Ilyennek láttuk a VOLT Fesztivált

A VOLT Fesztivál ahogy évről évre mindig, úgy természetesen idén is beváltotta a hozzá fűzött reményeket: megközelítőleg 152 ezren buliztak Sopronban az elmúlt napokban.

Mint korábbi beszámolónkból kiderült, a Depeche Mode igen remek hangulatban nyitotta meg a fesztivál első napját – a srácok kedvéért egy időre az eső is elállt. Ez ugyan nem volt mindig így a további napokon, ám a csapadék is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elvegye a fesztiválozók kedvét.

A második napon (az előzőhöz képest) már gördülékenyebben mentek a dolgok, de természetesen továbbra is folyamatosan érkeztek a vendégek, hogy láthassák / hallhassák kedvenc előadóikat. Látnivaló pedig akadt bőven, hiszen ekkorra az összes színpad használatba lett véve, programot pedig egész biztosan talált magának mindenki.

A buli már kora délután kezdetét vette – ekkor a hazai zenei élet neves képviselői szolgáltatták a talpalávalót: fellépett Deniz, a Mary Popkids, az Apey & The Pea, valamint a The Biebers; utánuk érkezett a Kowalsky Meg A Vega, a Kiscsillag, a Lord, Odett, a Margaret Island és az idén 50 éves Ákos.

Az est sztárvendége a Hurts volt a Telekom Nagyszínpadon, koncertjükkel egyidőben pedig a Cloud 9+ játszott az OTP Bank és a Petőfi Rádió Nagyszínpadán – mi ez utóbbi fellépőt választottuk, és nem bántuk meg! Annak ellenére, hogy a Szivák Zsolt vezette formáció világsztárok „ellen” játszott, igen nagy érdeklődés övezte műsorukat a közönség részéről.

A nézők és az együttes közötti kémia egészen egyedülálló volt, amit minden bizonnyal a frontember is érzett, hiszen több ízben is bejött a tömegbe, ám az előadás csúcspontjaként mégis azt a momentumot emelnénk ki, amikor Koller Márk dobost a szettjével együtt beemelték a közönségbe, aki – mintha mi sem történt volna – a maga profizmusával játszott tovább. Az sem elhanyagolandó tényező azonban, hogy a fedett színpadnak köszönhetően végre nem áztunk, így nyugodtan élvezhettük a koncertet, melyen egyébként olyan nóták csendültek fel, mint a Scars, a Hide The Pain, a Lights, az Agains The Wall, az Amsterdam és a Breath In – többek között.

CLOUD 9+ I További képekért kattints ide!

A fesztivál harmadik napja már igazi nagy durranásnak számított, amiről minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezt várták a legtöbben. Hogy miért? Ekkor érkezett ugyanis az Iron Maiden, a Skillet, a The Raven Age és Alan Walker is tiszteletét tette. Ami minket illet, a Skillet volt az, amire a leginkább kíváncsiak voltunk, így tűkön ülve vártuk, hogy eljöjjön az este és vele együtt a nagy pillanat, amikor egy régi kedvencet láthatunk a színpadon.

THE RAVEN AGE I További képekért kattints ide!

A zenekarra nem is lehet panasz, kitettek magukért rendesen a durván másfél órás műsor alatt. Bár augusztusban lesz két éve, hogy megjelent legutóbbi, Unleashed címre keresztelt lemezük, az együttes nem erre a korongra helyezte a hangsúlyt. Sőt! Ugyanannyi eséllyel hallhattunk dalokat a 2006-os Comatose-ról (Whispers In The Dark, Comatose, Rebirthing), a 2009-es Awake-ről (Awake & Alive, Hero, Monster) vagy a 2013-as Rise-ról (Sick Of It, Rise, Not Gonna Die).

Érdekesség, hogy a fellépés durván felénél egy csellista is csatlakozott a zenekarhoz Tate Olsen személyében, aki idestova tíz éve kíséri az egyébként négy állandó tagból álló Skilletet; az előadást pedig még izgalmasabbá tette az a pillanat, amikor Jen Ledger dobos a Hero címre keresztelt dal alatt előrejött, hogy John Cooper frontemberrel együtt énekeljen – ezt követően visszafáradt a helyére a koncert végéig, melyet a Rebirthinggel zártak.

SKILLET I TOVÁBBI KÉPEK HAMAROSAN!

A Skilletet a Tankcsapda váltotta: a fennállásának harmincadik évfordulóját jövőre ünneplő zenekar szintén nem hagyta unatkozni a közönséget egy percre sem. Az Ákoshoz hasonlóan az ötödik x-be lépett Lukács Laci zenekarának egyébként volt is miből válogatnia a setlist kiválasztásakor, hiszen a Tankcsapda napjainkig tizenhárom nagylemezt jelentetett meg, a koncert pedig ehhez hűen kissé nosztalgikusra sikeredett.

