Damn it, Byun Baekhyun. Damn it. You can't do this with me. I just...
K, bye. I'm officially dead.
안녕하세요.
Hi.
Khm, akkor lássunk neki. Nem igazán szeretnék sok mindent elárulni magamról, legfőképpen azért, mert nem azért vagyok itt, hogy saját magamról pofázzak, de mivel gyűlölöm, hogy semmi értelmeset nem sikerült ide összehoznom, ha most vért izzadok is, de valami normálisat, és értelmeset rakok ide.
A tizenhetet töltöm idén, 162 centiméter magasra nőttem - tudom, nem hangzik kevésnek, de körülöttem mindenki égimeszelő, szóval sokszor van kesebbségi komplexusom -, és blahblahblah. Tulajdonképpen senkit sem érdekel ez a rész.
Egyebként mindent hamar feladok, csak és kizárólag azokkal tudok türelmes lenni, akiknek az életkora még nem érte el a hatot, egyébként pedig rémesen türelmetlen vagyok. Könnyen leszek ideges, és mérges, de annál könnyebben nyugszom meg, és nem igazán vagyok haragtartó. Hamar megnyílok másoknak, gyorsan a bizalmamba lehet férkőzni, azt hiszem kicsit naiv is vagyok, szinte bármit megbocsátok, nagyrészt mindig magamban keresem a hibát. Szeretek főzni, sütni, de takarítani már kevésbé, a mosogatás rémálom, de még mindig szívesebben csinálom, mint a porszívózást. Felmosni viszont imádok. Nem szeretem a tojást, és a Kinder csokit. Viszont zabpehely-buzi vagyok, bármikor, bármennyit megtudok enni belőle, egyszerűen imádom.
Kh, akkor lássuk azokat, akik napi szinten okoznak kisebb szívrohamokat, és "teszik tönkre az életem".
Néha eljön az a pillanat, mikor azt hiszed, kinőttél abból a korból, amikor annyira tudsz rajongani egy színészért, énekesért, egy Tesco-ban dolgozó srácért (haha, not funny), mint amennyire azt tetted mondjuk 12-3 évesen. Aztán egy nap eszedbe jut, annyi idősen mennyire imádtad a k-poppot, és mivel megöl az unalom, rá keresel a bandára, amit anno' imádtál, aztán három hónapig zombi vagy, mert mindent pótolni akarsz, bandatagokat tanulsz, megpróbálod érthetően elénekelni a dalaikat, megtalálod a kedvenc bandád, megtalálod az UB-d, aztán persze jön valaki, aki elcsesz neked mindent, és utána szépen lassan rájössz, hogy az életed nem áll lassan másból, mint abból, hogy ezeket a pasikat bámulod amikor csak teheted, fanfictiont írsz, olvasol, és ha valaki bántja őket, úgy ugrasz, mintha valóban tehetnél valamit. Azután elkezd érdekelni a kultúrájuk, a nyelv, az írás, az ételek és italok (szakmai ártalom, sorry) - valaki adjon nekem shikye-t, meg kell tudnom Jackson mit imád rajta.
Amúgy normális életem van. Vannak barátaim, szoktam bulizni, és nem ülök egész nap itthon. Kivéve, ha comeback van. Akkor engem senki nem rángat el sehova, kivéve, ha közben végig biztosítja az internet kapcsolatot.
Aztán persze ott van, hogy anyád néha hülyének néz, amiért szerinted az alább látható "dolog" iszonyatosan édes.
És ennek már megint semmi értelme, de egyszer majd összejön.
Egyszer. Nem adom fel. Csak most, egy kis időre, mert ezen már csak rontani tudok.
안녕.
Bye.
