Brian Molko úgy érzi, felnőtt

A Placebo zenészével az olasz La Repubblica magazin riportere ült le egy igazán mély és hosszadalmas beszélgetésre, amiből számtalan dolgot megtudunk a róla, a múltjáról, a világszemléletéről és arról, mi is ihlette meg legújabb lemezük dalait.

hirdetés

„Minden alkalommal, amikor valaki követ London utcáin, fogadni mernék, hogy egy olasz nő az” – kezdi a mesélést Brian Molko a legfanatikusabb rajongói említésével. Azonban nem bánja, hogy ilyen hatalmas érdeklődés tárgya.

Ahogy mi is megírtuk, a zenekar frontembere decemberben töltötte be negyvenedik életévét, így születésnapja alkalmából a rajongói szerveztek egy kampányt a közösségi oldalakon, azzal a céllal, hogy így ajándékozzák meg az énekest. A kampány a Tumblrön és a Twitteren keresztül zajlott, a MolkoFourOh hashtag alatt, és egyszerűen a „Molko Y’know?” nevet kapta az énekes szállóigévé vált szófordulata után.

„Azt hiszem, a rajongók jobban élvezik a születésnapomat, mint én magam. De tényleg megindító volt látni, milyen sok erőfeszítést fektettek ebbe. Kevésbé éreztem magányosnak magam tőle, és remélem, a mi zenénk is segít nekik kevésbé magányosnak lenni. És igen, ez megmutatja az internet és a közösségi oldalak pozitív oldalát” – teszi hozzá kissé vonakodva, hiszen köztudott, hogy nem rajong a közösségi portálokért. Hiszen a Placebo legújabb kislemeze, a Too Many Friends is nyilvánvalóan a Facebook, valamint az internetes barátgyűjtés ellen szól.

„Tudom, ludditának (technofób – a szerk.) hangzom, de ez az egész egyszerűen nem érdekel.” Nos igen, az elmúlt húsz évben megbizonyosodhattunk róla, hogy Brian Molko nem fél attól, hogy bátran hangoztassa a nem éppen népszerű véleményeit is.

Amikor a magazin riportere megérkezett hozzá, kávézva, cigarettával a kezében invitálta be a Berliben található Soho House-i hotelszobájába egy teára. Mint ahogy Barbara Pantanella leírásából megtudhatjuk, a zenész egy farmert, és egy egyszerű, fekete pólót viselt, és régi szokásához híven ismételten szemhéjpúderrel valamint szempillaspirállal emelte ki vonásait. Mégsem ugyanaz a sápadt, zavaros nemi identitással rendelkező provokatív fiú már, akit megismerhettünk a karrierje kezdetén, hanem egy átgondolt, rendkívül udvarias férfi, aki választékosan, helyzethez illően fejezi ki magát – egy-két becsúszott káromkodást leszámítva. Az egyetlen változást az jelenti, hogy felnőtt, drogmentes életet él, valamint levetkőzte fiatalkori lázadásait. Viszont helytelen lenne azt mondani, hogy megöregedett, továbbra is a saját szabályai szerint él, és úgy érzi, nem szorul magyarázatra, miért is olyan, amilyen.

„Sosem követtem a trendeket, nincsen tévém, nem hallgatok rádiót, azt mondhatnád, nem is veszem ki a részem a világ dolgaiból, de én ezzel így teljesen elégedett vagyok. Az emberek azt mondják, a Facebook olyan, mint a drog, nagyon gyorsan elkezdhetsz függeni tőle, már pedig én egy függőségekre hajlamos személy vagyok, így inkább távol maradok tőle” – osztotta meg a mai világban meglehetősen régimódinak számítható véleményét, majd belekezdett legújabb kislemezük történetének mesélésébe. – „Egy nap, nem emlékszem, mit írtam be a Google-be, vagy épp milyen pornót néztem, de hirtelen a képernyő megváltozott, és különféle homoszexuális reklámok villantak fel, amik azt hirdették, hogy meleg vagyok. Azt gondoltam, a számítógépem azt hiszi, b*zi vagyok, aztán fel is merült bennem, hogy igazán nevetséges lenne így elkezdeni egy dalt. Azonban ekkoriban néhány barátom mesélt arról, hogy már nem fogadnak el újabb barátjelöléseket a Facebookon, mert túl sok barátjuk van, én pedig elkezdtem azon gondolkozni, milyen hatással is van az internet, és a közösségi hálózat az emberi interakciókra, így született meg ez a dalszöveg.”

Ezután szóba került a kislemezhez készült klip is, amiben az Amerikai Psycho írója, Bret Easton Ellis is közreműködött mint narrátor. Mikor a frontember megtudta, hogy a kisfilm rendezője kit kért fel erre a szerepre, annyira megörült, hogy állítólag egy pillanatra minden önuralmát elvesztette, és hangosan nevetve kezdett el ugrálni a kanapén.

