Starity

Pityang profilja

Pityang yellow white  
  • Csatlakozott
  • 2015. május 17.
  • Csoport
  • Tag
  • Titulus
  • Születési idő
  • 2003. március 11.
  • Lakhely
  • Németország
  • Foglalkozás
  • tanulok
  • Kedvenc időtöltéseim
  • Olvasás, írás
  • Zenei stílusom
  • pop-rock, punk-rock, (pop)
  • Utálom
  • Ha nincsenek csúszó-mászóid és bacilusaid, akkor rendben leszünk!
  • Weblapom
  • - nem publikus -
  • Twitterem
  • - nem publikus -

//10.27.//

Pityang
Utoljára aktív: Tegnap, 19:16Státusz módosítva: 2017.10.03. 22:10

Bemutatkozás

Welcome / Guten Tag! / Bonjour! / Kon'nichiwa / Salute!

Nos igen, tagadhatatlanul nem ez a legeredetibb beköszönésem, amellyel valaha üdvözöltem valakit a profilomon. Viszont mivel erős kétségeim vannak azt illetően, hogy ezeket a sorokat bárki elolvasná (hacsak nem érdeklem őt egy egészen kicsit), valójában ez azt hiszem, mindegy is. De ha már így állunk, fogjunk neki ennek is...

Na, sikeresen sikerült eluntatnom mindenkit, aki idetévedt, de csak mert szeretem képeken keresztül bemutatni magamat, ahelyett, hogy írnék önmagamról, térjünk át a  bemutatkozós részére a dolgoknak. Bár úgysem lesz teljes ez sem, ahogyan sok más bemutatkozásom sem. Ki tudja, hányadik alkalommal írom újra ugyan ezeket a sorokat, abban bízva, "most aztán nem felejtek el semmit!", aztán végül úgy is tévedek. Szóval valami kimarad, valami nem, megesik...


Tehát, Márta vagyok, az a tipikus, kritikus, antiszoc tizennégy éves leányzó, aki Németországban, Baden-Württembergben, azon belül is zöld mezők, és sűrű fenyőerdők között tengeti a mindennapjait. Ingerszegény környezetembe öt és fél évvel ezelőtt csöppentem bele, amikor kiscsaládom úgy döntött, ideje hátat fordítani Magyarországnak.
A kinézetem érdekelne még valakit? Az, hogy az eredeti hajszínem világosbarna, igazából eléggé jelentéktelen információ, de igazából talán még a mostani is, hiszen a hajam a hangulatommal és a hóbortjaimmal együtt változik. Jelen pillanatban rózsaszín tincsekkel büszkélkedek, de ezen hajkorona volt már lila, zöld és kék is, illetve az ezen színekből összeálltható minden létező kombináció is tiszteletét tette már a fejemen. Azon kívül meg igazából semmi különös nincs rajtam, szóval ugorjunk.


Naszóval, elérkeztünk az öltözködésemhez, ami azért mégiscsak olyasmi, amit szívesen firtatok, mert szeretem magamat a külsőm változtatásával kifejezni. Leginkább a sötét színeket preferálom, a ruhatáramban leggyakrabban felbukkanó szín pedig ehhez mérten a fekete. Tudjátok, "Majd akkor nem hordok feketét, ha feltalálnak egy sötétebb színt.". Vannak persze kimondott öltözködési-stílusok, amelyeket követni szeretnék, viszont az még várat magára, ahhoz sajnos pénz kellene, amit nem tudok felmutatni. A leírtak szöges ellentéte a másik hóbortom, a cosplay, aminek segítségével egyre szívesebben viszek színt komor mindennapjaimba, elvégre még mindig izgalmasabb a kedvenc anime-karaktereimnek beöltözve rohangálni, mint a szürke mindennapokban beleolvadni a tömegbe. 

A hobbikra kitérve... szeretném ugyan, ha a naphosszat kockulást, és a fangirlkedést be lehetne sorolni hobbikként, csak mert akkor egészen biztosan ez a kettő lenne a listám tetején, de mivel ez nem ér, ezért az olvasást, az írást és a rajzolást említeném meg, mint elfogadható hobbik. 

