Nina 10 profilja

Florence Pugh Hollywood egyik feltörekvõ, nagy színésznõje. Az alakítása a 'Kisasszonyok'-ban, a 'Midsommar'-ban egyszerûen nem hagynak kivetnivalót maguk után, és biztos vagyok benne, hogy ezután sem fog majd csalódást okozni a közelgõ filmjeiben. A filmiparban már nevet szerzett magának, a kollégái elismerik, egyértelmûen ért ahhoz, amit csinál.

Anya Taylor-Joy neve sokáig ismeretlen volt a számomra, egészen pár évre visszamenõig, amikor is megpillantottam õt a 'The VVitch' (magyar címén: A boszorkány) c. filmben. Már akkor, az elsõ pillanattól fogva magával ragadott a játéka, az, hogy milyen hitelesen hozott egy ennyire mély, ennyire bonyolult karaktert. Aztán láttam a 'Split / Széttörve' c. filmben is - itt is hozta a formáját, én pedig (megint csak) le voltam nyûgözve. Sajnos ez után évek teltek el, mire újra megpillantottam volna: ezúttal azonban nem egy filmben, hanem egy sorozatban: a Netflix egy sorozatában, a 'The Queen's Gambit' (magyar címén: A vezércsel) címû, 7 részes mini sorozatban. Ezúttal Elizabeth 'Beth' Harmon-t alakította, egy zseniális, árva kislányt, aki gyönyörû fiatal nõvé érik, miközben azért harcol, hogy a világ legjobb sakkjátékosa legyen, és valahogy túlélje a nyugtatók és az alkohol okozta rémálmokat, melyeket saját maga teremtett, és amely akár a vesztét is okozhatja. És habár már a 'The VVitch'-ben is imádtam, ez a szerep valahogy más volt - egyrészt a karakter függõsége nagyon közel állt a szívemhez, másrészt pedig Anya tökéletesen megmutatta a karaktere kínlódását, szenvedését. Õ maga lett a karakter, egyenesen egybeforrtak a sorozat során.
Nagyon fiatal még, így izgatottan várom, hogy milyen jövõ áll elõtte. Már az eddigi munkáit tekintve azt hiszem bátran kijelenthetem/kijelenthetjük, hogy nem fogunk csalódni benne.

Margot Robbie korunk egyik legtehetségesebb színésznõi közé sorolható, legalábbis az alapján, amit eddig láttam belõle. Tonya Harding-ot remekül alakította a Tonya c. filmben, amiért - véleményem szerint - simán megérdemelt volna egy Oscar-díjat is. Még a 'Wall Street Farkasa' c. filmben lévõ, aprócska kis szerepébõl kihozta a legtöbbet, lévén ott tulajdonképpen egy elég sekélyes karaktert alakított. Az 'Once Upon a Time... in Hollywood'-ban egy tragikus gyilkosság során életét vesztett színésznõt alakított, Sharon Tate-et... Habár kevesebb szerep jutott neki a filmben, mint amit reméltem, mégis, Margot mindent beleadott, hogy meggyõzõen hozza ennek a tragikus körülmények között életét vesztett nõnek a jellemét.
A kedvenc szerepem tõle egyértelmûen Harley Quinn - habár az 'Öngyilkos Osztag' egy botrányosan rossz filmre sikeredett (itt debütált Margot Harley-ként, Joker barátnõjeként és bûntársaként), talán egyedül Margot alakításának köszönhetõen érdemes volt megnézni a filmet. A karakter persze olyan népszerû lett a nézõk körében, hogy egyértelmû volt, Harley kalandjai folytatódni fognak - és mivel az emberek imádták Margot-ot a karakter bõrébe bújva, ezért Harley Quinn sikere a filmvásznon nagyrészt neki is volt köszönhetõ.
Így jutottunk el a 2020-ben megjelent 'Birds of Prey' (magyar nevén: Ragadozó madarak) c. filmhez, melyben nem más jut fõszerephez, mint Harley Quinn, azaz Margot, immár azonban a Joker árnyéka nélkül. Ebben a filmben pedig bebizonyította, hogy sem neki, sem a karakterének nincs szüksége másra ahhoz, hogy kiteljesedjen, hogy sikeres legyen. Minden tiszteletem az övé, nagyszerû színésznõ.
Ezek mellett csodálatos, vidám, kellemes személyiségnek tartom, egy igazi feministának és emberbarátnak, aki mindezek mellett gyönyörû, elbûvölõ és bájos is.