„Addig nem találkoztam vele személyesen, de terveztem, hogy ha már Los Angelesben vagyunk, megoldhatjuk. 18 éves voltam, amikor olvastam az első két könyvét, a Nullánál is kevesebbet és a Vonzás szabályait, és nagyon nagy hatással voltak rám. Az újabb munkái közül nagyon szeretem a Holdparkot a hihetetlen öniróniája miatt” – kezdett bele a magyarázásba, majd ezután a riporter szerint alig lehetett lecsillapítani Briant, aki lelkesen kezdte magyarázni az egész könyv történetét, így megmutatva, milyen hatalmas rajongója az írónak, aztán tovább beszélt a könyvekről, valamint az irodalomról, ami nem is meglepő a drámát tanuló, színész-végzettséggel rendelkező énekestől.

„A legelső könyv, ami igazán lenyűgözött, az a Halhatatlanság volt Milan Kunderától, tinédzser koromban mindenhová magammal vittem. Amiért utoljára nagyon oda voltam, az pedig az A Visit from the Goon Squad a Pulitzer-díjas Jennifer Egantól. Az egy kib*szott remekmű!” – fejezi ki a tőle megszokott módon a véleményét. – „Azt hiszem, jobb lettem történetmesélésben, a Loud Like Love a pályafutásom legszemélyesebb albuma, ami a legsebezhetőbbé tesz. Az összes dalszöveget, mindent, ami kiszivárog a történetekből, a személyes tapasztalataim alapján írtam, de ez nem egy oldal a naplómból, inkább ismételten a dalokba való meggyónás. Nem lenne tisztességes, ha kiteregetném a szennyest, azt hiszem. Viszont szeretem a valódi érzelmeken alapuló történeteket.”

A riporter, hogy elterelje a frontember figyelmét az irodalom iránti lelkesedéséről, inkább áttér a zenekar múltjára, valamint arra, hogy hogyan tette Briant számtalan ember példaképévé a nemi identitása. – „Akkoriban annyira fiatal, arrogáns és lázadó voltam, imádtam azt a tényt, hogy ezzel irritálhatom az embereket. De ma már nem vagyok ilyen, többé nem tartom ezt feladatomnak. Régebben is valószínűleg az alkohol, illetve a kábítószerek táplálták ezt az érzést bennem.”

Azonban manapság, ha már egy andogün férfi biszexuálisnak vallaná magát, valószínűleg nem is okozna akkora botrányt, hiszen a mai fiataloknak a Placebo már kikövezte az utat. – „Ez manapság már nagyon elfogadott, és úgy gondolom, ehhez mi is jelentős mértékben hozzájárultunk. Az, amit mi képviselünk, illetve az, amit a zenénk képvisel, mindig is a legőszintébb kifejezése volt annak, milyenek is vagyunk valójában. Nem érzem kötelességemnek, hogy megvalósítsak egy életmódot mások számára. Amit tettünk, mindig is több volt az elfogadás és tolerancia egyszerű gondolatánál, ez egy politikai tett volt, egy kísérlet arra, hogy megváltoztassuk a szexualitásról kialakított közvéleményt. Azonban, ha mindig ugyanazokhoz a dolgokhoz ragaszkodsz, akkor az egy idő után az egész elveszti a jelentőségét. Ha még mindig ugyanolyanok lennénk, mint húsz éve, az elég szomorú lenne… De úgy gondolom, fontos, hogy milyen pozitív hatással voltunk a mai felfogásnak a kialakulására, szóval természetesen nem bánok semmit.” – zárta le végül a témát.

Ezután még Molko megosztotta a karácsonyra vonatkozó terveit, miszerint szeretne elmenni Indiába a nyolc éves kisfiával, Codyval, hogy ő is megtapasztalja a „saját gyermeki szemével” az ország szépségeit, amit ő már látott régebben. Majd legvégül megosztotta a magazin riporterével, hogy amikor megöregszik, olyan szeretne lenni, mint Leonard Cohen. – „Amikor látom, hogy 70 éves létére milyen méltósággal van a színpadon, az reményt ad nekem is, mert nem tudom, mi mást is csinálhatnék az életben, hiszen ki adna nekem munkát?" – zárta le kuncogva a beszélgetést, majd búcsúzóul még készített egy képet a magazin riporterével.

A Placebo új lemeze Németországban szeptember 13-án, az Egyesült Királyságban szeptember 16-án, az Amerikai Egyesült Államokban pedig szeptember 17-én kerül a boltok polcaira, így hamarosan mindannyian betekintést nyerhetünk a zenész eddigi legszemélyesebbnek vallott munkájába.

hirdetés

hirdetés