerint nem merik kimondani, hogy pszichopatával van dolguk.

Az eddigi felmérések szerint két dolog vezethet a pszichopata jellemhez: 1) természete által dominált, 2) környezete által dominált

– szegénységben nőttek fel, erőszakos szülőkkel, veszélyes környéken. Ezek mind elősegíthetik, hogy egy személy erőszakossá és kőszívűvé váljon. Ők nem születtek ilyennek, a környezetükhöz, helyzethez alkalmazkodnak a túlélésért, azonban könnyű átlibbenni a pszichopata oldalra.

Azonban mi van azokkal a gyerekekkel, akik szerető szülők mellett nevelkednek, biztonságos szomszédságban, és megkapnak mindent, amit akarnak. Londoni kutatások szerint, ha a DNS-be van kódolva a probléma, akkor rendkívül nehéz a gyógyítása.

Szeretnénk azt hinni, hogy az anyai és atyai szeretet meggyógyít mindent

– mondja Raine.

Azonban vannak olyan esetek, amikor a szülő megtesz mindent, ami erejéből telik, de a gyerek, bárhogy nézzük, csak... rossz gyerek.

Mégis, a kutatók hangsúlyozzák, hogy az érzéketlen gyerek – még ha így is született – nem feltétlenül pszichopata. Ötből négy ilyen nem növi ki pszichopatává magát. A rejtély, amit mindenki megpróbál megoldani, mégis az, miért van, hogy a legtöbb normális felnőtté válik, míg néhányan a halálsoron végzik. (Amerikában még néhány államban van halálbüntetés – a szerk.)

Egy gyereket már három éves korától lehet diagnosztizálni érzéketlennek. Ekkor már, ha a társuk sír, igyekeznek megvigasztalni, míg akad olyan, aki élvezetét leli más fájdalmában.

A jelek azonban már sokkal korábban fent állnak. A londoni King's Collegeban több, mint 200 öt hetes babát vetettek teszt alá: akik a piros labdát nézték inkább a síró arc helyett, két és fél évvel később érzéketlenebbnek és hidegebbnek mutatkoztak.

Ahogy a gyermek cseperedik, egyre egyértelűbbek a figyelmeztető jelek. Kent Kiehl, pszichológus, lektor a University of New Mexicóban, és a szerzője a The Psychopath Whisperernek, azt mondja, hogyha egy kamasz bűncselekményt követ el (mint lopás, erőszak...), mindig meg kell vizsgálni, hogy társai nyomására cselekedett, vagy belső impulzusait követte. Ha az utóbbit, akkor ez is figyelmezteti a szülőt a jövő pszichopatájára.

Mégis a legnagyobb piros zászló az erőszak

A legtöbb pszichopata, akivel börtönben találkoztam, összetűzésbe keveredett a tanárjával már az általános iskolában. A legtöbben azt mondják, megverték a tanárjukat, és ez sokkal gyakrabban történik meg, mint azt gondolnád.

Pszichopaták agya másképp néz ki

Kiehl több száz fogvatartott pszichopata és „normál” ember agyáról készített röntgenfelvételt. Általánosságban elmondható, hogy a pszichotikus agynak legalább két idegrendszeri rendellenessége van – ezek nagy valószínűséggel már gyermekkorban is felfedezhetőek.

Az első rendellenesség a limbikus rendszerben, az agyi struktúrákban jelenik meg: többek között az érzelmek feldolgozásában. Egy pszichopata agyában ez a terület kevesebb szürke állományt tartalmaz. „Az izom gyengébbnek tűnik, mint egy normális agyban” – mondja Kiehl.

Egy pszichopata valószínűleg megérti, hogy rosszat csinál, de nem érzi.

Ismerik a szavakat, de nem a zenét.

Vissza Samanthához

A San Marcosban Samantha az új jóganadrágját viseli a Targetből, de nem örül neki túlzottan. Néhány óra múlva az édesanyja elindul a reptérre, hogy visszatérjen Idahóba. A pizzáját eszi, és javasol Jen laptopjáról néhány filmet, amit megnézhetnének. Nem azért szomorú, mert az anyja itthagyja, hanem sokkal inkább az keseríti el, hogy vissza kell térnie az intézet monoton rendszerébe. Összebújt az anyukájával, miközben a The BFG-t nézik. Ez az a 11 éves, aki a legkisebb provokációra átszúrja ez ceruzával a tanárja kezét.