Jodie Comer, ladies and gentleman. Elõször a Fehér Hercegnõ c. sorozatban láttam, és habár a sorozat maga nem nyûgözött le sokáig, Jodie megragadta a figyelmemet. Csak évekkel késõbb találkoztam vele újra, amikor elkezdtem nézni a Killing Eve (magyar címén: Megszállottak Viadala) c. sorozatot, amiben Jodie nem egy egyszerû karaktert, hanem egy szociopatát játszott/játszik, méghozzá fenomenálisan, teljes beleéléssel. A játéka magával ragadja az embert, és csak azt veszed észre, hogy akaratodon is kívül elkezdtél szimpatizálni a karakterével, aki tulajdonképpen egy bûntudatra képtelen orgyilkos, aki nem riad vissza a leggroteszkebb tettektõl sem, nyíltan provokálja a környezetét, manipulatív és kegyetlen, mégis magával ragadó, sötét humora pedig még nevetésre is késztet. Persze a manipulatív külsõ alatt felfedezhetjük a karaktere rejtett mélységeit, a fájdalmat, amit a családja okozott neki, azt, ami részben olyanná tette, amilyen. Jodie Villanelle minden egyes fájdalmát, "félelmét" olyan meggyõzõen alakítja, hogy lassan kezded azt a sajátodnak érezni. Nem csoda, hogy BAFTA-díjat kapott az alakításáért.
Természetesen a karakter nem egyenlõ magával a színésszel, az emberrel. Jodie kedves, vicces és elbûvölõ. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy nagyon is tehetséges, ezt (úgy gondolom) senki sem vitathatja. Alig várom már, hogy a Killing Eve-en kívül más sorozatokban, filmekben is láthassam, kétség sem fér hozzá, hogy azokban is a remekül alakít majd.

Korunk egyik legjobb színésze, és egyben talán a legnagyobb kedvencem is. Kylo Ren/Ben Solo szerepében ismerkedtem meg vele, a Star Wars: Ébredõ Erõ c. filmben, majd ezek után elkezdtem követni a munkásságát. A BlackKklansman-ben óriásit alakított, megérdemelte érte az Oscar-jelölést, akárcsak a Marriage Story-ban nyújtott szerepéért. Rendkívül precíz ember, teljesen beleéli magát a munkájába, mindig pontos, a karakterei legmélyére ás és mindent belead egy szerepbe, eggyé válik az általa játszott karakterekkel. Azon kívül, hogy rendkívül tehetséges, nem lehet elmenni a tény mellett, hogy mennyire csodálom az miatt, hogy kerüli a botrányokat; a magánéletét, családját teljesen távol tartva a reflektorfénytõl - mindez is csak azt mutatja meg, hogy mennyire profi, mint színész. Figyelemre méltó továbbá a tény is, hogy habár erõs szorongással küzd, valamint szociális fóbiája is van, mégis folytatja a munkáját, hiába nem érzi kényelmesen magát mindig a reflektorfényben.
Összességében azt mondanom, hogy igazán figyelemre méltó, mind emberként, mind színészként. Kétségem sincs afelõl, hogy a karrierje még sokáig szárnyalni fog.

Utoljára 2015-ben írtam róla véleményt, de mivel nem gondoltam elég 'kifejezõnek', ezért megpróbálom újra, lényegretörõen leírni, hogy mit is gondolok errõl a kétszínû kis piócáról.
Színészi karrierje? Nulla. Õ maga is tudja, egész Hollywood tudja, mindenki tisztában van vele, hogy egy cseppnyi színészi vénája sincs. Nem véletlenül kritizálják folyamatosan a kritikusok, magánemberek egyaránt.
Énekesnõ? Van pár dala, amit meg lehet hallgatni, de a hangja pocsék, még playback-kel is.
A magánélete? Elõadja a nagy szentnek magát, miközben mindenkit manipulál maga körül, hazudik az embereknek, alkoholista és drogfogyasztó (amit persze erõsen próbál titkolni), és rettenetesen mérgezõ személyiség. Emberileg egy nagy nulla, tehetsége nincsen. A rajongói, akik a sok húzása után, még mindig vakok, megvédik, vagy ostobák, vagy maguk is éppolyan betegek, mint a kedvencük.

