Ma éppen mivel van tele a tököd?

Semmiből tök jó nap!!

A szerelemel meg... hogy mindig mehúzzom a kezem

Elsősorban a magukat Three Days Grace-fanoknak nevező Matt Walst-gyűlölőktől. Szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy nem a 3DG az első én nem is az utolsó zenekar, aki az énekesének távozása után új frontembert állít a csapat élére. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen Matt legalább annyira tapasztalt, jó hangi adottságokkal rendelkező és szerethető személyiségű valaki, mint Adam Gontier volt. Sokszor nézegetem a zenekar közösségi oldalait abban a reményben, hogy történjen már végre valami és végtelenül elszomorít, amikor nem épp szép szavakkal illetik Mattet, hiszen nem ő az oka annak, hogy Adam lelépett, ő csupán a megoldás a keletkezett űrre...

Azokkal az emberekkel, akik a sorozatokat gyártják, és nem veszik észre, hogy mi a tényleg jó és minőségi, illetve mi a leginkább kukába való szemét.
Nemrég végignéztem a Róma c. sorozatot, ami igen, tudom, hatalmas költségvetéssel bírt, de szánalom, hogy össz-vissz 2 nyamvadt évadot kapott! KETTŐT! Sőt, a második évad csak 10 részesre sikeredett(az első 12 volt), tulajdonképpen annyira fel kellett gyorsítaniuk az eseményeket, hogy csak kapkodtam a fejem jobbra-balra..
Nekem csupán az nem jut el az agyamig, hogy ami értékelhető, izgalmas és ráadásul még tanulni is lehet belőle, miért csak 22 részben tudja magát kiélni..Bezzeg mindenképp kell 84 évados miami, new yorki, kisújszállási meg még mittudomén milyen Helyszínelők... Ez annyira...gáz.

Mostanában ismét annyi szrság történt velem, ami kábé mással fél év alatt sem. Unom már, hogy nekem sosincs normális nyári szünetem, mert az egész balhékból és veszekedésekből áll. Ráadásul mostanában kezdek 'befulladni', nem tudom pontosan kifejezni, hogy mi ez. Egyszer csak mintha elszorulna a levegőm, mintha megakarnék fulladni és azonnal rohanok az ablakhoz, hogy friss oxigénhez jussak. Állítólag ilyen a pánikbetegség is, de nekem csak pár pillanatig tart, utána pedig elmúlik az egész. Elég rossz érzés, emlékszem, gyerekkoromba is volt, a szüleim azután vittek el orvoshoz, ahol kiderítették, hogy magas a vérnyomásom. Na, meg az is. Igazából a gyógyszerem szrt sem ér. Amúgy sem, de ugye egész évben fél 7 körül veszem be. Na, ma is hiába állítottam be azt a nyamvadt telefont ébresztőre, átaludtam az egészet, utána meg ha beveszem, szrt sem ér, mintha be sem venném.

Újra én és a világrengető problémáim (a tévémmel...).
Nemrég írtam ide azzal kapcsolatban, hogy megbuherálták nálunk az adókat, és elvesztettem az összes jó csatornát, a dizni csenöl és a Nóta TV meg még néhány helyi adó kivételével. Ezt a szüleimnek is mondtam, és apa helyretette a tévét (csak be kellett hangolni). Most már van vagy 90 csatornám, amiből negyven ugyanaz. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy alapjáraton egyiken sincs hang, csak sistergés. Szerencsére be lehet állítani, de egyenként, úgyhogy most akármit akarok majd nézni, előtte leállhatok szerelni. Argh. Még jó, hogy ha néhanapján tévézek, legfeljebb 3 - 4 csatornát használok.

Tudom, hogy nem nagy ügy, de idegesítő.

A reklamokkal. Ezen kivul az olyan fiukkal akik radirnak, beszelgettek majd nem valaszolnak, pedig lattak. Es meg azzal, hogy nem tudom megtalalni interneten a thor elso reszet, pedig nagyon megneznem, es mar nem birom kivarni, hogy kijojjon a Bosszuallok2 es az Amerika kapitany 3. Egyebkent minden tok jo

Magammal...

azzal, hogy nem merek cikket írni, mert félek, hogy béna, és hogy a kommentbe mindenki engem fog szidni, hogy milyen bénán fogalmazok meg félek, hogy a kép, meg a youtube videó megsértheti a személyi jogokat, vagy miket, és emiatt beperelnek vagy valami és már mindent megírtam, csak nem merem elküldeni

Ismerős A jó, és normális sorozatokat, amik nagy nézettséggel bírnának, abbahagyják, elkaszálják. Ilyen volt a 666 Park Avenue, mert elkaszálták, és egy évadba azaz 13 részbe belesűrítették az egészet, pedig simán lehetett volna még néhány évad...aztán nem rég az Emberi tényezőket is abbahagyták, mert az amerikaiak nem nézték, de én az első résztől imádtam. A Missing-et is 10 rész után abbahagyták, még egy évad sem volt kész belőle. Revolution: ugyanez. Az a baj, hogy ezeket a sorozatokat az amerikai állampolgároknak készítik, és ha ott nem üt meg egy nézettségi szintet elkaszálják, pedig van néhány, amit ha kihoznának Európába hatalmas népszerűséget szerezne..de..ááá nem mondok semmit az amerikaiak egójáról Bezzeg a mexikóiak, meg a spanyolok, meg az egyéb latin-amerikai telenovellákat, szappanoperákat ki tudják hozni hozzánk, és elég nagy nézettsége van. De a mai fiatalság nem egy 5000 részes szappanoperára vágyik, meg az idősebb korosztály sem. Hanem valami olyanra, ami megfogja őket. Ezért lenne jó, ha a sorozatok is *megélnének* a világban...

