Let's do this shit.
Kiszámíthatatlan vagyok. Komolyan, magam is meglepem legtöbbször. Amiket mondok és teszek értelmetlenek és logikátlanok. Most már gondolom mindenki lelépett az ön- és közveszélyes adatlapomról, amin épp az imént vallottam be, hogy még én sem tudom, hogy mit fogok tenni a következő pillanatomban. Ha már senki sincs itt, akkor elkezdeném a normális bemutatkozásomat.

Szóval a Roland névre hallgató 17 éves gyerek vagyok a szomszédból. A nevemet utálom, olyan nyers és unalmas. De nem csak ezt utálom, persze. Tisztes 17 évesként még rengeteg dolgot megvetek. Mondjuk a rákot, a kígyót, a papucsállatkát (de mi ez a aranyos név ahhoz a mozgó szarhoz?), a vérszegény gyógyszereimet, amiket tele pumpáltak vassal, a homofóbiásokat és fajtáit, azokat, akiknek nem esik le az irónia, azt a brokkolis levest, ami mindig vasár- és ünnepnaponként jelenik meg az asztalon, a csütörtöki 9. órát, a szomszéd zenei ízlését (de valahogy nem nagyon szeretne tudomást venni az ellenszenvemről és rólam), amikor kiveszik a fülhallgatót a fülemből (nem tudják, hogy ezzel a nyilvános kivégzésüket írták alá), amikor a kedvenc szereplőm túlél három háborút, kisujj csonkítást, főbe lövést, ételmérgezést, zombiapokalipszist, lófaszt, erre az utolsó pillanatban belelép egy legóba és elvérzik, a nagynéném röhögését, ami olyan mintha éppen egy fóka szülné meg az 5. kicsinyét. Mit szeretek akkor?

Hm, az mennyire rossz, hogy az utált dolgokat alkonyadtól pirkadatig sorolhattam volna és nem fogyok ki belőlük, de az általam szeretetteken még most is agyalok? Mindegy.

Szeretem a családomat, a vasárnap délutáni ki a legnagyobb csicska? kártyapartikat, áprilist, ha úgy fúj a szél, hogy a hajhagymáim veszélyben érzik magukat, anya kezét, az eszmecseréket Dominik elvtárssal, a matektanár reménytelen próbálkozásait, a művészetet, a macskám buzulását a párnával párzási időszakban, a paródiákat, a könyveket, a filmeket, a dihidrogén oxidot (remélem tanárnő látja, hogy amúgy jó vagyok kémiából és a szabadidőmben is alkalmazom, csak adja már meg azt a kurva négyest), bármit aminek van dallama, a vörösbegyet, amikor mindent kizárva rajzolhatok, a sorozatgyilkosok életrajzát, az újság illatát, amikor már semmi sem számít, meg minden ilyen langyi dolgot. Oké, elmondtam, hogy miket és miket nem szeretek ezen a világon. De még mindig nem nagyon beszéltem magamról, nem is szoktam, azért most megpróbálom.

Na, öh. Igen, ez nehezen fog menni.
Rendben, akkor kezdjük ott, hogy festek, rajzolok, firkálok, temperát köpök stb., ezért művész palántának számítok. Ez az. Kár, hogy emelt biosz kémiára járok. Kár.

Hatalmas családom van, amiben rengeteg Márton élősködik. Többek között én is rendelkezek vele. Roland Márton a teljes nevem, és inkább maradtam a szar hangzású Rolandnál, ami csak az enyém, mint a dallamos Mártonnál, amin másokkal kellett volna osztozkodnom.

A rokonokhoz hasonlóan én is zenélek, méghozzá a dobbal kínzok mindenkit hajnali kettőkor, mikor úgy döntök, hogy régen játszottam.

Példaképem sem művészi, sem zenei téren nincs, a saját utamat alakítom úgy, ahogy akarom, nem mások példájára.

Sorozatok közül a Comedy Centralon vetítetteket nézem, ezen kívül Trónok Harca, Teen Wolf, Családi Titkok, Gyanú Árnyékában, Magánnyomozók, Veled is megtörténhet, Dr. House, Dexter, Supernatural.

Perverz vagyok, persze az ízléses határokon kívül. ( ͡° ͜ʖ ͡°)

Remélem senki nem olvasta végig. Ennyi szart egy helyen, jaj.