Azt hiszem, a cím egyértelmû. Itt az én jelenlegi két kedvencem:
József Attila - Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsõm, se szemfedõm, se csókom, se szeretõm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendõm hatalom, húsz esztendõm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen
Radnóti Miklós - Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntrõl pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én, ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható, nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen, és csecsszopók, akikben megnõ az értelem, világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg
Szeretnék valakivel felröppenni. Fel, fel ahol tûz a nap. Szeretnék valakit igazán szeretni, Boldogság kereslek! Hol vagy? Mámorító hûs szellõ volnék, Simogatnék kedvesem arcán. Jóban, rosszban mellette állnék, Mindig forró csókkal várnám. Fûteném szívem minden melegével, Várnám õt a viharban is. De tudom vágyam reménytelen és hamis. Remélnék, ha tûzne a nap, Bíznék, ha tombolna a lelkem, De csöndes és megfáradt az. Élet, miért vagy ilyen reménytelen?
Emléke visszacsillog s olykor arcomra tûz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tûz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog, de már nem bánt, nem ûz, enyhén simogató, mint hûs, testvéri kéz: Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tûz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsõm, se szemfedõm, se csókom, se szeretõm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendõm hatalom, húsz esztendõm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen
József Attila - Levegõt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az õszi szél köztük vigyázva botlott. A hûvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan elõbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, mirõl álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok elõkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnõttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fõvel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensõmbõl vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hûvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülrõl lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már õszül is. Az õsz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élõ vad férfiak fegyvert s hatalmat érõ nyugalma nyugtat s mint egy hûvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Radnóti Miklós: Két karodban
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kõben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenõ kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítõn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még idõm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hûs tenyeredben.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegõ szalma. A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipõdet, mielõtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethesz nyakkendõt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom alszik a pókháló közelében a légy a falon csönd van a házban az éber egér se kapargál alszik a kert, a faág a fatörzsben a harkály kasban a méh, rózsában a rózsabogár alszik a pergõ búzaszemekben a nyár alszik a holdban a láng, hideg érem az égen fölkel az õsz és lopni lopakszik az éjben.
Szerintem etgy hszbe több verset is bele lehetne tenni...
Szerintem tökmindegy.
Radnóti Miklós - Rejtettelek
Rejtettelek sokáig mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben bokád kis billenését is õrzöm már szívemben s bordáid szép ívét is oly hûvösen csodálom mint aki megpihent már ily lélegzõ csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli Isten szorítlak száz karomban.
Ady Endre: Õrizem a szemed
Már vénülõ kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülõ szememmel Õrizem a szemedet.
Világok pusztulásán Õsi vad, kit rettenet Ûz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.
Már vénülõ kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülõ szememmel Õrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S õrizem a szemedet.
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyûlnek szelíden és nézik, nézik a csillagok.
Tóth Árpád: Meddõ órán
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
Juhász Gyula: Milyen volt
Milyen volt szõkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szõkék a mezõk, Ha dús kalásszal jõ a sárguló nyár, S e szõkeségben újra érzem õt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már. De ha kinyílnak õsszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Arany János A tölgyek alatt
A tölgyek alatt Szeretek pihenni, Hova el nem hat Város zaja semmi. Zöld lomb közein "Áttörve" az égbolt S a rét mezein Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt Oly otthonos itten! Évem leapadt: Íme, gyermek lettem, Mint mikor a tölgy Sudarát megmásztam, Hol seregély költ - S vígan madarásztam.
A tölgyek alatt Több egykorú társsal Madárfiakat Kifeszíténk nyárssal; Jó tûz lobog ott, Zizeg a kis bogrács - S ha bealkonyodott, Haza már egy ugrás.
A tölgyek alatt Örömest valék én, Bár a madarat Hagytam utóbb békén; Gyermeki önzõ Korom' ifjú ábránd Veszi ösztönzõ Szárnyára, s tovább ránt...
De tölgyek alatt, Valamerre jártam, Szûlõhonomat, - Csakis ott - találtam; S hol tengve, tunyán Hajt, s nem virul a tölgy: Volt bár Kanaán, Nem lett honom a föld. -
A tölgyek alatt Még most is el-ülök; Bûv-kép csalogat, Ábrándba merülök; Hajó-kerekek Zubogását hallom... "Hajrá, gyerekek: A vízi malom!"
A tölgyek alatt Ím, meglep az alkony, Hûsebb fuvallat Zörög át a parkon; Felhõk szeme rebben: Haza sietek, Jobb ott, melegebben, Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt Vágynám lenyugodni, Ha csontjaimat Meg kelletik adni; De, akárhol vár A pihenõ hely rám: Egyszerûen bár, Tölgy lenne a fejfám!
Kányádi Sándor
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te: só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajuszomon, könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem: szeretõm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: szeretõd vagyok s testvéred.
Szellõm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellõd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába.
Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary, Over many a quaint and curious volume of forgotten lore, While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of some one gently rapping, rapping at my chamber door. `'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door - Only this, and nothing more.'
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore - For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore - Nameless here for evermore.
And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before; So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating `'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door - Some late visitor entreating entrance at my chamber door; - This it is, and nothing more,'
Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer, `Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore; But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; - Darkness there, and nothing more.
Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing, Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before But the silence was unbroken, and the darkness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!' This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!' Merely this and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. `Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice; Let me see then, what thereat is, and this mystery explore - Let my heart be still a moment and this mystery explore; - 'Tis the wind and nothing more!'
Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately raven of the saintly days of yore. Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door - Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door - Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, `Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven. Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore - Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning - little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door - Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door, With such name as `Nevermore.'
But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only, That one word, as if his soul in that one word he did outpour. Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered - Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before - On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.' Then the bird said, `Nevermore.'
