framingnixon profilja

Most kezdtem újra hallgatni a számait, nagyjából 1-2 év kihagyás után.
Aurora különleges hangja még mindig elvarázsol, emellett pedig csodálatos lány, olyan mint egy igazi kis tündérke.
Remélem, idővel többen felfigyelnek rá itthon is, mert ha valaki, akkor ő igazán megérdemli.

Danny visszatérésével sikerült ismét megszeretnem az Asking Alexandriát, bár nem láttam rá sok esélyt, hogy újra hallgatni fogom őket. Denissel valami olyan ellenszenv alakult ki bennem az együttes iránt is, hogy már a régebbi számaikat se szívesen hallgattam, az Askingos cuccaimat pedig mélyen a szekrényem aljára száműztem. Miután minden második (ha nem az összes) hárdkór kiscsaj Denisre nyáladzott, szinte undorral gondoltam az Askingra. Miután Denis kilépett a bandából, reménykedtem benne, hogy Danny teljes értékű tagként tér majd vissza, nem csak amolyan beugróként. Szerencsére nem kellett csalódnom. Az új albummal elég hamar sikerült összebarátkoznom, bár számomra nem egy Stand Up And Scream, főleg nem egy Irony Of Your Perfection szintű dolog, de összességében meg vagyok elégedve vele.

Instagramon is írtam már róla, de azt hiszem, itt is megosztanám a gondolataimat Chesterrel kapcsolatban.
Tegnap, miután felkeltem, az első cikk, ami szembejött velem, Chester haláláról szólt. Egy pillanatra lefagytam, de gondoltam, ez is csak egy álhír. Teltek a percek, egyre több oldalon bukkant fel a hír, miszerint Chester Bennington öngyilkosságot követett el. Szerettem volna azt hinni, hogy mindez nem igaz. Egyre csak azt mantráztam, hogy minden oké, ez az egész csak kamu. Annak kell lennie. Egészen addig ebben a hitben ringattam magam, amíg meg nem láttam Mike bejegyzését twitteren, miszerint a hír igaz: Chester halott. Addigi kétségbeesésemet felváltotta valami egészen furcsa érzés. Az üresség és végtelen szomorúság fura egyvelege, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Sosem voltam az az ember, aki éjjel-nappal Linkin Parkot hallgatott. Nem tudom betéve az összes dalszövegüket, nem ismerem minden számukat. Egy idő után már a munkásságukat sem követtem. Mégis az egyik kedvenc együttesemként tartottam számon őket, amióta az eszemet tudom. Emlékszem, mikor általános iskolás koromban az unokanővérem folyamatosan Linkin Parkot és Lifehouse-t hallgattatott velem, majd ötödikes-hatodikos koromban ismét rátaláltam a One Step Closer-re. Az elsők között voltak, akik bevezettek engem a rockzene világába. Még mindig annyira hihetetlen számomra ez az egész. Sosem fogom tudni megmondani Chesternek, mennyit segítettek nekem a zenéjükön keresztül. Amikor őket hallgattam, az többet ért bármilyen terápiánál. Ők akkor is reményt adtak, amikor senkire nem támaszkodhattam. Tudom, hogy nem fogom egyhamar túltenni magam ezen az egészen. Lehet, hogy sosem tudom majd igazán felfogni, hogy az az ember, akit világ életemben annyira csodáltam, ilyen korán itt hagyott minket. Igazán nem tudom, mi lesz a Linkin Parkkal Chester nélkül. Úgy érzem, a halálával most lezárult egy korszak a modern zenében. Még mindig várok arra, hogy valaki felébresszen ebből a rémálomból, és azt mondja, minden rendben van. Várom, hogy azt mondják, ez csak egy szörnyű vicc volt.
Nagyszerű ember és zenész voltál.
Egy legenda.
Nyugodj békében, Chester.

A mai napig szívesen hallgatom a Nevada Tan/Panik számait. Ők voltak az egyik okai annak, hogy elég hamar megbarátkoztam a német dalokkal. A Was würdest du tun által szerettem beléjük, de kedvencem tőlük talán a Perfekt című számuk. Sajnálom, hogy feloszlottak, viszont nagyon örülök neki, hogy Franky továbbra is tevékeny maradt a zeneiparban.