Megosztó személyiség. Már 2010 elõtt is követtem a karrierjét, már akkor is nagy hatással volt az életemre, és sokáig imádtam, mint Hannah Montanát, imádtam a dalait, és õt magát is. Sajnos a színészi karrierjérõl sokat nem tudok nyilatkozni, ugyanis nem igazán láttam más filmben/sorozatban - bevallom, sokkal jobban izgat az énekesi pályája.
Mint mondtam, sokáig volt kiskoromban a kedvencem, mondhatnám, hogy akár a ,,példaképem" is - aztán, a "nagy" stílusváltása után, hirtelenjében én, akárcsak a világ többi része csak a botrányaival tudott foglalkozni, a magánéletével, azzal, amit nekünk, a nyilvánosság felé mutatott. Rengeteg utálatot kapott az miatt, aki volt, vagy aki próbált lenni, amikor nyilvánvalóan egy nehéz idõszakon ment keresztül. Nem védeni próbálom, csupán úgy gondolom, az embereknek, akik ugyanolyan 'gyarlók', nem volt joguk elítélni õt. But that's showbusiness, babe!
Az évek során azonban szépen lassan ismét kezdte összeszedni magát - a magánéletét, és a karrierjét is egyaránt. A 'Plastic Hearts' elnevezésû albuma talán az eddigi legjobb, amit kiadhatott, és kíváncsian várom, mi van még a tarsolyában. Határozottan nem mondom azt, hogy a kedvencem lenne, sem azt, hogy egyetértek a döntéseivel, vagy akár támogatnám bennük. De Miley nem rossz ember, és nem rossz elõadó. Sokkal jobb, mint amilyennek az emberek hiszik.

Ahhoz kétség sem fér, hogy gyönyörû nõ, és mentségemre legyen szólva, nagyon szerettem volna megkedvelni. Az arcban, amit mutatott a médiának, minden meg volt, amely szimpatikussá tehette volna (többek között többször is felszólalt a nõk jogaiért), de valamiért mindig elfogott egyfajta viszolygás, mely miatt nem tudtam teljes mértékben szimpatizálni vele. Talán azért, mert sosem hittem el teljesen a történetét Johnny Depp-pel kapcsolatban (valós bizonyítékok hiányában), ám most úgy érzem jobban is tettem, hogy nem támogattam teljes mértékben. Egy nõ, aki hamis történeteket talál ki arról, hogy bántalmazták, nem érdemli meg, hogy támogassák. Fõleg miközben õ maga volt a bántalmazó fél. Miközben bíróságon, eskü alatt vallotta, hogy sosem lett bántalmazva, ám õ ártott a másik félnek. Egy nõ, aki csaknem derékba törte a hazugságaival egy férfi karrierjét, és aki viccet csinált a feminizmusból. Áldozatnak adta ki magát, de nem volt az. Ezzel pedig megnehezítette a helyzetét azoknak az embereknek (nõknek és férfiaknak egyaránt), akiket valóban bántalmaztak. Ez a nõ a világ egyik legnagyobb szégyene.
De ne csak arra térjünk ki, hogy mekkora egy emberi szenny is ez a nõ. Tehetség? Nem sok van neki, és ezt nem is csak azért mondom, mert minden kis tiszteletemet is elvesztettem iránta. Csak a Rumnaplóban és az Aquaman-ben láttam, és habár utóbbiban már nem irritált annyira, nem is alkotott semmi maradandót. Le is cserélhetnék akár egy másik színésznõre a következõ filmekben, akkor sem tûnne fel sok embernek.
Az egyetlen pozitív dolog vele kapcsolatban? Talán az, hogy szép és vonzó. Sajnálom, hogy nem tudok mást mondani róla.

