Kedvenc versek

Edgar Allan Poe:
A Dream Within A Dream

Take this kiss upon the brow!
And, in parting from you now,
Thus much let me avow-
You are not wrong, who deem
That my days have been a dream;
Yet if hope has flown away
In a night, or in a day,
In a vision, or in none,
Is it therefore the less gone?
All that we see or seem
Is but a dream within a dream.

I stand amid the roar
Of a surf-tormented shore,
And I hold within my hand
Grains of the golden sand-
How few! yet how they creep
Through my fingers to the deep,
While I weep- while I weep!
O God! can I not grasp
Them with a tighter clasp?
O God! can I not save
One from the pitiless wave?
Is all that we see or seem
But a dream within a dream?



Edgar Allan Poe:
Álom az álomban

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsúszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem:
Eltûnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlõ furcsa álom.

Állok viharzó part elõtt,
A tengerár lihegve bõg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyü, semmi porszemek.
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlõ furcsa álom?

József Attila: Oh szív, nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.

Hollósi Kornél Lajos: Csonka vers



Kezdtem ezt a verset én
tavaly május elején,
idén lett csak készen,
idén sem egészen.

Címe az volt: Életem,
s kihúztam, mert félszegen
sántikált a címe,
minden lába, ríme.

Újra kezdtem, s ez alatt,
fél esztendõ leszaladt,
de az égre nézve,
alig vettem észre.

Az égen egy felhõ szállt,
s az a felhõ nem is szállt,
lebegett vagy állt tán,
mint egy õr, várt rám.

Azt a felhõt néztem én,
míg e forgó év felén,
csak lehullott onnan,
mint katona holtan.

Ismét kezdtem, Háború
lett a címe; Százsorú
volt az elsõ versszak,
jajgatott, mint vert had.

Jaj, mit is kerestem itt?
Katonák holttesteit.
Bûverõ terelte
lépteimet erre .

Kutattam a tárva tárt
messze hajló láthatárt.
Föllelem, reméltem,
nyitják, minek éltem.

Életemmel kezdtem el,
háborúban vesztem el.
Én másról akartam
szólani e dalban.

Másról én, de nem lehet,
valaki nem engedett.
Tán a ma lepergõ
oszlótestû felhõ.

József Attila

Tedd a kezed homlokomra,
Mintha kezed kezem volna.
Úgy őrizz, mint ki gyilkolna,
Mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mintha jó volna,
Mintha szívem szíved volna.

Ady Endre: Nem játszom tovább

Hunyok, de nem kell a hunyósdi,
Pedig érkeznek szép szavak.
Nem játszom tovább, bánom is én,
Hogy "föl", "csitt", "szabad", "nem szabad",
Bánom is én, bánom is én.

Nem akarom, amit akartam,
Nem akarom, aki akar
S a gyűlölőket bánom is én,
Engem most szent közöny takar,
Bánom is én, bánom is én.

Megistenűlök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért.
A többit pedig bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz
Maradék szemérmem némasága ez
Úgyse hallanád meg, hangot ha adok
Sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
Mint Izsák az atyját, én se kérdezem
Mivégre sanyargatsz, teszem szótalan
Szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserűségemre úgy sincs felelet:
Minek adtál ennem, ha nem eleget?
Miért vakítottál annyi nappalon
Ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden
Fölpanaszlom akkor, mit tettél velem
Karjaid közt végre kisírom magam
Csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat
Ennem is ha adtál, soha magadat
Örökkön-örökké sírok amiért
Annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled
Ahogy szorításod egyre hevesebb
Ahogy ölelésem egyre szorosabb
Egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Juhász Gyula: Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már
Hol az öröm s madár se jár
Hová a vágy is elhervadva ér el
Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen
Tavaszban, éjben vagy mesében
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel
Sok minden megy el
De a szív, a koldus
Tovább énekel.

Mi remény volt régen
Emlék ma csupán
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után.

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él
Romok is ragyognak
Hűs hold fényeinél!

Komáromi János: Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg
Vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
Egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
Viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon
Értéke nem kincs, vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte
Szeretete fogta össze.
Fényét tiszta lelke adta
Vigyáz reá, megfogadta!

És lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
-"Hol lehet most?"-kérdi ríva
Társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn
Szól az egyik együtt érzőn:
-"Talán leesett a Földre,
Rosszul tetted a felhőre."