Ja, meg vannak olyanjaim is, hogy kedvenc iskolai tantárgyak, ha már be kell magamat vonszolnom minden nap, hogy aztán hullafáradtan megint beessek az ajtón, ha hazaértem. Akaratlanul is megkedvel az iskola falai között az ember néhány dolgot, az én esetemben ez pedig mindenképpen az első idegennyelv, az angol, a történelem, valamint a művészetórák. Míg elsőben és utolsóban tehetséget tudok felmutatni, ami tőlem nagy szó, addig a másodjára megemlített kedvencem ahhoz kell, hogy jövőbeli terveim ne essenek kútba idejekorán.

Komolyabban szemlélve a dolgot, és megpróbálva nem csak egy egyszerű hobbiként, de az életem szerves részeiként tekinteni ezen két dologra, az olvasás, valamint az írás, tényleg nagy részét képezik a mindennapjaimnak. Kosztolányi Dezső, magyar költőtől származik az idézet, miszerint; csak az anyanyelvemen lehetek igazán én. Külföldön élő emberként ehhez próbálom tartani magamat, és megőrizni önmagamat, miközben olvasok (amennyit csak tudok, az anyanyelvemen, máskor inkább németül és angolul), illetve írok, mert az ember egyszer eljut arra a pontra, ahol nem olvashatja tovább mások könyveit, hanem meg kell hogy írja a sajátjait (asszem ez Albert Einstein egyik idézete, nem, nem én mondok ilyen okosakat, nyugi). 
Mondanám, hogy sok kedvenc íróm van, de ahhoz mérten, mennyit olvasok, ezen "kedvencek" száma meglepően kicsi. Írói példaképemnek egyértelműen Stephen Kinget nevezném meg (ja, sablonos, tudom), amúgy pedig Rick Riordan könyveit tudnám bármikor magamhoz venni. Nagyon sok Ken Follett könyvet tudhatok magam mögött az elmúlt időben, így hát őt is idesorolnám, mivel a történelmi regényei lenyűgöztek engem, de, így jobban belegondolva, kedvenc könyvemből több van, mint kedvenc írómból.

Az biztos, hogy könyvek között az első helyen, jelenleg az 1984 végez, letarolva minden mást az útjából.

Ja, az a fajta vagyok, aki gondolkodás nélkül, hátrahagyva csapot-papot, felpattanna egy repülőre, és elutazna mindenhová, ahová csak a szíve húzza. Mivel meglehetősen szegényes a környezetem (értsd, nincs itt semmi), mindenképpen a nagyvárosok szellemére vágyom, vágyok nyüzsgésre, élettel teli mindennapokra, vágyok az újra és a másra. Vágyok arra, hogy az utazáson keresztül ismerjem meg a világot, ami körülvesz engem, hogy így tanuljak, és fejlődjek, mint ember. Ez még várat magára, de ami késik, az nem múlik, ehhez tartva magamat próbálok nem elkeseredni, hogy most, éppen ebben a pillanatban, nem mehetek el innen a francba.

Nem biztos hogy bárkit meglepek, ha azt mondom, Los Angeles, az angyalok és a filmek világa, a csillogás és a nagy dolgok otthona, az a hely, ami mindenkinek beugrik, ha Kalifornia kerül szóba, egyik régi, és nagyon-nagy álmom. Mindennél jobban szeretnék eljutni a világ másik végébe, hogy láthassam mindezt, az én két szememmel, hogy ne csak egy vágyálom maradjon mindez. Talán az is marad, elérhetetlennek tűnik minden, ami L.A.-el kapcsolatos, de a remény hal meg utoljára, mint tudjuk...

Dubai szintén egy olyan álom, ami még jó ideig álom is fog maradni, hiszen olyan távoli a város, ami nem más, mint a megtestesült modern álom. Egyik őrült, és kissé szokatlan jellemonásom, hogy oda meg vissza vagyok a felhőkarcolókért. Nem az építészetért, pusztán a kész műért, annak vagyok megszállottja, ami ott áll, kézzel foghatóan az égig nyúlva. Le tudnak engem nyűgözni Dubai fényei, a hatalmas felhőkarcolók és a modern építészet vívmányai, lenyűgöz, hogyan keveredik el az arab kultúra, és a fejlődő világ minden találmánya egymással. 