Sarah Paulson tagadhatatlanul korunk egyik legtehetségesebb színésznõjévé nõtte ki magát az évek során. Ezt nem csak az American Horror Story-ban alakított számtalan karaktere bizonyítja, hanem a szerepek is, melyeket más filmekben add elõ. Egy igazi kaméleon, egyik percrõl a másikra át tudd alakulni egy teljesen más karakterré, és azt nagyszerûen hozni, térjen az el bármennyire is az elõtte alakított karaktertõl. Az arca tele van érzelmekkel, nem kell ahhoz megszólalnia, hogy át tudja adni a szereplõk érzéseit a nézõknek. A testbeszédére ugyanez vonatkozik, kifogástalan.

Volt idõ, amikor a legkevésbé sem kedveltem, írtam is róla utálatos véleményt, nem fogva vissza magamat. Sosem hittem volna, hogy megváltozik róla a véleményem, de íme, its vagyunk.

Kezdjük a legfontosabbal, azzal, ami miatt tartom valamire: a zenéje. Nem igazán vagyok oda a legtöbb pop-dalért, és el kell ismernem, hogy az õ számai (ritmusukat, szövegüket tekintve) elég átlagosnak mondhatók. Talán igazán akkor nyert meg magának és a számainak, amikor kiadta a Sweetener címû 4. stúdióalbumát. A hangja azonban tagadhatatlanul gyönyörû, remekül tudd énekelni, egyáltalán nem átlagos, és sokkal jobb, mint a legtöbb vele egykorú "énekesnõnek" (tisztelet a kivételnek).
Színésznõként azonban egyenesen csapnivalónak tartom, igaz, a sorozatok, amikben szerepelt sem voltak különösképpen kiemelkedõek: Victorious, Scream Queens - örülök, hogy a színészkedés helyett inkább az éneklés mellett döntött, jobban megy az neki.

Emberként nehéz megítélni, a róla szóló cikkek vagy éltetik vagy a lehordják a sárga földig. Az interjúi alapján vidám, aranyos nõnek tûnik, akárcsak a közösségi oldalakon megosztott üzenetei, posztjai alapján. Sokszor válaszol a rajongói kérdésekre, látszik, hogy érdeklõdik, hogy tényleg szereti/odavan az érte rajongókért. Ezt tisztelem benne.
A legjobban azonban az fogott meg benne, amikor a Manchester-ben történt tragédiát követõen mennyire igyekezett segíteni az embereken, fizette a halottak temetését, mennyire együttérzett az emberekkel. Azt hiszem ekkor kezdtem el elhinni, hogy nem is az az elkényeztetett Barbie baba, akinek azelõtt hittem: látszott mennyire megviselte az eset, és hogy talán mindig kísérteni fogja, hogy egy ilyen tragédia pont az õ koncertjén esett meg.

Összességében elmondhatom, hogy mostanra sokkal tisztább szemmel látom, mint eddig bármikor: büszke vagyok rá, hogy egy ilyen fiatal nõ ekkora sikereket volt képes elérni ilyen fiatalon. Tetszik a nyitott látásmódja, hogy senkit sem ítél el sztereotípiák alapján. Tehetséges énekes és elmondható, hogy jó ember.

Fiatal kora ellenére bátran ki lehet jelenteni, hogy remek színész, nem is csoda, hogy csupán 21 évesen Oscar-díjra jelölték. A 'Call me by your name' címû film alapvetõen egy csodálatos alkotás volt, ám Timothée alakítása csak még mûvészibbé varázsolta a filmet. De nem csak Elio szerepében volt tökéletes, hanem remekül alakította Kyle-ot a Lady Bird c. filmbõl, és bebizonyította, hogy õ bizony nem csak egyfajta karaktert tudd eljátszani.
Tehetsége mellett még egy nagyon aranyos, kedves emberi lénynek tartom, csak remélni tudom, hogy nem fog megváltozni.

