Starity

60 éve született Michael Jackson

2018. augusztus 29. 22:10   |   Szerző: Éowyn

A pop királya ma lenne 60 éves. Ezúttal érdekességekkel és saját szavaival emlékezünk meg a legendáról.

hirdetés
60 éve született Michael Jackson

Miként is lehetne méltóan megemlékezni egy ekkora művészről, akit fénykorában a média, hogy megkülönböztesse a "szimpla" szupersztároktól, egy fokkal feljebb magasztalva őt, csak megasztárként emlegetett?

Cikkeinkben az elmúlt évek során bemutattuk hihetetlen karrierjét és páratlan tehetségét, érdekességeket is olvashattatok róla, és számos rosszindulatú pletykát is sikerült eloszlatnunk írásainkkal.

Pillantsunk most bele a gondolataiba és életfilozófiájába, valamint néhány zenetörténeti jelentőségű dalának és fellépésének kulisszatitkaiba!

Nem tudok választ adni arra, hogy szeretek-e híres lenni, vagy sem. Az bizonyos, hogy szeretem elérni a kitűzött célokat. Nemcsak el akarom érni az általam felállított mércét, de túl is akarok lépni rajta. Nagyszerű érzés, ha az ember rájön, többre képes, mint gondolta. [...] Ha nincsenek célok előttünk, sosem tudjuk meg, elértük volna-e őket.

hirdetés

Michael Jackson egy olyan időszakban emelkedett szédítő magasságokba és ért el hihetetlen sikereket, amikor a hétköznapi ember még azt sem tudta, mi az az internet. A haláláig eladott 750 millió album döntő többsége fizikai valójában ott áll az emberek polcain, mivel a videómegosztó oldalak, streamek és a többi mai vívmány még nem számíthatott jelentősen bele az eladási adatokba. Nem gombnyomásra birtokolhattuk a slágereket, hanem el kellett menni a lemezekért, kazettákért, később a CD-kért a hanglemezboltokba.

A zenész csalhatatlanul felismeri, hogy melyik szám lesz hatalmas siker. [...] Mindenről tudni kell, mit ér. Első hallásra már biztos benne az ember. S ez jó érzéssel tölt el. Ezt éreztem a Billie Jeannel kapcsolatban. Már akkor tudtam, hogy nagy sikere lesz, amikor még csak írtam. Egészen feloldódtam ebben a dalban.
Egy nap a felvétel szünetében Nelson Hayesszel – akivel akkoriban dolgoztam - végighajtottunk a Ventura Freewayn. A Billie Jean járt a fejemben, csak erre tudtam gondolni. Éppen lefordultunk az útról, amikor egy motorbiciklis fiú állított meg bennünket, mondván: 'Kigyulladt a kocsitok.' Akkor már észrevettük a füstöt. Félreálltunk, s addigra a Rolls-Royce egész hátsó része lángokban állt. Az a gyerek valószínűleg az életünket mentette meg. [...]
De a fejemben kavargó dallam annyira elvonta a figyelmemet, hogy sokáig szinte fel sem fogtam, milyen szörnyűség történhetett volna. Még amikor a segítségünkre siettek, s mi megpróbáltunk más megoldást találni, hogy eljussunk, ahová igyekeztünk, még akkor is magamban csöndesen komponáltam. Hát ennyire elmerültem a Billie Jean zenéjében.

A Beat It szövege arról szól, amit én tennék, ha bajban lennék. Üzenetében – amely az erőszak gyűlöletére, elutasítására szólít fel – mélyen hiszek. Kéri a gyerekeket, hogy legyenek jók, és kerüljék a bajt. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha pofon ütik az embert, nyújtsa oda a másik arcát is, de azt igen, hogy – hacsak nem szorítják falhoz vagy nincs más választása – tűnjön el gyorsan, mielőtt elszabadul a pokol. Ha harcol és megölik, semmit sem nyert, de mindent elveszített. Ő lesz a vesztes és azok, akik szeretik őt. [...] Számomra igazi bátorság az, amely nem harcban keresi az ellentétek feloldását, az a bölcsesség, amely békés megoldást teremt.

Utcai bandák jártak a fejemben a Beat It írásakor. Ezért Los Angeles legvadabb bandáit kerestük meg, hogy dolgozzanak a filmben. [...]
Kemény, nehéz gyerekeket szedtünk össze, akiket még öltöztetni sem kellett, tökéletesen megfelelt a ruházatuk. Azok a fickók a játékteremben, az első jelenetben igazi nehéz fiúk voltak, nem színészek. Az a jelenet maga volt a valóság.