Nekem valahogy Craig sokkal jobban bejön a The Dead Rabbitts-ben, mint az Escape The Fate-ben - bár utóbbi is egy fantasztikus együttes, ez vitathatatlan. Maga a banda is szimpatikusabb számomra, mint az ETF; a The Dead Rabbitts hangzása, dalszövegei egyszerűen közelebb állnak hozzám (meg amúgy is, milyen király nevük van már). Craig véleményem szerint egy baromi jó énekes, én nagyon-nagyon imádom a hangját.

Az előző véleménnyel egyetértve: mindenképpen érdemes legalább egyszer ellátogatni egy Parkway Drive koncertre, mert baromi jó hangulatot tudnak csinálni. Winston azok közé az előadók közé tartozik, akik folyamatosan igyekeznek kontaktban maradni a rajongókkal. Magasan az elvárt színvonal felett teljesít a színpadon, amihez nem elég csupán a tehetség: kitartónak kell lenni, mindent beleadni a dologba, ami Winstonnak sikerül is. Amellett, hogy egy fantasztikus énekes, mint ember, számomra nagyon szimpatikus.

Amikor rátaláltam az I See Stars-ra, úgy éreztem, kincset találtam. Szerintem nincs műfaj, ami közelebb állna hozzám, mint az electronicore, ezt pedig az ISS által ismertem fel. A hangzásuk nagyon egyedi, az összes albumuk egy-egy kis remekmű számomra - ugyan a Treehouse-szal még barátkoznom kell. Zach kiválása után nem fűztem sok reményt a bandához, és való igaz, Devin nem tudja úgy hozni a scream részeket, de azt hiszem, ezzel sem csökkent a színvonal. Általában nem nagyon hallgatok akusztikus albumokat, nekik viszont itt is sikerült kivételt képezniük; a Murder Mitten Raw & Unplugged verziója úgy tökéletes, ahogy van, Devin hangja pedig egyszerűen csodálatos.

El nem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy Sonny újra elkezdett dolgozni a From First To Last-tel, mert nagyon-nagyon hiányoztak már. Igazán ennek az együttesnek az énekeseként kedveltem meg őt, majd később ő szerettette meg velem a dubsteppet. Azért én mindig is hiányoltam a hangját, az FFTL pedig úgy tűnt, nem tervez újabb projektet, erre most tessék. Úgy érzem, ezzel teljes az életem.:D

Villéről szerintem már mindig az fog eszembe jutni, amikor azt mondja, 'rrrromantic'.
Elég régen hallgattam már HIM-et, de most, úgy két hete ismét rájuk leltem, és meg kell mondjam, Ville énekhangja éppen úgy elvarázsol most is, mint amikor először hallottam. Nagyon mély, érzelmes zenét játszanak, a klipjeik pedig elég elvontak - jó értelemben, persze -, ami nekem a mai napig nagyon tetszik.

Igazán tavaly ismertem meg a Muse-t, éppen a Szigetes fellépésük előtt, ahol pedig kellemes csalódást okoztak. Matt hangja élőben valami fantasztikus volt, folyamatosan próbált kapcsolatot teremteni a közönséggel, még magyarul is mondott néhány szót, ami hadd ne mondjam, milyen aranyos volt. Így tehát, az együttes rögtön belopta magát a szívembe (amire csak rádobott egy lapáttal, hogy britek, de ez nem lényeg), és azóta is nagyon hálás vagyok azért, hogy láthattam őket élőben, mert egyből jó benyomást tettek rám, ami az említett koncert nélkül nem biztos, hogy megtörtént volna. A Muse szerintem egy szuper jó banda, annál is tehetségesebb tagokkal. Matt hangszíne nagyon egyedi, különleges, bármikor szívesen hallgatom.

Philip Michael Lester. Ami elsőre beugrik róla, az az, hogy hihetetlenül aranyos. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elkezdtem követni őt youtube-on, mert imádom a humorát, meg úgy ámblokk a személyiségét. Dannel baromi jó párost alkotnak, nem hiába tettek szert akkora hírnévre; bennük tényleg minden ott van, ami egy jó videósnak elengedhetetlen: viccesek, szerethetők, színpadon is éppen úgy megállják a helyüket, ahogy a kamera mögött, a rajongóikkal szemben pedig nagyon közvetlenek, és habár igazán sikeresnek mondhatják magukat, náluk nem érzem, hogy csak a pénzre mennének, sokkal inkább a nézőik szórakoztatására.