A debreceni trió az elmúlt közel három évtized legnagyobb kedvenceiből csemegézett (A legjobb méreg, Mennyország Tourist, Rock & Rollnak hívott, Mindig péntek, Ez az a ház, Füst & lábdob, Be vagyok rúgva), a közönség pedig szinte a srácok tenyeréből evett – nem túlzunk, amikor azt állítjuk, ritkán látni ilyen elkötelezettséget egy hazai fellépő irányába a közönség részéről, noha Laciék alaposan meg is dolgoztak ezért az elhivatottságért fennállásuk során.

TANKCSAPDA I További képekért kattints ide!

A Tankcsapda után a két éven belül másodjára is teltház előtt játszó Iron Maiden következett – vagyis következett volna, ha a banda úgy nem dönt, hogy az angol-belga meccset nézi inkább, ám amint a mérkőzés véget ért, fél óra csúszással ugyan, de megérkeztek ők is a már ideges várakozásban tobzódó közönség legnagyobb örömére. Bruce Dickinsonékra egy rossz szót sem lehet szólni, hiszen mindent megtettek annak érdekében, hogy kárpótolják a nézőket a csúszásért: látványos show-elemekben nem volt hiány, ahogy régi és újabb kedvencekben sem.

Az köztudott a metálrajongók körében, hogy az Iron Maiden a világ egyik legjobb koncertzenekara, akik legalább olyan jól szólnak élőben, mint a lemezeken, és ezt nekünk is volt alkalmunk megtapasztalni. Igaz ugyan, hogy a frontember nem sokat kommunikált a közönséggel, de ezt könnyen elnéztük neki, hiszen minden más, amit csinált páratlan volt és egyedülálló. A srácokat az sem zavarta, hogy ezúttal nem egy arénát töltenek meg, hanem egy fesztiválon játszanak – ugyanúgy elhozták izgalmas és látványos színpadi elemeiket (igen, Eddie-t is), ahogyan azt az önálló koncerteken szokták, ahol a közönség csak azért vált jegyet, hogy őket láthassa.

Látvány pedig akadt dögivel: Dickinson többször is átöltözött, ráadásul egy magyar zászló is előkerült, egyszóval minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ami az elhangzott dalokat illeti, a csapat az 1983-as Piece Of Mind albumról játszotta a legtöbb dalt (Revelations, The Trooper, Where Eagles There, Flight Of Icarus), de hallhattunk három nótát (Hallowed Be Thy Name, Run To The Hills, The Number Of The Beats) a The Number Of The Beastről és a Powerslave-ről is kettőt (Aces High, 2 Minutes To Midnight), emellett egy-egy kedvencet a többi lemezekről, mégis érezhető volt, hogy a Maiden elsősorban a '80-as évekbeli munkáját becsüli többre a többivel szemben. Nem mintha a későbbi kiadványaik kevésbé lennének jók, sokkal inkább azt mutatja, hogy azoknak a rajongóknak szerettek volna kedvezni, akik már évtizedek óta nyomon követik pályájukat.

Június 29-e ismét feszült izgalommal virradt ránk, hiszen további világsztárok érkeztek Sopronba, hogy „megtáncoltassák” az akkor már napok óta sárban dagonyázó közönséget. Míg a korábbi napokon főként az Egyesült Királyságból érkezettek szórakoztattak minket, a negyedik napon csupa amerikaiak jöttek a Hollywood Undead, a Limp Bizkit és Steve Aoki személyében, mi azonban mégis az AWS-t vártuk a legjobban. Hogy miért? A Siklósi Örs vezette zenekar volt ugyanis az a merész és formabontó csapat, mely az egész országot levette a lábáról annak ellenére, hogy a Viszlát nyár nem az a tipikus rádióban játszós dal. Mi azonban már három évvel ezelőtt beleszerettünk a zenekarba, amikor a Budapest Parkban a Papa Roach előtt izzították a tömeget, ez a szerelem pedig azóta sem múlt el. Sőt!

Bár a koncertet viszonylag koránra tették a szervezők, így is szép számmal akadtak a nézőtéren, Örs pedig fiatal kora ellenére olyan profizmussal vezényelte csapatát és olyan szenvedéllyel kommunikálta érzéseit a közönség felé, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Legnagyobb örömünkre épp a kedvenceinket játszotta a zenekar a Budapest, a Sorsforgató, a Takard el! és a Te is félsz képében, de nem kellett csalódniuk azoknak sem, akik a Viszlát nyárra vártak – ezzel zárult ugyanis a fellépés. A közönség azonban alig akarta elengedni a csapatot, ők pedig nem várakoztatták sokáig a rajongókat – a visszataps után további két szerzeményükkel (Mindent a semmiért, Hajnali járat) búcsúztak.