On: Az érzelmeim instabil helyzetével. Nem rég írtam, hogy tökre ki vagyok az érzéseimtől, és ez még most sem változott. Sőt rosszabb lett. Egyetlen szótól a plafonon vagyok, a barátomtól egyetlen ölelés, és szó, és bőgve a nyakába borulok, és minden egyes ilyen tettnél az elmúlt 3 napban legalább egy Balatont összebőgtem az tuti. S a legrosszabb, hogy teljesen kezelhetetlenek. Nem bírom visszafogni magam, akármennyire is próbálom. Látszik rajtam, ha már egy picit is ideges vagyok, picit is bánt valami. Pedig korábban egy mosollyal simán képes voltam eltakarni ezeket. S annyira..hisztis p*csának érzem most magam

most értem haza pár perce, az egész éjszakát az exemmel töltöttem, és talán szerelmesebb vagyok, mint a kapcsolatunk során bármikor. csodálatos. ez kell nekem, mire nagy nehezen bebeszélem magamnak, hogy leszarom és nem érdekel, akkor neki persze meg kell keresnie...

Mertesacker otthagyja a válogatottat. (Már Lahm és Klose is elment)

A mai nap csodás sztárjával.

Először is: a gépem már vagy két hete folyamatosan sz*rakodik. Negyedóránként lefagy, seképsehang, és indíthatom újra. Pedig én már letöröltem mindent, amit feleslegesnek találtam, de még mindig csak kilenc giga szabad terület maradt a helyi lemezen. Apám szerint ez lehet az oka.

Másodszor is: akárhányszor arra gondolok, hogy mindjárt kezdődik a tanév, elfog a rémület. Az iskolával semmi bajom sincs, az osztályomat még csak-csak elviselem, de ami nagyon-nagyon-nagyon nem hiányzik, az a hegedű. Csak rombolja azt az eleve nem sok önbizalmamat. Béna vagyok, és ezen a gyakorlás sem segít, plusz nagyon későn kezdtem, és folyamatosan csak égetem magam a koncerteken és a zenekarban. És nem élvezem, egyáltalán nem. A tanáromtól is egyszerűen a hideg ráz. Nagyon remélem, hogy meg tudom győzni anyámat, mielőtt gimibe megyek. Muszáj lenne megértenie, hogy ez nekem nem kikapcsolódás, és nem is művelődés, hanem csak folyamatos szenvedés és értelmetlen erőlködés.

Harmadszor is: ha már anyámról van szó, a mai rosszkedvemet leginkább neki köszönhetem. Kábé három óráig porszívóztam a szobát, ilyen alaposan még soha sem takarítottam, az fix. Erre bejön, és mindenbe beleköt. Hogy mit keres ott az a porszem, hogy az ágy alatt (ahová sajnálom, hogy túl nagy a s*ggem, ahhoz, hogy bemásszak) ott maradt egy papírzsebkendő... és jött az, hogy "hogy takarítottam én ki?!". Hát köszönöm anya, hogy ennyire nagyra értékeled a munkámat.

Ismét egy roppant komoly problémámat osztom meg a világgal (magyarul: semmiség, mehetsz tovább).

2012 óta vagyok KoRn rajongó. Azóta 2x voltak Magyarországon koncertezni (ez vagyok én, amint igazán megszeretek egy bandát, következő nyáron már itt is vannak), és én mindkét alkalmat kihagytam. A szüleim 18 éves koromig nem fognak elengedni (szerintem azután sem szívesen...), de amilyen szerencsés vagyok, akkor tuti, hogy már nem jönnek majd, vagy csak ritkábban. És ha jönnek is, akkor is kizárt, hogy el merek menni (nem vagyok akkora darab, hogy egészben túléljem). És ez olyan szööörnyű

Igen, tudom, hogy nem nagy ügy, de mióta kihagytam a 2012 - es Evanescence koncertet (ami úgy néz ki, az első és utolsó magyar koncertjük volt), a szívem szakad meg, valahányszor elszalasztom valamelyik imádottamat...

A szerelemel...

Azzal,hogy mindig inkább a biztos rosszat választom,mint a bizonytalan akármit...

