miregondoltokmost?

Köszönöm szépen! Addig is, neked viszont nagy hajrá a még hátralevő félév(ek)hez!

Azt megszoktam, hogy a való életben is átnéz rajtam mindenki és levegőnek vagyok nézve mindenhol, de hogy egy rohadt facebook csoport chatben is teljesen ignorálva legyek, ahol elvileg a "barátaim(???) és én" vagyunk benne, az már elég szép
A másik meg, hogy csak akkor vagyok látható, ha kell nekik valami, például fordítsak le neki közel húsz oldal angol szöveget magyarra háromnegyed órán belül. Aztán én voltam megint a szar, mert éppen a vasárnapi levesemet ettem a családommal és nem mások kínjával akartam foglalkozni, főleg úgy, hogy csak elémbszták a feladatot, semmi légyszíves vagy kérlekszépen nélkül. Nem vagyok én senki szolgája, bsszák meg.
Az is érdekes jelenség, amikor olyan volt osztálytársak jönnek szívességért, akik miatt amúgy általános iskolában gyomorideggel mentem be órára és sokszor sírva jöttem haza, mert a fő hobbijuk az volt, hogy a bullying művészetét rajtam gyakorolják.
A legrosszabb azért mégis az, hogy elmondom itthon a terveimet és hogy milyen célokat állítottam magam elé mostanában, erre anyám elkezd vihogni... kösz szépen, pont erre van szükségem. Olyan elegem van már mindenből, meg se születtem volna, így is csak vegetálok.
Tudom hogy ez ilyen first world problems, de túl sok mindent fojtok el magamba, amit nem kéne

Annyira büszke vagyok Rá, hogy felvették az egyetemre, amire már olyannyira vágyott, és tudom, hogy egy nap remek szakember lesz a szakmájában. Csak sajnos így több, mint 2 órányira leszünk egymástól távol az elkövetkezendő idők nagy részében. Keserédes a szám íze, de mindenképp támogatást érdemel ez az okos kis koponya.

Valami mutáns úgy döntött, hogy felejthetetlenné teszi a születésnapomat és egy éjszaka alatt négy helyen megcsípte a lábaimat, amelyek miatt az érintett területek a kétszeresükre dagadtak. S mivel az egyik a bal bokámon van, nem tudom behajlítani a lábfejemet - ez rhadt érdekessé tette a vezetést amúgy. De legalább a kálcium vagy a borogatás hatna, ha már a kenőcsre allergiás vagyok.

Az egyetlen jó dolog jelenleg az, hogy végre vége a gyakorlatnak, így július végén nekem is elkezdődhet a nyári szünet.

Már megint, anyum logikáját nem sikerül követnem. (elég gyakran előfordul) Kicsit feszengve érzem magam, hogy 15 éves létemre nem igazán megy a főzés, csak a sütés(de az nagyon) így bevállaltam ma, hogy megcsinálom a bolognait. Tudni kell, hogy mi mindig dinsztelünk a húshoz egy kis vöröshagymát, mert anyu szerint úgy jobb íze lesz az ételnek stb. El is kezdtem szépen dolgozni, mikor jött anyum, és mondta, hogy ő majd megmutatja, hogy hogy kell. Elkezdte szépen csinálni, én meg ott álltam, és néztem rá mint borjú az új kapura, hogy ő most mit csinál. Kérdezem tőle, hogy megkavarjam-e a húst, vagy akármit segítsek-e, de nem válaszol. Aztán rá, úgy 2 perccel később közli, hogy inkább menjek innen, mert minek ácsorogjak itt, ha nem csinálok semmit, amúgy is, itt állandóan mindent neki kell csinálnia, mert senki nem segít neki. Én meg what the hell?

Nek is van plussallatom

Ügyes vagy

Holnap indulok nyaralni, és nagyon remélem hogy ez alatt az idő alatt elmaradva az internettől és a mindennapi élet gondjaitól kicsit megtisztulhatok.
Jó lenne végre már tisztán látni, hogy ki is vagyok. Össze vagyok zavarodva, és válaszok kellenek, de ezeket csak magamtól kaphatom meg.

#

Arra, hogy miért vagyok álmos.

Egyre több helyen van szó az iskolakezdésről, a rádióban is arról dumáltak délelőtt, az osztálytársaim is szóba hozták a facebook-csoportunkban, boltba már be sem merészkedek, nehogy szembesüljek a füzetek és egyéb sulicuccok hegyeivel; szóval lassan mindenki nekiáll készülődni, én meg... hát, én meg még csak most megyek nyaralni

Tegnap jöttem haza munkából és egy fiatalokból álló klán száguldott végig az utcánkon. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok oda a motorokért és már a kisebb pisszenésüktől is a falat kaparom, de olyan jó volt rájuk nézni, hogy élvezik és örömüket lelik benne. Jobb kedvem is lett, de utána el is fogott az érzés, hogy milyen jó lenne egy közösséghez, bandához tartozni, akik így összetartanak és eljárnak együtt...

Sziasztok, megjöttem!
Öt nap totálisan igazságtalan kitiltás után úgy döntöttem, az adatlapjaimat "ingyen" elosztogatom, majd szépen elhúzok innen, mert a hányinger kerülget. Privát üzenetek várok, ha érdeklődtök!

(megint én, ne unjatok nagyon)
A szüleimnek már évek óta az az elképzelése, hogy gimi után jogi egyetemre megyek majd. Én már egy ideje sugallom, hogy más terveim vannak, ma pedig egyenesen is közöltem velük, hogy tanári pályára készülök. Azóta letargikus/sokkos állapotban vannak (a legszebb az egészben, hogy ők is tanárok).

Te jó isten, hogy mennyire szánalmas vagyok Közel két éve vágyakozom egy olyan ember után, akiről tudom, hogy nem lehet az enyém -bizonyos alapvető dolgok miatt-, de képtelen vagyok kiverni a fejemből. Próbálok én nyitni mások felé, de ők nem Ő. Egyszerűen olyan szinten vonz, hogy arra szavak nincsenek. Nem is ismerem igazán, de azt érzem, hogy nekünk régen volt közünk egymáshoz. Tudjátok, amikor igazán mélyen, belülről érzitek. És ez borzasztó rossz. Se előre, se hátra. Egy helyben toporzékolok hónapok óta...

Na jó! Most lett elegem a viharból. Vagyis nem is vihar, csak úgy éppenséggel néha megdörren az ég és esik az eső. De akkor is. Egy óra óta több mint ötször volt egy kissebb áramkimaradás. Én persze nagyban a telómat bújom és nem tudom miért nincs Wi-Fi. Aztán mire nagynehezen rájövök mi történt és visszajön az áram... Hát persze, hogy megint elmegy.

Szóval... az eddigi lapadományokat (lol) elintéztem. Rengeteg nagyon kedves üzenetet kaptam tőletek, és így elég szar lesz a profilomba való bejelentkezésem ellehetetleníteni. Meghagyom magamnak emlékbe, csak a jelszót váltom át valami rejtvényre. Btw, az üzenetekre igyekszem válaszolni, de egy valami biztos; úgy nem húzok el innen, hogy ne írjak vissza.

Tegnap összegyűlt a társaság, és bár egyiküket sem ismertem túlzottan, elég jól éreztem magam. Mondjuk az egy picit zavart, hogy az egyik srác /akit igazából senki sem ismert/ megállás nélkül bókolt a páromnak, aki persze ilyenkor rákontrázik a dolgokra, ami elég érdekes helyzeteket szült néha ...

Végre nincs az a fullasztó hőség és végre kitárhatom az ablakokat.