Jolie_77 teljesen igazad van...és tudom h van ez hiszen én kb. húúu...vagy 10 éve benne vagyok mind a 3 kategoriába pedig csak 15 éves leszek...szóval még esélyem se volt változtatni a dolgokon és egyre jobban látszik h nem is lesz...igazából születésemetől kezdve csak szenvedek de ezt sose fogja igazán érteni az aki nem éli át
Ahogyan skrillex_fuck-nak is írtam, neked is kívánom, hogy találd meg magadban az erőt, bízz magadban és szeresd magadat, mert másra nem számíthatsz sajnos. Nagyon szomorú, hogy ilyen fiatalon itt tartasz... tarts ki és ne add fel a reményt, hogy egyszer jobb lesz. Nekem ez segít valamennyit...
Amúgy abban teljesen igaza van a cikk írójának, hogy aki ezt nem élte/éli át annak fogalma sincs mitől döntenek így az emberek.Még csak elképzelni sem tudja. Mert például mi oka lenne (az én esetemben) egy 12 éves kislánynak arra, hogy vagdossa magát? Amúgy, hogyha a szülő csak egy kicsit is figyel a gyerekére akkor biztos észreveszi, hogy egyre kevesebbet van társaságban és még a családtagjait is kerüli. Nekem úgy sikerült kimásznom ebből az egészből, hogy arra gondoltam miért is csinálom ezt? (Ilyenkor már ott tartottam, hogy kiugrok az ablakon) És arra, hogy mi lesz majd akkor azokkal akik olvassák a blogomat? Aztán úgy ezen elgondolkodtam és elhatároztam, hogy akkor sem hagyom magam. És itt vagyok.
Azoknak akik még mindig benne vannak azt tanácsolom, hogy keressenek legalább 1 olyan indokot, amiért érdemes abbahagyni. Nekem tényleg nem segített senki, de nektek biztos tud valaki segíteni ebben. Sok szerencsét! ^.^
Néhány ember helyében elszégyellném magamat "Ez egy betegség,erre nincs gyógyszer " Lehet hogy igazatok van,de egy olyan embernek,aki ezt teszi magával,már az is segít ha leültök vele beszélgetni ,tanácsod adni neki ! Nem elsőre elítélni.Én is csináltam már ,és utána rettenetesen undorodtam magamtól napokig .Még mindig meg látszik a nyoma .De az egésznek az volt az oka ,hogy senki nem hallgatott meg ! Na meg persze,hogy lelkileg gyenge vagyok és belefáradtam az egészbe .De miután megtettem ,rá kellett jönnöm,hogy semmi,DE SEMMI ,nem lett jobb tőle .Kábé. 2 percig az égető érzésre figyeltem,miután megszoktam ugyan úgy vissza jöttek a gondok .És többet vágtam magamon .De tényleg nem lett jobb ./és igen,én meg tudtam állni,hogy ne folytassam ! / Szóval,gondolkozz, mielőtt ítélkezel !....
Nekem is van egy ismerősöm és rendszeresen csinálja annak ellenére hogy senki se érti mi a fene baja van mivel mindent megkap a felsoroltak közül. Ha mit tudom én pl. Vicodin-függő lenne mint dr. House akkor (részben) megérteném, de így az egésznek semmi értelme. Főleg hogy rejtegeti sebtapasszal... :/
Én is sajnos abba a nagy számba tartozom, aki önbántalmazáshoz folyamodott. Nyíltan nem beszélnék erről, de itt fogok. Mint nem rég rájöttem, egész kicsi korom óta bennem van a depresszióra való hajlam, kiskorom óta vannak gondjaim. Ha valaki jobban bele akar ebbe menni, nézze meg, mint nyílatkozott Demi a gyerekkoráról, nagyon hasonló volt az enyém is. Tudod, hogy az nem normális, amikor egy ovis korú gyerek kövérnek érzi magát, és az öngyilkosság érdekli. Elöször 12 évesen írtam a naplómba arról, hogy depressziósnak érzem magam, holott valószínűleg bele sem gondoltam, hogy ez mit jelent. Alig 4 hónappal később egy törött üvegdarabott tartottam a kezembe, gondolván "most kipróbálom, és