Íme az első interjú a Pretty Little Liars A.D.-jével!

Kedden ért véget a Pretty Little Liars, méghozzá nem is akármilyen fináléval. VIGYÁZAT, SPOILERVESZÉLY!

A kedd este képernyőre került végjáték ugyan megosztotta a rajongókat, de mi tagadás, igen szép kis történet állt össze a végére, ami minden bizonnyal sokáig lázban tartja még a rajongókat. A sorozat új főgonász, az eleinte csak Über „A”-ként emlegetett A.D. leleplezték, aki nem más, mint Spencer Hastings titokzatos ikertestvére, Alex Drake. Az ELLE nemrég interjút készített a karaktereket alakító Troian Bellisarióval, aki mindenre kiterjedő választ adott a gonosz ikerrel és az életre keltésével kapcsolatban.

– Először is kezdjük azzal, hogyan tudtad meg, hogy te játszod A.D.-t?

– Az ötödik évad kezdetén tudatták velem. Marlene [King, a sorozat kreátora – a szerk.] félrehívott, és azt mondta, van egy ötlete, de nem tudja, a csatorna áldását adja-e rá... Ezt követően leültetett, és elmagyarázta az egészet. A lelkemre kötötte, hogy nem mondhatom el senkinek, így több, mint egy éven át őriztem a titkot. A hatodik évad végén szólt, hogy zöld utat kaptunk. Olyan volt, mintha egy versenyen eldördült volna a startpisztoly.

– Hogy nézett ki az a beszélgetés, amikor Marlene először mesélt neked a tervéről?

– A beszélgetésre két jelenet felvétele között derült fény. A forgatások közti szünetekben odamentem Marlene-hez, hogy minél többet megtudjak az elképzeléséről. Jó kis sztorizás volt! Azt szerettem volna, ha elmond nekem mindent. Körülbelül két órát vett igénybe, hogy töviről-hegyire elmondjon nekem mindent. Volt mit megbeszélni bőven! Akkoriban még Mary Drake-ről sem tudtam – akkor még nem mutattuk be a közönségnek a karaktert –, így arról sem volt fogalmam, hogy Spencert örökbefogadták. Volt mit megvitatni.

– Ezen a ponton már olyan volt, mintha az egész történet összeállt volna a fejében?

– Igen. Eredetileg ötévadosra tervezték a sorozatot. Úgy volt, hogy leleplezzük Charlotte-ot és kész, de a negyedik évad idején a csatorna megkereste Marlene-t, és közölték vele, hogy szeretnék hétévadosra nyújtani a szériát. Ekkor történt, hogy elkezdett egy új világot kreálni, egy vadiúj gonosszal. Akkoriban, amikor beavatott a tervébe, már egy éve agyalt az ikertestvér ötletén, és végül véghezvitte. A következő két évben ezt dolgoztuk ki.

– Ezidő alatt Marlene hintett el morzsákat a történet alakulására vonatkozóan?

– Nem, mert így lett váratlan a végkifejlet. Spencer körülményei, az, hogy a Radley-be küldték, és hogy ott otthon érezte magát, hogy kapcsolódott a helyhez, azt az érzetet keltette, hogy van oda fűződő múltja. Talán véletlen volt, talán segített Marlene ötletének elővezetésén, de azok a jelenetek tökéletesen illeszkednek Spencer történetébe, elvégre a Radley-ben született, ő is része az intézmény történelmének, nemcsak az az övének.

– Hogy sikerült ilyen sokáig titokban tartanod Über „A” kilétét?

– Nagyon kemény volt. Már jó ideje kérdezgettek az emberek arról, ki A.D., amikor rávágtam, hogy „Én vagyok!”. Mindenki csak nevetett. Némiképp jó érzés, amikor van egy olyan titkod, amiről csak néhány ember tud. Így könnyű megőrizni azt.

– Mit tudhatunk az utolsó epizód forgatásáról? Fokozott titoktartással készítettétek?

– Igazából nem volt szükség rá, mert a stúdió területén forgattunk. Lehet ugyan, hogy voltak a stúdióban körülnéző vendégcsoportok, akik a forgatásra voltak kíváncsiak, és sok jelenetnél ott voltak, de én Spencernek voltam öltözve, annyira közel pedig nem jöhettek, hogy hallhattak volna brit akcentussal beszélni, vagyis nem tudtak meg semmit.

– Ebben az évadban kipróbáltad magad rendezőként is, ráadásul éppen annak az epizódnak a direktori feladatait bízták rád, amiben a legtöbb utalás van Über „A” kilétére vonatkozóan. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Ezra összefut „Spencerrel” a reptéren. A sasszemű rajongóknak fel is tűnt, hogy nem lehet az a lány Spencer, elvégre kizárt, hogy olyan rövid idő alatt a reptérre ért volna a Lost Woods fogadóból, ahol az előző jelenetében láthattuk. Ez azt jelentette, hogy így próbáltad rávezetni őket?