[...] Megfelelő biztonsági intézkedéseket tettünk, s felkészültünk bármire, ami csak megtörténhet. Hamarosan persze rájöttünk, hogy minderre semmi szükség; hogy a banda tagjai többnyire szerényen, kedvesen viselkednek velünk. A szünetekben megetettük őket, s minden figyelmeztetés nélkül maguk takarították el a tálcáikat evés után. Rájöttem, hogy ez az egész vadság és keménység csak álarc, amellyel valami elismerést akarnak maguknak szerezni. Ezek a fickók mindössze csak figyelmet és méltánylást keresnek maguknak. S mi most a televízió számára filmeztük őket! Imádták a dolgot. 'Hé, nézz rám, vagyok valaki!' Azt hiszem, ezért viselkednek a bandák úgy, ahogyan. Lázadók, akik figyelemre és megbecsülésre áhítoznak. Mint mi mindannyian, csak azt szeretnék, ha végre észrevennék őket. És én megadtam nekik ezt a lehetőséget. Legalább néhány napra sztárok lettek.

Csodálatosan viselkedtek velem. Udvariasak, békések voltak, s nagyon igyekeztek. A táncjelenetek után gratuláltak a teljesítményemhez, és tudom, igazán őszinték voltak az elismerésben. Állandóan autogramot kértek, gyakran állták körül az utánfutómat.

Arra törekedtem, hogy a zenét a lehető leglátványosabban jelenítsem meg. Gyakran megfigyeltem, hogyan készülnek a videófelvételek, és nem értettem, legtöbbjük miért olyan gyenge és primitív. Láttam, hogy a gyerekek jobb híján unalmas videófilmeket néznek.
A célom az, hogy minden területen a legjobbat nyújtsam, így ebben is. Hiszen miért dolgoztunk annyit az albumon, ha aztán csapnivaló a róla készült videófilm? Rabul akartam ejteni a nézőket, olyan felvétellel, amelyet újra és újra látni akarnak.
Kezdettől fogva az volt a vágyam, hogy a legmagasabb színvonalat nyújtsam a közönségnek. Úttörő akartam lenni ebben a viszonylag új médiában, s a lehető legjobb zenés rövidfilmet akartam készíteni. Még azt sem szeretem, hogy videónak hívják. Mindenkinek elmagyaráztam, hogy filmet készítünk, s én ennek jegyében gondolkodom a felvételekről.
A szakma legtehetségesebbjeit akartam megnyerni. A legjobb operatőrt, a legjobb rendezőt, a legjobb világosítókat. Nem is videószalagra dolgoztunk, hanem harmincöt milliméteres filmre. Komolyan vettük a dolgot.

Valami baljós, különleges, lehajló karimájú kalapra vágytam.

1983-ban ünnepelte a Motown kiadó a 25. születésnapját. Testvérei mellett Michaelt is felkérték a fellépésre; ő azonban csak úgy volt hajlandó színpadra lépni, ha egy saját szerzeményt is előadhat szólóban.

Ezzel karrierje újabb mérföldkőhöz ért – a Motown 25: Yesterday, Today and Forever névre keresztelt ünnepélyen láthatta először a közönség és a tévénézők a Billie Jean színpadi előadását. Michael a show előtti éjjel állította össze a koreográfiát, édesanyja flitteres fekete kabátját a szekrényből kölcsönvéve. Kérésére szereztek neki egy fekete fedora kalapot ...

De a felvétel előtti éjszakán még mindig nem tudtam, hogy mit csinálok a szólószámmal. Lementem a konyhába és eljátszottam a Billie Jeant. Hangosan. Egyedül voltam a házban. Sokáig álldogáltam, és hagytam, a zene mondja meg, mit tegyek. Szeretem, ha a tánc hozza létre önmagát. Hagytam, hogy a zene szóljon hozzám, hallottam a ritmus lüktetését, feltettem a filckalapot, és engedtem, hogy a zene ritmusa alakítsa ki a mozgást. Szinte kényszerítve éreztem magam, hogy engedelmeskedjek a zenének. Nem tehettem mást. És hagyni, hogy a tánc magától megszülessen – gyönyörűség volt számomra.

Amikor a színpadon vége lett a testvéreivel közösen előadott műsornak, egy szöveges átvezetés után belekezdett a Billie Jeanbe. Itt mutatta be először az azóta a nevével összeforrt "moonwalk"-ot.

A 'holdsétá'-t ekkor már széltében-hosszában ismerték, én azonban kissé 'megemeltem', színpadképessé tettem. Az alapja break-tánclépés volt, laza, ritmikusan dobogó mozgás, melyet fekete bőrű gyerekek találtak ki a gettóban, s táncoltak minden utcasarkon. [...]
Azt gondoltam, ez az egyetlen lehetőségem, hát megpróbálom. Három gyerek tanította meg nekem a lépést. Megadták az alapokat, a többit magam tettem hozzá. Bizonyos más lépésekkel együtt gyakoroltam a tanultakat. Mindössze csak abban voltam biztos, hogy a Billie Jean felvezetéseként egyszerre előre és hátra fogok majd könnyedén siklani, mintha a holdon járnék.