Mi mást is mondhatnék, mint hogy nekem, elszánt, már-már megszállott anime - és manga rajongónak, szinte kötelességem szeretni Japánt, a kultúrát, már amennyibe felületesen belelátok, és az országba, annak minden csodájával és bájával együtt. Más vágyam sincs, csak eljutni oda egyszer, még ha nem is örökre (még ha nagy is rá az esély, hogy ha egyszer eljutok, többé nem akarok majd eljönni), csak hogy kézzel fogható legyen számomra ezen távoli hely is!

No, ha már itt vagyunk, és a vágyálmaimon túljutottunk, elárulhatom, hogy 2016 tavaszán beteljesült egyik legnagyobb álmom, London megcsodálása, ami után úgy éreztem, nem akarok eljönni onnan. Így is embert próbáló feladat volt, hiszen mintha világ életemben egy olyan hely után lett volna honvágyam, ahol soha sem voltam még. Mikor pedig el kellett mennem erről a helyről, csak akkor, mikor megleltem, rögtön mentem is volna vissza. Így van ez, és éppen ezért vagyok benne biztos, hogy jövőbeli terveim központja lesz majd a város. A kultúra, a történelem, az építészet, és a város, annak minden egyes apró zeg-zugával együtt...

Na igen, a terveim olyasfajta dolgok, amik nem feltétlenül jellemzőek a korosztályomra. Történelmet és/vagy művészettörténelmet szeretnék tanulni, történész szeretnék lenni, kutatni szeretnék, azt akarom, hogy az életem a jövőben nyugis papírmunkából, kutatásból, írásból és olvasásból álljon, hogy foglalkozhassak irodalommal és történelemmel. Ez minden vágyam, és semmi más. Ha pedig idő előtt ráunnék a dologra, még mindig elmehetek könyvtárosnak, a könyvek között legalább otthon érzem magamat...

De nyilván nem ezekért regisztráltam fel az oldalra, hanem a celebhírekért és a sztárokért...:

Bár bandákkal akartam kezdeni a dolgokat, mindenek előtt, még a szólóénekesek előtt is meg kell említenem azt az embert, aki ki tudja, mennyi mindent jelent nekem, a zenéjével és szerény személyével egyben. Nem szerettem volna betenni a szólóénekesek listájába, mert olyan sok mást is jelent nekem, nem csak egy sztárt, akit kedvelek. Nincsenek szavak arra, mennyire szeretem és tisztelem ezt az embert, aki mindamellett, hogy csodálatos énekes, és figyelemre méltó dalszövegíró (meg színész, meg akár modell is lehetne, meg ja, tegyük hozzá, még showmannek is remek, hála James Cordennek), természetesen más is. Az oka annak, hogy minden nap mosolygok, a rossz napjaim és rossz kedvem gyógyíre, a boldogságom okai közül az egyik. Egy csodálatos angyal, egy önzetlen, tehetséges, szerény, humoros, stílusos, inspiráló, és ami a legfontosabb, két lábbal a földön álló ember, egy olyan alak a celebvilágban, akit érdemes példaképként választania bárkinek, mert nála még nem láttam csodálatosabb személyt a sztárvilágban, vagy úgy általában az életemben, még ha ő közvetlenül nem is a része az enyémnek. Igen, ő Harry Styles, az a fantasztikus személy, akire jobban felnézek mindenki másnál, akit jobban szeretek bármelyik másik celebnél, aki elbűvöl, elvarázsol, megigéz, magával ragad engem, bármit csinál. Oldalakat tudnék írni arról, mi mindent jelent nekem ez az ember, és mennyi mindent köszönhetek neki, milyen sokat tanultam tőle, mennyire végtelenül sok minden miatt csodálom és bálványozom őt, de nem lenne helyem sem, meg titeket is csak untatnálak vele, szóval ugorjunk a többiekre. Az biztos, hogy Harry minden lista tetején áll!
 