– Abszolút! Ez volt az első jelenet, amikor Alexet rajtakapták egy olyan szituációban, amikor nem ő volt ő, hogy azt hitték róla, hogy Spencer. Minden más jelenetben jól fel van készülve az ilyesmire. Úgy jár, mint Spencer, és mindenki azt hiszi róla, hogy ő az, de amikor Ezra feltűnik, miközben Wrennel van, az a tervén kívül eső dolog, olyasmi, amivel nem számolt. Természetesen tudtuk, hogy ez a jelenet egy óriási árulkodó jel lesz a közönség bizonyos tagjainak szemében. Mind egyetértettünk abban, hogy lesznek, akik rájönnek, és helyesen tippelnek. Mondtam is Marlene-nek, hogy ezek után nem leszünk képesek az irányításunk alatt tartani a titkot, de persze ez nem jelenti azt, hogy a közönség ettől eltekintve ne mulathatna jól, hiszen lesznek olyanok, akik számára Spencer ikertestvére olyan váratlan lesz, akár egy pofon. Jó lesz. Mások ezzel szemben azért érzik jól magukat miatta, mert bejött a tippjük. Úgy voltunk vele, hogy ha rá is jönnek a turpisságra, az még nem veszi el a rejtélyben rejlő mókát, csak azt az érzetet kelti, hogy te is a beavatottak közzé tartozol.

– Voltak jelenetek az évad során, amikor Alexet alakítottad. Hogy tudtad ezt megtenni anélkül, hogy elárulnád magad?

– Felépítettünk egy fejlődési folyamatot, hogy hogyan is válik egyre jobbá Spencer megszemélyesítésében. Pengevékony élen táncoltunk aközött, hogy megtartsuk a titkot, de finoman elejtsünk utalásokat. Az volt az egyik első jelenet, melyben Alexet láthattuk, amikor felbukkan Spencerként, és búcsúcsókot kér Tobytól. Idegességünkben szétizzadtuk magunkat amiatt, hogy mit viseljen Spencerként, mennyire jól alakítsa őt, mennyire érezze kínosan magát, mennyire legyen árulkodó. A rajongók ebből csak annyit láttak, hogy Spencer ideges, mert búcsút kell vennie Tobytól. Csodálatos volt! Kitöltötték a hiányzó részeket.

– Tudták a kollégáid, ki vagy, amikor Alexet játszottad?

– Igazából egyetlen egy ember tudta rajtam kívül idő előtt, hogy ki vagyok, és az Keegan [Allen, a Tobyt alakító színész – a szerk.] volt. Mi ketten voltunk a titok őrzői. Nem hiszem, hogy a csajok sejtették volna, míg bele nem merültünk az utolsó évad forgatásába. Volt pár jelenet, amiben együtt szerepeltünk, de ők nem tudták, hogy én akkor egy másik karaktert alakítottam. Egyszerűen azt hitték, nem vagyok topformában aznap. Idővel persze megtudták, mindenki be lett avatva.

– Hogyan reagáltak rá, amikor megtudták?

– Az évad legelején van egy jelenet, amikor Hanna felébred egy Spencerről látott álomban, amikor még abban a cellában van, ahová A.D. bezárta. Amikor a többiek elé álltunk, és beszélni kezdtünk nekik Alexről, Ashley [Benson, ő alakítja Hannát – a szerk.] rákérdezett, hogy „Várjunk csak, te egy másik karakter voltál abban a jelenetben, és nem mondtad el?”. Mondtam neki, hogy „Igen, de nem mondhattam el!”, amire úgy felelt, hogy „Elárulva érzem magam!” (nevet)

– Milyen volt, amikor mindenki megkapta a finálé forgatókönyvét?

– Volt egy felolvasós összejövetel, pontosan abban a szobában, ahol annak idején a legelső epizód szkriptjét olvastuk. Az asztal köré ültünk, ott volt az összes író és producer, és mindenki, akik olyan karaktereket alakítottak, akik a fináléban visszatértek hosszú idő után először. Szóval összeültünk, átrágtuk magunkat a forgatókönyvön, ami majdnem olyan volt, mint egy rádiós színdarab. Vicces volt az Alex és Spencer közötti jelenetek felolvasása, főleg, amikor Alex megmagyaráz mindent. Óriási volt ezt a két karaktert eljátszani abban a szobában, mindenki előtt, és látni, hogyan működik.

– Gyakoroltad a brit akcentust?

– Ó, hát persze! Korábban soha nem voltam még olyan ideges, a szívem majd' kiugrott a helyéről közben. Váltogatni a két különböző akcentus és a két különböző személyiség között... még sosem voltam fáradtabb. A végére egy harmadik személy lettem, akinek fogalma sem volt, mi folyik körülötte.

– Hogyan írnád le az alapvető különbséget Spencer és Alex alakítása között?

– Spencer kibújik a dolgokból [a gyors észjárásának köszönhetően], innen jön az ő magabiztossága, ezzel szemben Alex egészen másmilyen. Ő egy pimasz és szexuális szempontból magabiztos nő. (nevet) Én erre úgy szoktam gondolni, hogy míg Spencer az eszének és a szívének köszönhetően viszi véghez, amit akar, addig Alex az eszével és az ágyékával. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy neki nem lenne szíve és érzései, csupán pácélt épített a szíve köré, hogy védje azt.