Saoirse vitathatatlanul korunk egyik legtehetségesebb színésznõje. Még az egyébként rettenetes 'The Host' címû filmben is nagyszerûen alakította a szerepét, és ne említsem akkor még milyen volt a Grand Budapest Hotelben, a Brooklyn-ban vagy éppen a Lady Bird-ben (ezért Oscarra is jelölték, egyébként nem elõször). Minden szerepet, amit kap, magára önt, teljesen átadja a karaktert, és a legnagyobb erõfeszítésekkel alakítja azt.

Mindig is vegyes érzéseim voltak Taylor-ral kapcsolatban, de alapvetõen sosem mondtam volna rá, hogy gyûlölöm, esetleg, hogy mindennél jobban imádom. Voltak körülötte botrányok, az emberek megalázták a magánélete miatt (meg kell jegyeznem, attól, hogy több pasival is járt, nem jelenti azt, hogy mindegyikkel ágyba is bújt). A 2016-os kabarén tanulva most szinte nem is hallani a magánéletérõl, ahogy látom igyekszik olyan távol tartani magát a médiától, amennyire csak lehet. És ezt nagyon jól is teszi.
Egykoron talán még kárörömmel néztem is, hogy mennyien ellene fordulnak egy olyan nõnek, akit nem ismernek. Nyilván nem azt mondom, hogy Taylor nem követett el hibákat, de senki se merje képmutatónak nevezni, vagy esetleg hazugnak, aki maga is az – mert õ sem különb más embereknél. Azt meg fõleg nem mondhatjuk, hogy rossz ember lenne. Jótékonykodik és szereti a rajongóit, ez egyértelmû tény. Mondhatjuk, hogy túlértékelt, de attól még egy Grammy-díjas énekesnõ marad, márpedig ezt a díjat nem adják akárkinek.
A zenéjére rátérve. Mivel megvédtem, adott lenne, hogy hatalmas rajongója legyek, de õszintén szólva nem vagyok az. Elismerem, hogy valóban van tehetsége, de a zenéje sosem fogott meg igazán, habár legutóbbi albuma, a 'reputation' véleményem szerint nagyon jól sikerült, legalábbis nekem jobban tetszik, mint az elõzõek. Nem az én stílusom, ettõl még nem jelenti azt, hogy rossz abban, amit csinál. Ezt kéne felfognia pár embernek.
A másik meg: Taylor egy elõadó. Teljesen megértem, ha neked nem tetszik a zenéje, de amikor egy mûvészt (mert igenis az), az alapján ítélsz meg, hogy milyen a magánélete, egyszerûen szánalomra méltó. Az meg fõképp gusztustalan, amikor egy nõ hívja Taylor-t 'r*banc'-nak.
Remélem, hogy minden megaláztatása után most végre eléri majd, hogy boldog lehet, és hogy a média leszakadjon a magánéletérõl. Bármilyen is legyen egy ember, a nyilvános megaláztatást senki sem érdemli meg.

Winona Ryder-t elõször a Fekete Hattyú c. filmben láttam, habár be kell vallanom, ott nem különösebben figyeltem fel rá, tekintve a nem túl nagy szerep miatt, amit ráosztottak. A Salemi boszorkányok címû film megnézte után mondhattam csak azt, hogy igen, ez szép volt. Maga a történet is komoly témákat dolgoz fel, a mai napig az egyik kedvenc filmem, amit pedig Winona alakított Abigail Williams szerepében az nem egyszerûen jó volt. Úgy hozta a karaktert, ahogy más nem tudta volna.
Mikor elkezdtem nézni a Stranger Things címû sorozatot, elõször rá sem ismertem. Csak hosszú idõ után döbbentem rá, hogy ez az a színésznõ, aki egykoron a 'Salemi boszorkányokban' játszotta a fõszereplõt. Ám itt sem lehet semmi rosszat mondani az alakítására. Joyce Byers-t elképesztõ hitelességgel hozza, a mimikája, mint a testjátéka tökéletes összhangban áll egymással.