Igen, sokszor írtam már újra ezt a részét a bemutatkozásnak, és ameddig tagja vagyok az oldalnak, mindig frissítenem kell majd ezt a részt.
Persze, rengeteg bandát hallgatok, Counterfeit, Young Guns, Starset, Fall Out Boy, One Republic, Black Veil Brides, Bastille, Green Day, All Time Low, de vannak bandák, amik kiemelkednek a többi közül. A fent látható négy banda... nos... ezek azok, amelyek sokat jelentenek nekem.
A Twenty One Pilots egész egyszerűen csak egyedi. Nincs olyan számuk, ami olyan lenne, mint az előző, nem lehet őket sehová sem besorolni, és mindemellett nagyon sok olyan dologról énekelnek, amelyek emberéleteket mentenek. Csodálom Tyler Joseph-et, mint énekest, és mint dalszerzőt/írót, de mind őt, mind pedig Josh-t tisztelem, mint zenészt, és mint embert. Ez a két őrült arc a 1D srácokkal együtt ott volt nekem a legrosszabb napjaimon is.
A 5 Seconds of Summer srácok angyali idióták. Az egész egy vicc, és ez benne a legjobb, mert ez a komolytalan komolyság, amivel a zenéjük át van itatva, és amivel mind a négy srác rendelkezik, az, ami miatt érdemes követni őket. Őrültek, hiperaktívak, marháskodnak össze-vissza, punk-rock-nak nevezik magukat, közben nem azok, "utálják" a saját bandájukat, imádják a menő rajongótáborukat, és élnek-halnak a zenéért, amit játszanak.  
A Bring Me The Horizon (BMTH) kemény, és őszinte. Amilyen rövid ideje hallgatom őket, és találtam rájuk úgy igazán, úgy lepett meg engem az az út, amit bejártak, és amelyről a bandatagok is újra és újra mesélnek. Oliver Sykes az első olyan hírességek egyike, akit nem tudok az egekig bálványozni, és nem is akarok. Benne az őszinte hibátlanság az, ami a legjobban megrémisztett, megérintett, és megfogott, a zenéjük pedig pontosan ilyen. Nincs olyan számuk, ami ne mesélne a depresszió, a szomorúság és az élet sötét oldalának igazi nyomorúságáról.
A Nirvana pedig egész egyszerűen csak realista, és korszakalkotó. Nem véletlen, hogy a zenei történelemben is jelentős helyet kaptak, legyen az egyesek számára megérdemeletlen is. Nem véletlen, hogy a számaik ilyen sok emberhez szóltak, nem véletlen, hogy én is beleszerettem a számaikba, a grunge-rockba, amiket tényleg rajtuk keresztül ismertem meg (ja, meglep ez valakit?), és az sem véletlen, hogy engem is megfogtak, ahogyan sok más embert is.

Szóval ja, sok banda van, akiket hallgatok, és meglepően sok ember van, akikre felnézek. De ez a négy felsorolt banda, ezek azok a bandák, akik, ha meg kellene menteni az életemet, valószínűleg meg tudnák menteni azt, legyen az bármennyire is romokban.