Az AWS fellépése után a Fish! kötötte le a tömeg figyelmét a Hollywood Undead érkezéséig. A 2005-ben Los Angelesben alakult formáció idén nem először járt hazánkban, hiszen februárban már adtak egy koncertet az Akváriumban, ám ennek ellenére sokan várták őket, méghozzá okkal. J-Dogék ugyanis teljes erőbedobással szórakoztatták a tiszteletükre összegyűlt népeket, és ráadással együtt összesen tizennyolc nótát toltak el, melynek harmadát (Bad Moon, California Dreaming, Whatever It Takes, Renegade, Riot, Cashed Out) a tavaly megjelent, V címet viselő korongjukról találhattuk ismerősnek, de a többi kiadványról is csendültek fel dalok.

Fél kilenc környékén a főként a '90-es, kora 2000-es évek egyik nagy kedvence, a Fred Durst vezette Limp Bizkit következett. A koncert közben az volt az érzésünk, mintha a banda az ezredfordulón megjelent Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water lemezt népszerűsítené, hiszen a dalok közel felét erről a korongról játszották, emellett a setlisten további négy feldolgozás is helyet kapott: hallhattuk az előadásukban a Rage Agains The Machine slágerét, a Killing In The Name-et, George Michael Faith-ét, a The Who Behind Blue Eyes-át, később pedig némi poénkodást követően a Nirvanától dolgozták át a két legnépszerűbb dalt a Smells Like Teen Spiritet és a Heart-Shaped Boxot, már-már azt az érzést keltve bennünk, hogy Kurt Cobain nem hiába élt és ment el oly sok évvel ezelőtt.

Steve Aoki a fentiek után már pusztán levezetőként szolgálhatott maximum – legalábbis mi úgy éreztük, bár ebben közrejátszik, hogy a zenei ízlésünk távol áll a DJ képviselte stílustól. A rajongók természetesen tőle is azt kapták, amit vártak: látványos technikát, show-elemeket, ráadásként a Cake alatt némi tortát az arcukba. Mondjuk ezt lehet valaki jópofának találhatta, de mi nem szívesen lettünk volna azok helyében, akiket ez a meglepetés ért ott elöl. Ezzel együtt számunkra lassan véget is ért a negyedik nap, hogy aztán még nagyobb izgalmak közepette kezdhessünk neki az ötödiknek és egyben utolsónak.

FRAN PALERMO I További képek hamarosan!

A szervezők ekkorra tartogatták a fesztivál egyik legnagyobb húzóneveként beharangozott Avenged Sevenfoldot, és szó se róla, valóban nagy várakozás előzte meg érkezésüket – annál is inkább, hogy M. Shadowsék első ízben érkeztek Magyarországra. Az együttes előtt a Brains, a Clean Bandit és a Halott Pénz játszott, de végig érezni lehetett a közönség soraiban tomboló feszült várakozás izgalmát, elvégre mégsem akárkik érkeztek hozzánk.

Nehéz szavakba önteni azt, milyen érzés, amikor egy hőn szeretett kedvenc először dönt úgy, hogy igenis megtiszteli a magyar közönséget jelenlétével, hogy a rajongók kedvére tegyen. És az Avenged Sevenfold megugrotta a lécet – olyan koncertet dobtak össze, amilyennél jobbat kívánni sem lehetett volna. Bemutatkozó lemezük kivételével mindegyik korongjukról elővettek valamit, hogy a hazai közönség kárpótolva érezze magát azért, hogy fennállásuk 19 éve alatt nem jöttek el eddig.

Érdekes, hogy bár legutóbb a The Stage címet viselő lemezük jött ki, mégis inkább a 2010-es Nightmare-ről játszottak több, szám szerint négy nótát – a címadó dal mellett meghallgathattuk a Buried Alive-ot, a Welcome To The Familyt és a So Far Away-t is; de felcsendült még a várva várt Bat Country, a Hail To The King, az Eternal Rest és az Afterlife is. Tizenegy dal után aztán úgy döntöttek, elég volt, ám a közönség közel sem érezte még azt, hogy képes volna elengedni őket, az A7X pedig eleget téve a visszataps által rájuk ruházott felelősségnek, visszatértek a színpadra, hogy a Shepherd Of Fire-rel és az Unholy Confessionsszel „berekesszék” a bulit.

Számuknra ezzel a momentummal véget is ért az ötnapos örömünnep, és bár szállással, időjárással és utazással kapcsolatos kellemetlenségek ide vagy oda, akár már most újra visszamennénk, hogy átéljük a csodát, amiben Sopronban részünk volt. Egy biztos: jövőre újra ott leszünk!