Kicsi angyal egyet gondol
Megmenekül tán a gondtól
Alászáll most, le a Földre,
Hogy glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

-"Könnyem potyog, lábam fárad,
Nem láttad a glóriámat?"
Így kérdez meg minden embert,
De glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag
Kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos
Ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen
Bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén
Könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
-"Meséld el a gondjaidat!"

-"Angyal voltam fenn az égben
Boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett...az ám...
Fejemen a szép glóriám!"

-"Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?"

Szelíd lovag átöleli
Simogatja, becézgeti:
-"Ne sírj édes, kicsi angyal
Megbírkózunk minden bajjal!"

-"Én megóvlak, megvédelek
S nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
Boldog leszel itt a Földön!"

Mosolyog már kicsi angyal,
Nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
Ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
Meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
Sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,
De őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
Ki hozza a boldogságod!

Németül tudók előnyben

Goethe
Abendlied

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Véletlenül bukkantam rá és első olvasásra megjegyeztem... azóta a kedvencem!

Kedvenc versem:
~WISLAWA SYMBORSKA: A HÁROM LEGFURCSÁBB SZÓ

Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.

Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.

Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.

Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Pilinszky János
Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.


Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Imádom

WILLIAM SHAKESPEARE
LXXV. SZONETT

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fûszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idõ ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tõled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.


Ady Endre:
ÁLMODOM...


Álmodom néha
Szilaj, merész, fájó,
De mégis édes álmokat.
Vihar tör rám
Rémes, talán a mindenséget
Fenyegető vad erővel
S én e viharral
Egyedül, mint egy megkövült szobor,
Szembeállok!...

Álmodom néha,
Hogy minden teremtett
Éltemre tör, haragos átkot
Ordít reám
S én mosolyogva,
Kimondhatatlan büszkeséggel
Várom a harcot,
Melyet egy világ,
Egy egész világ
Esküdt ellenem
S melyet úgy fogadok,
Mint egy aljas lelkű koronás fő
Az udvaroncok porba hulló,
Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha
A legmerészebb, legszebb álmot,
Dalaim egy világ fülébe zengnek
S hangoztatják a megváltásnak
Szent, égi szózatát
Egy megtévedt nagy világ előtt.
Hangjára hangos, bús zuhanással
Omlik a porba hazug bálványok
Százezere
S avult, buta korlátok,
Melyek elzárták a világot
Egy világtól,
Recsegve dőlnek össze.
S én, míg a pusztulás közt
Jós szemekkel látom,
Mint áll elő egy jobb,
Tisztább világnak
Zöld hajtása a romok közül,
Szívem megnyíl
S fenséges érzés hatja át dalom,
Melynek refrainje
Messze, messze száll
S mint a megváltásnak
Új evangéliuma
Áthatja a világot
E szózat:
Diadal! Diadal!...

...S álmaimból
Otromba zaj riaszt fel.
Köröttem régi minden s undorit.
A megváltásról, a diadalról
Lázas álomban álmodtam csupán...
Szívem teli ugyan,
De mi belőle felsír, felszakad,
Nem egy világot
Ujjáteremtő diadal-ének,
Hanem a lebilincselt erő
Tehetetlen, bús zokogása...


József Attila
SZÜLETÉSNAPOMRA


Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

A WALESI BÁRDOK


Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát



Imádom

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ez egy nagyon jó vers.

Ady az egyik kedvencem.

nekem is. zseniális minden, amit csak kiadott a kezéből

Elizabeth Bishop: One Art

The art of losing isn't hard to master;
so many things seem filled with the intent
to be lost that their loss is no disaster,

Lose something every day. Accept the fluster
of lost door keys, the hour badly spent.
The art of losing isn't hard to master.

Then practice losing farther, losing faster:
places, and names, and where it was you meant
to travel. None of these will bring disaster.

I lost my mother's watch. And look! my last, or
next-to-last, of three beloved houses went.
The art of losing isn't hard to master.

I lost two cities, lovely ones. And, vaster,
some realms I owned, two rivers, a continent.
I miss them, but it wasn't a disaster.

-- Even losing you (the joking voice, a gesture
I love) I shan't have lied. It's evident
the art of losing's not too hard to master
though it may look like (Write it!) a disaster.