És itt persze nem áll meg a mókavonat, mert nem csak bandákat hallgatok (noha azt hiszem ők vannak többségben, mert valamiért az én beteg zeneimádó agyam meggyőzött engem valamikor, hogy a szólóénekeseket legyőzik a bandák). Meglepő, mennyire rövid az általam kedvelt szólóénekesek listája, ellenben ketten mégis szerepelnek itt, akiket kénytelen vagyok megemlíteni;
Ed Sheeran meglep valakit? Az a férfi, aki fanoknak beszél átszellemülten arról a sellő-dokumentumfilmről, amit látott, és aki pubokban beszélget más vörös hajú emberekkel arról, hogy mindketten lehetnének a brit királyi család elveszett leszármazottjai, hogyan ne lehetne a kedvencem? Hogyan ne lehetne őt szeretni? Az nem elég, hogy olyan két lábbal a földön álló, szerethető ember, de ráadásul a tehetség csak úgy árad belőle, vagy nem? Egy szál gitárral hatalmas stadionokat megtölteni élettel, jobban előadni dalokat és covereket, mint az eredeti előadók... mindezt pedig megfűszerezi mindazzal, ami Ed Sheeran. És ha ez nem teszi őt eléggé karakterisztikussá, akkor nem tudom, mi kellene még.
Aztán a másik személy nem más, mint Melanie Martinez. Persze, róla is ódákat lehet zengeni, de röviden, mi fogott meg engem benne? A kreativitása, az a kreativitás, amelyet hagy szabadon szárnyalni, melynek a nyomai ott virítanak, tintával írva a testén, mely nyomán a videói is készülnek. Történeteket mesél el, apró sztorikat, apró fejezetet jelent számára minden dal és minden videó. Egyéni utat, stílust és célt épített ki maga előtt, mindezt olyan egyszerűséggel tette, mintha részletes terv lett volna a fejében minderről, már azelőtt is, hogy híres lett volna. Ki tudja? Mindenesetre a céltudatos kreativitás az egyik olyan dolog, amely miatt számomra Melanie egy felejthetetlen személy lett. Ha egyszer hallom, felismerem, és soha sem felejtem őt el.  

Aztán jöhet minden más is, amit úgy... szeretek... ja...

Érdekes, hogy csak két kedvenc filmem van, mert úgy általában nem nagyon szeretek filmeket nézni. Persze, moziba szívesen elmegyek, kikapcsolódni, barátokkal lenni, meg szélesvásznon, nassolva nézni az új filmeket, az tényleg nem rossz... pusztán annyi az egész, hogy pont a filmnézés az, amire sajnálok időt szakítani. Így maradnak azok a filmek, melyek nagyon mély benyomást tettek rám, ezek pedig, ahogyan említettem, csak ketten vannak. Az egyik az Inception, azaz az Eredet (de sokkal mencibb az angol neve, szóval most azt írom ide, sorry), a másik pedig a Felhőatlasz. Mindkettő egy igazi remekmű, személyes véleményem szerint, azonban filmek helyett szívesebben... 

... nézek animéket, és olvasok mangákat.

Nos, nyilván, amikor ebbe is belekezdtem, nem számítottam sokra, mert úgy voltam vele, ez is ugyan olyan tucatszar, mint amit megpróbálnak manapság lenyomni a gyerekek torkán. A különbség annyi, hogy ez Japánból jön, nem pedig Amerikából, ahol az ilyesfajta dolgok készülnek. Nos, tévedtem, hatalmasat tévedtem. Tévedtem, mert az animék és a mangák néha komolyabb és elgondolkodtatóbb témákat dolgoznak fel, mint a filmek és a mesék többsége valaha is. Psycho Pass, Tokyo Magnitude 8.0., csak hogy két kedvencemet megemlítsem. Soha szórakoztatóbb függőségem nem volt soha sem, az olvasás óta, mely ennyire szórakoztató lett volna, sírtam (Tokyo Ghoul), nevettem (példa nincs, sokat nevetek), izgultam (Attack on Titan), shippeltem (Kaichou wa Maid-sama), és élveztem a szenvedést (Another). Szóval igen, az ismereteim tágulnak, szórakozok és rajongok, és soha rosszabb dolgot ne csináljak, mint hogy egymás után nézem az animéket!