Kenneth Nixon... Mit is mondhatnék róla? Elképesztően kevés idő kellett hozzá, hogy a Framing Hanley az egyik kedvenc együttesemmé váljon. A You Stupid Girl-lel ismertem meg őket, majd szépen lassan beléjük szerettem, tudjátok, hogy megy ez.
A hangzásuk számomra tökéletes, a szövegeik rendkívül jók. Nixon hangja nagyon kifejező, annyiféle érzést visz bele az egyes dalokba, hogy bár már jó ideje hallgatok Framinget, egyszerűen nem tudok betelni velük. Sajnálom, hogy tavaly feloszlottak, komolyan, bármit megadnék, hogy élőben láthassam őket és elmondhassam nekik, mennyire sokat jelent nekem a zenéjük.

Többször is próbálkoztam már, de valahogy egyik véleményem sem tudta kellően kifejezni azt a tiszteletet és csodálatot, amit Oliver iránt érzek. Azért úgy döntöttem most, harmincadik születésnapja alkalmából végre írok valamit róla.
2013-ban, közvetlenül a Sempiternal megjelenése előtt hallottam először a BMTH-ról, aztán azzal a lendülettel el is feledkeztem róluk. Pár hónappal később ismét szembetaláltam magam velük, amikor is eszembe jutott, hogy "jé, hát én ismerem ezt a bandát". Akkor először rászántam magam, hogy meghallgassam a "Can You Feel My Heart" című dalukat, ennek is csak a lyric változatát. Mikor vége lett a számnak, magam sem tudom, mit éreztem vele kapcsolatban. Tetszett, ugyanakkor nem is. Szerettem volna csak csendben ülni, a gondolataimba merüve, de közben még többet akartam hallani tőlük. Egy nagy katyvasz volt bennem, nem tudtam eldönteni, most akkor bejön-e nekem ez, vagy sem. Mivel vesztenivalóm nem volt, rákerestem az eredeti klipre, amitől még inkább csak összezavarodtam. Ezután jött az "It Never Ends" és a "Go To Hell, For Heaven's Sake". Azt hiszem, összességében tetszett, meg minden, megérteni viszont csak később tudtam. Letöltöttem tőlük pár dalt, majd újabb, rövid szünet következett, amíg nem érdeklődtem különösebben a Bring Me The Horizon iránt, csak pár dalukat hallgattam, azokat viszont megállás nélkül. Egyszer aztán az egyik zenecsatornán leadták a "Drown"-t. Csak néztem, néztem és arra gondoltam: "ez tényleg AZ a BMTH?". Érzékeltem azt a nem túl erőteljes, de igencsak szembetűnő hangzásbeli változást, amiért kissé kétkedve fogadtam ezt az új stílust. Mivel csak a There Is A Hell óta ismertem őket, nem volt nehéz megszeretnem ezt a dallamosabb hangzásvilágot. Na, és valahol itt kezdődött nálam az, amit rajongásnak lehet hívni és azóta is tart.
Amikor először láttam videoklipjüket, elsőre Oli egyáltalán nem érdekelt. Komolyan, valahogy nem ő volt az, aki megragadta a figyelmemet, annak ellenére, hogy a zenekar énekeséről beszélünk. Az "It Never Ends" volt az a videó, ahol felkeltette az érdeklődésemet. Elkezdtem ténylegesen figyelni a hangját, a gesztusait, az egész színpadi jelenlétét. Ugyan volt pár olyan megnyilvánulása és cselekedete, amivel én nem egészen értettem egyet, mégis egy csodálatos embernek tartom őt. Az, hogy a BMTH változtatott a hangzásán, nagyon megosztotta a rajongótábort. Sok rajongót vesztettek a That's The Spirittel, de talán még többet nyertek. A dalszövegeik mondanivalójukban mit sem változtak, ami az egyik oka annak, hogy hiába idegenkedtem ettől az új stílustól, mostanra egészen megkedveltem. Remélem, a soron következő albumukkal sem fognak csalódást okozni és esetlegesen vissza-visszanyúlnak majd a régebbi dalaikhoz.