megtudom milyen érzés", azt se tudtam, mit csinálok. Több, mint 10 sebbhely van azóta is a karomon ott, azt bizonyítva, hogy amikor elöször megéreztem milyen érzés megvágni magam alig bírtam leállni. Amikor leesett, hogy már egy 10 centis seb van a kezemen, abba hagytam. Pedig nem akartam. Anyukám megtalálta a sebemet, és akkor órákig kellett hallgatnom a hegyibeszédet, hogy mondjam el bármi gondom van, és hogy nem kell azt éreznem, hogy nem vagyok elég jó. Akkor azt hittem, hogy ez mind hülyeség, meg ilyenek. Több, mint fél év telt el azután az első összeomlásomig, amit én a mai napig a legnagyobbnak tartok. A depresszióra jelemző összes dolog jelentkezett rajtam: vagy csak aludni akartam, vagy egyszerűen nem tudtam, nem ettem, alig éltem. Egyszer a szokotnál jobb kedvem volt, de amint találkoztam a barátaimmal csak azt kérdezgették, mi a bajom. Pedig jól éreztem magam, tényleg jól. De ők nem úgy látták. Aztán jöttek az étkezési zavarok. Egy életre betesz egy gyereknek, ha kiskorába csúfolják a súlya miatt. Azon a nyáron a zene, azaz a 30STM segített legyőzni a depressziót. De ez nem oldotta meg a gondjaimat. Több, mint 9 hónap vágás nélküli élet után egy nap csak kijött rajtam. Olyan büszke voltam arra a 9 hónapra, de ez sem akadályozott meg abban, hogy megtegyem. Azóta elvetve előjönnek a hajlamaim az önbántalmazásra és a bulímiára. Két nappal ezelött az iskolában megtörtént, ami még eddig nem: pánikrohamom lett. Ennek ezer meg egy okai voltam, betudom azoknak, nem tartom a mostani állapotom annyira súlyosnak, mint ami másfél éve volt. Utálom, hogy amikor valaki meglátja a sebeim vagy megtudja valahonnan egyből letámad, hogy "ne csináljam". Nem is segíteni akarnak, csak lenéznek. Gyülölöm azokat a nézéseket, ők nem értik ezt meg, csak egyből elítélnek. Sablonos szöveg, de nekem Demi segített, mégha tudom, hogy a története fele csak médiaszöveg. A zene szintén hatalmas segítség. És persze a barátok. Nem a kamu barátokra gondolok, hanem az igazikra. Nekem sem volt senkim, neten találtam pár embert, aki segített. Vannak ingyenes vonalak, amiket fel lehet hívni, ha valakinek gondja van, mondjuk én sose tettem meg. Ha valaki végigolvasta ezt, és úgy érzi beszélni szeretne valamiről, nyugodtan írjon. Sajnálom, hogy hosszúra sikeredett.
Hú, már azt hittem, nem is fogják kitenni a cikkemet, ez most kellemesen meglepett Nos, íme egy kis személyes vélemény, amit ugyebár egy cikkbe nemigen illik belekeverni:) Ismerek pár olyan embert, aki ezt teszi magával, bevallom, időnként én is, és szeretnék egyfajta segítségfélét mutatni, de ha mást nem is, azt, hogy senki nincs egyedül a problémáival. Nos, azért is lesz cikksorozat, mert a kilábalásból való lehetőségeket is próbálom majd összeszedni. Olvasva a kommenteket: Való igaz, vannak olyanok, akik csupán feltűnési viszketegségből csinálják a dolgot, aztán nagyban mutogatják is másoknak. Igen, ilyen embert is ismerek. Az pedig, hogy betegség, annak részben kell igazat adnom. Elég súlyos pszichológiai problémák húzódhatnak meg a háttérben, amik közül a legsúlyosabb a Borderline-szindróma, amiben példának okáért József Attila is szenvedett. Példának okáért. Azokat meg nem értem, akik a cím alapján el sem olvassák a cikket. Akkor minek kommentelnek? Végül, de azt hiszem, nem utolsó sorban, örömömre szolgál, hogy tetszik a cikk, és jópáran elgondolkodtak rajta.