Hát ezt a csajt sem lehet a tehetségéért szeretni.
Színésznõként – nem igazán lehet pozitív dolgokat mondani róla. Miben is szerepelt, az Indul a riszában? A legtöbben innen ismerik, én is ebben a sorozatban láttam elõször, még kiskoromban, bár már akkor is botrányosnak és szánalmasnak tartottam az egész szériát. Persze ez nem jelenti azt, hogy Bellának feltétlenül rossz színésznõnek kell lennie, de mégiscsak, szegényke az. A szánalmas kis szerepeit, amit ráosztottak még talán el tudta úgy-ahogy játszani, de valljuk be, arra még teknõs is képes lenne.
Énekesnõként hagyjuk is a csajt, amit csinál az egyszerûen menthetetlen.
Modellként... Hát, talán ez az egy, amit igazán kamatoztatni tudna. Csinos lány/nõ, de a magamutogató viselkedése kicsit sem szimpatikus, bár lehet valaki ezt szereti.

Az kétségtelen, hogy Laura könyvei szórakoztatóak, sõt, kellemes kikapcsolódásnak számítanak, de azt határozottan nem állítanám, hogy kiemelkedõ, vagy akár a legjobb írónõ lenne. Olvastam a könyveit, megvettem a Szent Johanna Gimi sorozatot, a Bexi-sorozatot, a Bábelt és az Akkor Szakítsunk c. könyvet is. Mint mondtam, kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel, a nyelvezete egyszerû, tele van komédiába illõ helyzetekkel, melyek habár számomra néha már fárasztónak tûntek, de azért be kell valljam, volt amelyik megmosolyogtatott. De mindössze ennyi. Persze érthetõ, hiszen a könyvei elsõsorban a fiatalság számára íródtak. Magával Laurával nincs semmi különösebb problémám, sõt, rettenetesen aranyosnak tartom és kedvesnek. Azonban az erõs túlzás amikor valaki azt állítja, hogy õ a 'legjobb írónõ'.

Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy õ generációnk egyik legnagyobb, legtehetségesebb színésze. Sherlock Holmes és Charles Chaplin szerepében zseniális, Tony Stark-ként pedig utolérhetetlen. Életem legjobb döntése volt, hogy egykoron megnéztem a 2008-as Vasember c. filmet, aminek köszönhetõen megismerhettem Robert-et. Ám az mellett, hogy iszonyatosan tehetséges és karizmatikus személyiség, még az sem utolsó, ahogyan viselkedik. Az interjúkban rettenetesen laza és vicces, és ha hihetünk a közeli ismerõseinek akkor nagyon segítõkész és elõzékeny. Rettenetesen büszke vagyok rá, hogy sikerült letennie egykoron a drogokat, felállt, és ennek hála most Hollywood legkeresettebb színésze lett. Nagyon kedves ember, mind a színésztársaival és a rajongóival. Persze a jótékonysági munkája sem utolsó – örülök, hogy a munkája mellett erre is tud idõt szakítani.

Õszinte legyek? Sokkal jobban kedvelem a srácot mióta a One Direction "feloszlott". Végre megszabadult a számomra nevetségesnek tartott hosszú, göndör hajától, és végre felvett egy férfiasabb, sokkal vonzóbb stílust. Mióta meghozta ezt a lépést, vártam, hogy mikor jelenik meg a szólómunkája. Nevetséges, hogy egy hajvágás miatt hirtelen kevésbé találtam irritálónak, de így van.
Be kell vallanom, még amikor nem is kedveltem, akkor is beláttam, igen, jó hangja van. A legjobb hangja volt az egész bandából, és egy ideig reménykedve vártam - mikor felröppentek a pletykák, hogy ott akarja hagyni a bandát -, hogy végre kiadjon valamit, ami csak az övé. Pazarlás egy ilyen hangot hozzákötni egy tinibandához.
Ennek ellenére mindig is éretlen "kisfiúként" gondoltam rá. Amit a média próbált beadni minden lány álmáról, a göndör hajú, ártatlan Harry-rõl, az engem egyszerûen taszított. Ez nem feltétlenül volt az õ hibája – ez az imidzs volt rákényszerítve. És õszintén szólva boldog voltam amikor meghallottam, hogy a banda szünetre megy. Végre, gondoltam. Itt a lehetõség, hogy megmutassa, mekkora tehetség is valójában.
Úgy gondolom, Harry a banda szüneteltetése óta megváltozott, méghozzá jó értelemben. Elsõ önálló dala, a Sign of the Times egy mestermû. És ez nálam nagy szó, tekintve milyen válogatós és kritikus vagyok zenék terén. De a szöveg, Harry hangja, az egész dal felépítése egyszerûen magával ragadott. Szóval igen. El sem hiszem, hogy eljutottam idáig, de kedvelem Harry Styles-t. Tetszik a zenéje, és igen, tetszik a külseje is. És minden múltbeli ellenszenvem ellenére normális, kedves személynek tartom.