Talán nem lepem meg sokatokat, ha bevallom, videósok közül sem nézek sokat. Nem én vagyok az a lány, aki háromszáz csatornára van feliratkozva, csak mert megtetszett neki az adott videós egy darab videója. Nem, én vagyok az a fajta, aki nagyon keveset szeret, azt viszont nagyon.
Dancsót például lehet kritizálni, de az önirónia, amely minden videója alappillére, az, ami számomra igazán élvezetessé teszi minden videóját, mert én látam a paródiát és azt a kritikát, amit kifejt minden videójával. Régebben más stílusban tette ezt, mint ma, baj ez? Baj az, ha megél, és az emberek azt mondják, hogy "eladta magát"? Szerintem nem. Én még mindig jól szórakozok, és ezek szerint nem vagyok egyedül, elvégre még mindig a legtöbb feliratkozóval rendelkező videós egész Magyarországon...
Szirmai Gergelyt nézem talán a legtöbbet, ugyan is a világnézete, az őszinte véleménye, a kalandszelleme, a viccei, úgy általában minden, ami a videóit kiteszi, az mindig arra sarkall, hogy kattintsak rá azokra, melyek újonnan jelennek meg. Szeretem, hogy nem üres locsogás, és buta látványelemekből álló képkockák a videói, hanem intelligens témákat ugyan úgy felvet, mint bármi mást, így például számtalan morális kérdés és hosszas okfejtés, amik miatt külön öröm nézni őt. És ami miatt azt mondhatom, igen is sokat tanultam már tőle.
Azon kívül pedig iiSumerwomanii, az amerikai videós is belecsúszik a listámba, hiszen kétlem, hogy bárhonnan jobban tanulnék angolul, mint az ő videóiból. Nevetek, tanulok, és szerintem többet nem is kívánhatnék egy videóstól, aki nem mellesleg, mindezek mellett még inspiráló és csodálatos is! Way to go!

Nem is tudom mi következhet még így a vége felé, a természetem? Nem tudom, arról nem tudok sokat mondani, néha még én sem ismerem magamat.

Nos, én vagyok az, aki az intellektust és a tudást keresi, és akinek talán túl magasak az elvárásai az emberekkel kapcsolatban, pontosan ezért. Az vagyok, aki, mivel idegen nyelvkörnyezetben nőtt fel, és növekedik, mind a mai napig, hajlamos nagyon sokat káromkodni. Nem nőies, ha kiesik egy villástargonca az ember száján, de, na, megesik. Az a fajta is vagyok, aki szívesebben driftel el órán, és hagyja ki, hogy a matektanár hogyan számolta ki azt az egyenletet, amivel gondjai voltak, és inkább az aktuális történetei folytatásán kezd el gondolkodni, elmerül az álomvilágában, és az ablakon kibámulva ábrándozik tovább. Aki azt mondja, realista, de közben csak szövi a lehetetlen képzelségeinek sorozatát arról, hogyan találkozik majd a kedvenc énekeseivel. Aki inkább karrierista, mint hogy másra gondoljon, és aki egész életeket akar idézetekre építeni. Aki egyesek szerint túl nagyban gondolkodik, és aki meg akarja valósítani magát, akit lehet, megjegyeznek maguknak az emberek, viszont semmi egyedi kisugárzása. Aki néha megriad, és megkérdezi magától, hogy "elég vagyok én ehhez?". Aki meglehetősen pesszimista, negatív, inkább borúlátó, és aki képes a zajos tanterem közepén is beletemetkezni a könyvébe. Akinek egyszerűen csak szüksége van arra, hogy néha bedugja a fülét, és elszakadjon az emberektől, akinek öt nap a maximum, amit képes konfortosan eltölteni a szobája magányán kívül.
És nem utolsó sorban, én vagyok az, aki alkotni akar, és elhiszi, hogy ez az élet értelme.

A barátkozás szép dolog, tényleg, és én elhiszem, hogy itt is találhat az ember csodálatos embereket, itt ismertem meg az egyik legjobb barátnőmet. De kérnék szépen egy mellékelt üzit, vagy üzenőfalon valamit, hogy MIÉRT. Miért jelöltél be, mit találsz bennem szimpinek, tudunk beszélgetni, vagy csak így...? Ha meg nincs okod, és csak a barátok kellenek, akkor keress magadnak valaki mást, köszi...

Ezen is végigrágtuk magunkat, jó hosszú is lett. Sorry guys... ha valaki eljutott idáig, annak pacsi, amúgy meg, ha valaki meg akar találni valahol, meg az írásaimat, amelyek úgy általában az én agyam groteszk szüleményei, csak legépelt változatban, azoknak erre tessék;

https://www.wattpad.com/user/Pandacsaj

Azon kívül pedig, mivel egy kép többet mond ezer szónál (megint egy idézet, ez nem tudom kié), annak a Pinterestemet tudom figyelmébe ajánlani, mert ja, az is van:

http://de.pinterest.com/cincogimanofalo/

 

Au revoir!