Ahogy őket figyelem, újra elgondolkodom a jó és a gonosz természeten. Ha Samantha agya érzéketlen a környezetére, ha egyszerűen nem érez empátiát, és közönyös a tettei után, mondhatjuk rá azt, hogy ördögi?

Ezek a gyerekek nem tudnak változtatni azon, kik ők. Egy gyerek nem úgy nő fel, hogy sorozatgyilkos akar lenni focisztár helyett... Nem választás kérdése

– magyarázza Adrian.

Mégis, Raine hangsúlyozza, attól, hogy nem címkézzük meg őket gonosznak, még fel kell készülni a tetteikre. Ez egy napi küzdelem, hogy legyőzzék a természetüket, és az agyuk érezzen valamit a társadalom felé.

Samantha már két éve él a San Marcosban, ahol az orvosok igyekeztek formálni a személyiségét általános terápiával, azonban limitált ideig értek el változást.

Jen és Danny mégis látja a fényt az alagút végén. Samanthának barátai lettek, és nemrégiben meghallgatott egy lányt, akinek lelki sérelme volt. Sőt, egy-két pozitív vigasztaló szó is elhagyta a száját. Bevallotta továbbá, hogy tudja, hogy az embereket bántani rossz, és próbálja kontrollálni az akaratát. A probléma mégis az, hogy aki idegesíti, meg akarja fojtani, a szó szoros értelemben. „Ha sok minden felgyülemlik bennem, akkor csak meg kell tennem.”

Fárasztó. Fárasztó Samanthának és főleg a környezetének. Mikor kettesben maradunk Jennel, megkérdezem, hogy vannak-e szerethető tulajdonságai.

Nem lehet az egész rémálom.

Jen heztitál.

Vagy mégis?

Rövidesen érkezik a válasz:

Nem, nem mondanám az egészet rémálomnak. Aranyos lány, szórakoztató, és néha élvezhető a társasága. Nagyon jó a társasjátékokban, fantasztikus képzelőereje van, és, hogy a testvérei már két éve nem látták, a minap azt mondták, hiányzik nekik. Azonban Samantha hangulata olyan hamar változik, mint az időjárás. A kihívás vele, hogy az extrém nála tényleg extrém. Sosem tudod, mire számíts vele.

Az apja csak egy dologban bízik:

Remélem, rájön, hogy annak ellenére, hogy a gondolkodása más, mint nekünk, a tettei felett hatalma van, így nem kell összhangban lennie a belősjével.

Mivel viszonylag korán diagnosztizálták, bíznak abban, hogy a fiatal, fejlődő agya a moralitás felé hajlik. Az, hogy olyan szülők vigyázzák, mint Jan és Danny, változást hozhat szintén. A kutatók szerint az elfogadó, szerető szülők viselkedése ragad, és segítheti a kőszívűség kinövését.

Samantha szülei próbálják nem megbánni az adoptálást, de még Samanthában is felmerült, miért akarták őt. Jen annyit mond, akkor még nem tudták a vele járó kihívások mélységét. „Nem tudom, hogy döntöttünk volna, ha tudjuk, mire számítsünk, de most már ő a miénk”.

Nyáron szeretnék hazavinni, hogy ismét családi környezetben legyen. A szobájába kamerákat szereltek fel, a gyerekeknél pedig vészcsengő van. Mégis, hisznek abban, hogy készen áll és abban is, hogy fejlődött az elmúlt két év alatt. Haza akarják vinni, akarnak adni neki még egy esélyt.

A jövőtől Jen lefagy.

Akarom, hogy legyen jogosítványa? Randizzon? Elég okos ahhoz, hogy egyetemre járjon..., de veszélyt jelent vajon a környezetére? Lehet bármilyen romantikus kapcsolata, amiből házasság is kisülhet? Egyszerűen nem tudom, egy dolgot akarunk, hogy a börtöntől távol maradjon.

Szeretik Samanthát.

Ő a miénk, és azt akarjuk, hogy a gyerekeink együtt nőjenek fel

– mondja Jen.

Samantha öt évet töltött különböző pszichológiai kezeléssel, ami szinte eddigi életének a fele. Mégsem tarthatják őt örökké távol, meg kell tanulnia együttműködni a világgal.

Szerintem van remény nekünk. A nehéz része mégis, hogy sosem fog teljesen elmúlni. Rizikós a nevelése. Hogyha elbukunk, akkor nagyot koppanunk.

• Cikk folytatásáért kattints erre a linkre!

hirdetés

hirdetés