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, `Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store, Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore - Till the dirges of his hope that melancholy burden bore Of "Never-nevermore."'
But the raven still beguiling all my sad soul into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door; Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore - What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking `Nevermore.'
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er, But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er, She shall press, ah, nevermore!
Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. `Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! - Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted - On this home by horror haunted - tell me truly, I implore - Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! By that Heaven that bends above us - by that God we both adore - Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore - Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting - `Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!' Quoth the raven, `Nevermore.'
And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted - nevermore!
---------------- A fordítások közül nekem ez tetszik a legjobban:
Radó György fordítása
Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott. Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan, Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja, "Vendég zörget" - így dohogtam. - "Zárva házam ajtaja, S kint a vendég egymaga."
Óh hogy nem felejt az ember! Télidõ volt, bõsz december, S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda. Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hûlt pora. Mennybe ment fel szûz Lenóra - Itt a Földön hûlt pora, S már nevének sincs nyoma.
Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes. Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya. S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig: "Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja - Késõ éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja. Kint a vendég egymaga."
Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem. Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba. Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban, Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja - Azt se' tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja - - Kint csupán az éjszaka.
Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve, Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha. S most se' törte szét a csendet semmi hang, szellõ se' lengett, Csak "Lenóra" - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova. Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova, Más hang nem hatolt oda.
Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan, És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora. "Hallga csak" - mondom - "valóban van valami a zsalúban. Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda! Szívem, légy erõs egy percig - nyíljál meg, titkos csoda! Eh, csak szél suhant tova!"
Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan, Ím beszállt egy peckes holló, õs legendák vándora. Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se' lennék, Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda, S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda, Mint ki nem jár máshova.
Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén, Így szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora: "Bár a tollad nyûtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló, Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora. Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!" Holló mondá: "Már soha."
Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma. Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön Oly madár, mely az éjbõl jön, s ajtajára ül oda - Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda, S úgy hívják, hogy "Már soha".
Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga. Ennyi volt, mi csõrén csordult - toll se' mozdult, szárny se' fordult, Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora - Tûnt remények útján õ is elhagy, mint más cimbora." S szólt a vendég: "Már soha."
Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam. "Eh, mit" - mondtam, - "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba. Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta, Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala. S hogy reményét tûnni látta, nem volt többé más dala, Mint e ,Soha - már soha'."
S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult, Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya. Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam, És töprengve elborongtam: "Õskor baljós vándora, Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora? Mért károgja ,Már soha'?"
Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve, És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma. Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradûlten, Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora, Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora, `Õ` nem alszik már soha!
Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölõ leng, Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba. "Én szegény! Az Úr az égbõl enyhitalt küld így avégbõl, Hogy Lenóra emlékébõl gyógyitson ki mákonya! Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!" Holló mondá: "Már soha."
"Jós!" - kiáltom - "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög, És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova - Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre, Hol Rémség kisért gyötörve - mondd, ne kínozz annyira, Lesz-e, `lesz-e` ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!" Holló mondá: "Már soha."
"Jós!" - kiáltom - "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög! Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettõnk Ura, Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem Szûz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma - Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma." Holló mondá: "Már soha."
"Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" - dühöngve dörgök - "Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka! Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova! Tépd ki csõrödet szivembõl, ajtómról röpülj tova!" Holló mondá: "Már soha."
És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda. Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul, Míg a lámpa lángja ráhull - leng az árnyék fátyola; És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola, Nem szakad fel - már soha!
Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor szeretném látni a szemedet. Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg- csókolni kezedet merészen. Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
Szerelmes vers
Hegyes fogakkal mard az ajkam, Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam, Szörnyû gyönyört a nagy vágyaknak. Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, Csak szép játék vagy, összetörlek, Fényét veszem nagy, szép szemednek. - Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem, Hiába minden álszemérem, Hiába minden. Ölbe kaplak: Harapj, harapj, vagy én haraplak!
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosanak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Tornay András: Lennél-e menedékem...
Lennél-e menedékem, Ha teljesen eláztat az esõ
Lennél-e menedékem Ha nem is próbálnék erõsnek látszani,
Megsimogatnál akkor is, Ha mocsárba merültem elõtted
Lennél-e menedékem Ha siralmas kiszolgáltatottságom Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem, Akkor, mikor magam elõl menekülök ... talán pont hozzád...
Szállnak a vadlibák, szállnak, a gyermekláncfû kelyhe becsukódik, bugyrot cipel a nénike, édesem messzire ment. Megkérdezzem a nénikétõl: hova ment az édesem, hova ment? Csak a vadlibák láthatják meg õt – csak a gyermekláncfû szólhatna róla. A csókod festi kékre az eget, szemed színétõl zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. Múltkor a kertembe egy fiú jött, gyümölcsöt hozott a kosarában. Kék ruhában jött, mint a napsugár, kék ruhád eszembe jutott. Csupasz volt a nyaka íve… mosolygott… nézett hosszasan… Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt, a madaraktól kérdezd, hova lett. A csókod festi kékre az eget, szemed színétõl zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. De rég nem láttam két szemedet! s hogy fölébredtem egyszer éjjel, a bokorról két mérges bogyó bámult rám, sötét a sötétbõl. De boldog voltam én veled! s egy kövér ember jött szembe az úton, bõ volt nekem a köpenye, bõ volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget, szemed színétõl zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ.
WILLIAM SHAKESPEARE: LXXV. SZONETT
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fûszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idõ ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tõled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
ADY ENDRE: TÜZES SEB VAGYOK
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzón, fehéren, Fájnak a csókok, fájnak a vágyak, Te vagy a kínom, gyehennám nékem, Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
4 felhasználónak tetszik:
offline
Szinte az összes Radnóti verset beírnám ide 