– Milyen érzés volt egy gonosz, brit ikertestvért alakítani titokban, miközben az amerikai testvérét játszottad?

– Először is, Marlene-nel fel kellett építenünk a karakter történetét, sajátosságait és megmozdulásait. Egy nagyszerű dialektus tanárral volt szerencsém kidolgozni a karakter ritmusát. Ha egyszer belejössz [az akcentus elsajátításába], onnantól kezdve buli lesz kitalálni, mennyire jó is Spencer utánzásában. Még ha sokáig megfigyelsz is valakit, kell, hogy meglegyen benned a másik hiteles megformálásának képessége, és sok múlik a másik megítélésén is. Ez nem szükségszerűen azon múlik, hogy Alex jól mimikál, hanem azon is, mit gondol Spencerről.

– Ez egyike azon televíziós drámáknak, melyek azzal záródnak, hogy a rég elveszett gonosz ikertestvér lelepleződik, és értelmet ad a történetnek. Már a kezdet kezdetén elfogadtad a sorozat őrültségét?

– Nem, sőt harcoltam ellene, de már rég fejet hajtottam a PLL gépezete előtt. Volt egy beszélgetésem Norman Buckley direktorral, aki talán mindenki másnál több epizódot rendezett, és azt mondta, hogy „A körülmények lehetnek fantasztikusak, de az érzelmek valósak.”. Sokat gondolok sci-fi és fantasy történetekre. Ha a karakterek olyan világban élnek, ahol sárkányok és varázserő van jelen, vagy egy olyanban, ahol könnyűszerrel utazhatsz téren és időn át, akkor az a munkád, hogy fenntartsd a látszatot. Elsőre kemény volt ennek elfogadása számomra, mert úgy tekintettem a műsorunkra, mint a Gossip Girlre. Úgy gondoltam a karakterekre, mint egy csapat emberre, akik interakcióba lépnek egymással a való világban, de amikor mindenhol „A”-t látod, aki mindent lát, belátod, hogy ez fizikailag lehetetlen egy ember számára. Szóval... itt jön képbe az, hogy mondjuk azt, hogy ennek az embernek őrületes mennyiségű pénz áll a rendelkezésére, és neki van a legjobb kémfelszerelése a világon. Ha egyszer elfogadod ezeket a körülményeket, onnantól nyert ügyed van, csak sodródnod kell tovább.

– Hogy a francba volt képes Über „A” finanszírozni a kémkütyüket és lefizetni, akit le kellett? És akkor még nem is beszéltünk a föld alatti babaházról...

– Nos, egyrészt Wren hihetetlenül gazdag volt, másrészt Charlotte mindent Alexre hagyott. Így könnyű! (nevet) A show kezdete óta tehetős rosszfiúkkal dolgoztunk, akik folyton továbbpasszolták a vagyonukat az utánuk következőnek.

– Talán furcsán hangzik, de több értelme volt egy gonosz iker leleplezésének a Pretty Little Liars világában, mint Dan Humphrey leleplezésének a Gossip Girlben. Az a műsor egy sokkal realisztikusabb világban játszódott, így nehéz elhinni, hogy Dan saját magát is éveken át terrorizálta. Ott nem volt Radley, se több személyiségű karakterek, se gonosz iker, ami megmagyarázhatta volna ezt a viselkedést...

– Igen, forgathatod a szemed, hogy „Ó, Istenem, egy gonosz iker!”, de ritkán adatik meg az embernek a lehetőség, hogy egy olyan történetet meséljen el, melyben akad olyan pillanat, amikor valamit egyszerre érzel komolynak és eltúlzottnak. Nem is beszélve arról, amikor egy olyan világban játszol, ahol nemcsak elfogadják, de egyenesen el is várják az ilyen fordulatokat. Színészként az a dolgom, hogy minél alaposabb munkát végezzek, és olyan reálisan hozzam a rám bízott karaktert / karaktereket, amennyire csak lehetséges. A műsornak a világában megadatott nekem a lehetőség, hogy egy gonosz, brit ikertestvért keltsek életre, amit megcsináltam, és nagyot szólt. Mikor máskor tehetnéd ezt meg?

– Hogy érzed magad most, hogy a világ megtudta, ki Über „A”?

– Nagyon ideges vagyok amiatt, hogyan vizsgázik a nézők előtt a karakter. Furfangos történet, de még ha ki is találod, hogy Spencernek van egy ikertestvére, a háttérsztorijára biztosan nem jössz rá, és arra az őrületre, ami Rosewoodba hozta őt. Azt hiszem, érnek még meglepetések így is. Véleményem szerint nem úgy nézed végig ezt a fordulatokban gazdag, hétévados show-t, hogy amikor a végén meglátsz engem egy másik személyiséggel, másik akcentussal, azt mondod, „Nem, ezt nem veszem be!”. Időugrások és váratlan fordulatok tarkítják a történetet, melyeken a nézők velünk együtt mennek át, így azt hiszem, a közönség is élvezni fogja. Remélem, hogy így lesz. Ha ez az utolsó két óra, amit Rosewoodban töltesz, akkor remélem, élvezed!