Sajnos én is csináltam, de én nem ezek miatt. Egyszerűen csak ha valamire vagy valakire ideges lettem akkor megvágtam, karcoltam a csuklómat, lábamat és úgy lenyugodtam. De aztán mikor láttam, hogy nem múlik el a nyoma ( mert azóta is látszik ) abbahagytam. Így visszanézve igazából nem volt jó semmire, maximum annyira, hogy kicsit lenyugodtam de nem érte meg…
nekem is az önbecsülésemmel volt probléma és hónapokon át minden éjszaka forgolódtam és hatalmas késztetést éreztem arra hogy megvágjam magam,felvágjam az ereim.. olyankor azt gondoltam hogy csak egy mozdulat csak egy vágás és végre vége mindennek de akár hányszor ott voltam hogy megcsinálom mindig eszembe jutottak a szeretteim és belegondoltam hogy milyen sok embernek okoznék fájdalmat ezzel, na meg persze sokat beszéltem erről a legjobb barátnőmmel és azt hiszem örülhetek hogy ilyen barátom van mert ő segített benne hogy elfelejtsem ezt az egészet
10-11 éves koromban én sokszor csináltam, de csak azért mert eléggé hisztis voltam és ha valami nem úgy volt ahogy én akartam akkor nagyon begurultam és vagy belerúgtam vagy ököllel beleütöttem a falba, de többnyire inkább karmoltam az alkaromat, szerencsére már nem csinálom, és ez annak köszönhető hogy egyszer majdnem elszakadt egy ínszalagom, onnantól kezdve többet nem vertem ököllel a falat és valahogy a karmolásról is leszoktam.
Velem történtek ezeknél sokkal rosszabb dolgok is de soha sem jutott eszembe hogy kárt tegyek magamban persze ez ember függő vannak is ismerőseim akik vagdossák magukat és az a legdurvább hogy a szüleik nem veszik észre pedig én messziről észrevettem a vágásaikat és próbáltam segíteni nekik sajnos nem sok sikerrel
aki olyan gyáva, hogy magában kárt tesz, mintsem hogy segítséget kérjen, azt nem tudom sajnálni. Pontosabban, a problémája miatt sajnálom, de az hogy utána melyik utat válaszja, az rajta múlik. voltam olyan helyzetbe, mikor nekem is könnyeb lett volna megfogni egy borotvát, van kinyitni a gyógyszeres szekrényt, de mégsem tettem. én igenis, orvoshoz fordultam, szembenéztem a problémámmal, és nem elmenekültem előle. és aki úgy érzi, hogy segítséget kérni szégyen, az így járt...
Lehet h nektek a csaldotok segít csakhát az én helyzetem egy kicsit furább mert mindhárom eset megtörtént/megtörténik velem egyszerre:az egész két éves koromban kezdődött amikor a nagyszüleim ccsak úgy kijelentették h utálnak azután folyamatosan piszkálnak (amugy is hajlamos vagyok a depresszióra(az apám depressziós)...most gondolhatjátok h kitalálom az egészet mert ki emlékszik kétéves korára erre viszont az a magyarázat h nagyon jó a memóriám szóval szinte mindenre emlékszem...majd az apám mondta h tönkretettem az életét pedig mindig csak én próbáltam megfelelni neki,mert tudtam a problémájáról...biztos azért utálnak mert hajlamos vagyok a depresszióra De amikor megszületem nagyon alacsony volt a súlyom és tüdőgyulladást is kaptam ugyh tüdőéretlenségem is és kényszeresen etettek h hízzak pedig még tovább fogytam...szóval az a kényszerítő érzés megmaradt amikkor ennem kell és egyszerűen nem is tudok új ételeket megkostólni...de anyumat kiskorom óta sírni látni sem jó...és mindig folytatódik sőt anyummal már jó ideje nem is beszéltem mert a két testvérem annyira lefárasztják h rám már nem marad se ereje se ideje...még egy könyvet is teleírhatnák vele annyi van ezekből csak a jódolgok nem történnek
Ui:nem csak a vagdosás számít önkinzásnak pl.én nem nagyon eszek semmit mondjok erre több ok is van de ez is mazoizmus némely esetben de egyszerűen nem tudom elfelejteni a dolgokat
offline
0 felhasználónak tetszik:
"Ez egy betegség,erre nincs gyógyszer " Lehet hogy igazatok van,de egy olyan embernek,aki ezt teszi magával,már az is segít ha leültök vele beszélgetni ,tanácsod adni neki ! Nem elsőre elítélni.Én is csináltam már ,és utána rettenetesen undorodtam magamtól napokig .Még mindig meg látszik a nyoma .De az egésznek az volt az oka ,hogy senki nem hallgatott meg ! Na meg persze,hogy lelkileg gyenge vagyok és belefáradtam az egészbe .De miután megtettem ,rá kellett jönnöm,hogy semmi,DE SEMMI ,nem lett jobb tőle .Kábé. 2 percig az égető érzésre figyeltem,miután megszoktam ugyan úgy vissza jöttek a gondok .És többet vágtam magamon .De tényleg nem lett jobb ./és igen,én meg tudtam állni,hogy ne folytassam ! / Szóval,gondolkozz, mielőtt ítélkezel !....
és próbáltam segíteni nekik sajnos nem sok sikerrel 