Senkinek sem okoznék meglepetést, ha azt mondanám, hogy én is a BBC által készített sorozatból, a Sherlock-ból ismertem meg. A történet még 2014 végére nyúlik vissza, mikor is egy internetes személynek hála rengeteg áradozást láttam a sorozatról, és a furcsaképû színészrõl, aki a címszereplõt alakította. Egy idõ után azt mondtam, egye fene, mi rossz sülhetne ki belõle? A Sherlock azonban teljesen máshogy teljesített, mint vártam. Az elsõ rész elsõ tíz percében már elvarázsolt, nemcsak a zseniális történetvezetés, hanem a színészek játéka miatt is. Ez volt az egyikük, Benedict Cumberbatch, aki kétség kívül az egyik legjobb valaha élt Sherlock Holmes-t alakította – számomra pedig határozottan a legjobbat. Jött a nagy rajongás, kutakodni kezdtem utána, többet megtudni róla, legalábbis, amit lehetséges volt. Közben egyre több filmjét igyekeztem megnézni, hogy lássam más karaktert is ilyen kiválóan alakít-e. Alan Turing a Kódjátszmából, Christopher Tietjens a Parade's End-bõl, Julian Assange a The Fifth Estate-bõl, Khan a Star Trek-bõl, Stephen Strange a Doctor Strange-bõl... És még sorolhatnám a rengeteg szerepét, a Hamletet, Frankenstein-t, de mindig ugyanott lyukadnánk ki. Benedict Cumberbatch egy méltán elismert színész mind a hazájában, mind az egész világon. Ez mellett azonban maga az ember is, a jelleme is fontos szerepet játszik számomra: feminista, támogatja a melegjogokat, komolyan veszi a világban történõ eseményeket (háborúk, terror stb.) és jótékonykodik. Habár elsõ ránézésre nem az a tipikus kigyúrt, álomszerû, szöszi hollywood-i sztár, mégis ez ad neki egy bizonyos furcsa vonzerõt, amit az ember csak akkor ért meg ha már látta õt filmekben, interjúkban. Nem csak a karaktereibõl hanem õ magából is sugárzik az intelligencia, a tehetség, ami sajnos egyre kevesebb színészben van meg. Számomra igenis vonzó a vékonynak tûnõ, de erõs testalkata, a magas arccsontozata, kékeszöld szemei, mély hangja, melyet ha az ember meghall, beleborzong. De igazán a kisugárzása teszi õt számomra mérhetetlenül vonzóvá.
Visszatérve a színészi tudására: Benedict Cumberbatch-t lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy tehetséges férfi, aki minden jót megérdemel az élettõl.

Sosem fogom megérteni ezt a nagy ajnározást, ami jelenleg körülötte zajlik. Félre ne értsenek, semmi bajom vele – különösebben. Tisztelem, mint embert, sok mindent át kellett élnie, arra biztatja az embereket, hogy szeressék magukat és más, számomra is fontos ügyek mellett ki is áll. (Ahogy mások is, a média és a rajongók mégis úgy csinálnak, mintha csak Demi lenne ilyen – tisztelet a kivételnek.) A tehetségérõl nem tudok sokat mondani – nyilvánvaló, hogy nem valami erõs színészi tehetséggel megáldott nõ, de még az énekhangja is csupán csak átlagos, semmi különleges nincs benne. A dalai tipikus tucatdalok, az eredetiségnek legkisebb jelét sem lehet felfedezni bennük. A stílusa sem valami egyedi.