A bátyáim elmesélték, hogy a színfalak mögé tömörülve figyeltek tátott szájjal. A szüleim és a lánytestvéreim a nézők között ültek. Én csak arra emlékszem, hogy a szám végén kinyitom a szemem és meglátom a tengernyi, állva tapsoló hallgatóságot. Ellentétes érzések rohantak meg. Tudtam, hogy a legjobb teljesítményt nyújtottam. Nagyszerű érzés volt. De ugyanakkor elégedetlen is voltam magammal. Azt terveztem, hogy elnyújtott forgásból, lábujjhegyre érkezve lebegek egyetlen hosszú pillanatig. Nem tudtam annyi ideig lábujjhegyen maradni, ameddig szerettem volna. [...]

Nem voltam elégedett egészen addig, amíg egy kisfiú hátra nem jött hozzám a színfalak mögé. Tízéves lehetett, szmoking volt rajta. Csillogó szemekkel nézett fel rám, kővé meredve, és azt kérdezte: 'Ember, ki a fene tanított meg így táncolni?' Elnevettem magam: 'Azt hiszem, gyakorlás kérdése az egész.' A fiú lenyűgözve bámult rám. Azon az estén először éreztem, hogy igazán jó teljesítményt nyújtottam. Valóban jól kellett csinálnom, hiszen a gyerekek őszinték.

Bevallom, szeretek új utakra lépni s vinni másokat, de arra sosem gondoltam, hogy a fehér zoknit éppen én fogom megint divatba hozni. Nem sokkal ezelőtt a fehér zoknit nagyon rendes dolognak tartották. Menő volt az ötvenes években, de a hatvanas és hetvenes években már senki sem veszett meg érte. A legtöbb embernél szóba se jöhetett, mert már túlságosan tisztes dolog volt ilyet viselni.
Én mégis hordtam tovább. Örökösen. A bátyáim különcnek tartottak miatta, de nem bántam. Jermaine bátyám mérges lett, hívta anyánkat. 'Mama, Michael újra a fehér zokniját vette fel. Nem tudnál csinálni valamit? Beszélj már vele!' És keserűen panaszkodott. Mind azt mondták, bolond vagyok. De én még mindig hordom a fehér zoknimat, és lám, most megint divatba jött. A fehér zokni, bizonyára Jermaine bosszantására, ismét menő. Nevetnem kell, ha erre gondolok.
A Thriller megjelenése után még az is újra divatba jött, hogy a nadrág szára megint bokáig érjen.

Az a szokásom, ha a divat valamit ellenez, én azonnal azt csinálom.

A Thriller sikere akkor tudatosult bennem igazán, amikor az album 1984-ben az American Music Awards és a Grammy Awards örvendetesen sok jelölését kapta. Emlékszem a túláradó ünneplésre. Ujjongtam örömömben, csatakiáltások közepette táncoltam körül a házat.

Végül is az a legfontosabb, hogy az ember hű legyen önmagához és azokhoz, akik szeretik őt. S dolgozzon sokat. Dolgozzon úgy, mintha a holnap már nem is létezne. Képezze magát! Küzdjön! Képezze magát, és fejlessze a tehetségét a legmagasabb szintre. Legyen a legjobb a maga területén. Tudjon többet a maga területén, mint bárki más. Használja hivatása eszközeit, legyen az könyv, táncparkett, vagy az úszáshoz szükséges medencényi víz. Bármi is legyen, az az övé. Erről sohasem akarok megfeledkezni.

Az 1984-es Grammy-gálán producerével, Quincy Jonesszal. A 8 kategóriában elnyert díjjal rekordot döntött.
Fotó forrása: Variety.com | Doug Pizac/AP/REX/Shutterstock

Az előadó tartozik a közönségnek annyival, hogy tisztességes, becsületes és tartással bíró ember legyen.

Tréfából sokszor elmondom, nem én kértem, hogy énekelhessek és táncolhassak. Pedig nem is tréfa, ez így igaz. Csak kinyitom a számat, s már ömlik belőlem a muzsika. Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen képességgel áldattam meg. Mindennap köszönetet mondok érte Istennek.

Michael Jackson kitörölhetetlen emléke továbbra is velünk él.

Az idézetek forrása:

Michael Jackson: Holdséta című önéletrajzi könyve.
Fordította: Horváth Attiláné.
Európa Könyvkiadó - Origo-Press Kiadó, 1989.
Újabb kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Oszd meg a cikket ismerőseiddel!

hirdetés

Ajánlott cikkek

Szólj hozzá!

Hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
Belépek vagy Regisztrálok

Kommentek