A férfiakkal. Az még hagyján, hogy vonzom az idiótákat, mindig abba a hibába esek, hogy olyan srácokba szeretek bele, akik képtelenek magukon kívül bárkivel is foglalkozni. Mióta áprilisban szakítottam a párommal, azóta elég sokan bepróbálkoztak - mondanom sem kell, hogy sikertelenül -, de nem érzem jobban magam. Mármint Tomin már azelőtt túl voltam, hogy szakítottunk, de valahogy kicsit érzéketlenebb lettem. Közben megismerkedtem álmaim pasijával, nagyon jó barátok lettünk, és ő is sérült lelkileg, így abszolút kiegyeztem egy haveri kapcsolatban, hiszen úgy vagyok vele, hogy inkább legyen csak a barátom, mint hogy elveszítsem. Kibeszéltük egymás problémáit, támogattuk egymást egy ideig, mostanra meg eltűnt. Nem ír, nem keres, én meg vagyok olyan makacs, hogy nem keresem, mert szerintem a férfi dolga, hogy küzdjön valakiért, akit elmondása szerint kedvel, de mindegy. Aztán ott a másik srác, aki totál aranyos, hasonló a személyisége, mint az enyém, sokat ír, ott segít, ahol tud, de valahogy mégsem érzem azt, amit szeretnék. Vagy kezdem érezni, csak nem hagyom hogy ez az érzés elhatalmasodjon és inkább elnyomom. Ennek van értelme? Mennyi idő után tudod lebeszélni magad arról, hogy nem lesz soha a tiéd az, akit kinéztél magadnak és mikor engeded magad beleszeretni valakibe, aki ténylegesen meg is becsül? Vagy engeded egyáltalán? Mi értelme a szerelemnek és a vonzódásnak, ha csak összezavar?

A mai kirándulás Tapolca-Székesfehérvár részével, hazafelé. Volt ott egy család, akiknek pár tagja nem csak hogy átjáróháznak nézte azt a szerencsétlen vonatot, de az ajtót meg aztán mindig nekem kellett becsukni utánuk. Az a legszebb az egészben, hogy tele volt ilyenekkel a vonat. Könyörgöm, az ajtó csak dísznek van?

ez most személyesebb lesz a megszokottnál, és lehet nem kellene kiírnom magamból, de tényleg a tököm ki van, hogy rendszerint csalódni kell az emberekben.

volt anno egy legjobb bartánőmnek tartott személy az életemben, azonban ők már hat éve felköltöztek Budapestre. tartottuk a kapcsolatot, ahogy csak tudtunk találkoztunk, megmaradtunk ugyanolyan jó barátoknak, mint a költözés előtt. tényleg, körülbelül lelkitársként tekintettünk a másikra. aztán, mint nagyvárosi lányka szép lassan megváltozott, eltucatosodotott, mondjuk ki; elkorcsolt. az embereket tárgyként kezelte, mindenkit kihasznált, azon viháncolt, hogy milyen pasit milyen módon használt ki - nem szexuálisan, hiszen ő rohadt érett a korához képest, és x éves kapcsolatai vannak, meg menyasszony -, elsajátította a csodálatos p*csabeszédet, leszart mindent és mindenkit, kiállhatatlan és flegma lett. ha épp itthon volt, és véletlen eszébe jutottam, felhívott és találkoztunk, de megszakadt köztünk a kapcsolat.

egyik hosszabb látogatása során találkoztunk, aztán itt is aludt nálam. filmezgettünk, beszélgettünk. akkor rendesen, oylan volt, mintha minden visszatért volna. majdnem. naivan úgy is döntöttem, ha már a legjobb barátnőmről van szó, és sokkal kevésbé lényeges emberek is tudják rólam, ideje neki is bevallanom, hogy biszex vagyok. na, az hogy nem úgy fogadta, amit vártam, az nem kifejezés. kinevetett, nevetett és gúnyolódott az egész helyzeten, aztán egész este a felsőjét húzogatta, ha épp hogy kivillant a melltartó pántja, mintha minimum meg akarnám erőszakolni attól függetlenül, hogy mindketten komoly kapcsolatban voltunk. másnap reggel, amilyen hamar tudott, le is lépett.

azóta alig-alig beszélgettünk, ez már vagy másfél éve volt, de lehet, több is. félévente egyszer ha találkoztunk, illetve az idei érettségi kapcsán ráírtam. itthon is volt nyáron, átmentem hozzájuk. műszempilla, műköröm, semmi önálló gondolat, tipikus tucat életfelfogás, és fájdalmas alulműveltség. teljesen műanyag az egész csaj. egymáshoz szólni nem tudtunk, hiszen én már csak egy szánnivaló vidéki vagyok hozzáképest. teljesen két külön világ vagyunk, ő azzá vált, akit én megvetek, én meg az vagyok, ami régen ő is volt, mára meg senkiknek lát. csak ültünk egymással szemben, ő viháncolt és mindenkinek írogatott, én meg szintén facebookon panaszkodtam barátnőmnek, hogy egymáshoz szólni se tudunk, ülünk egymással szemben, és mennyire kiállhatatlan az egész helyzet. és mennyire nem az az ember ül velem szemben, akit én tíz évvel ezelőtt megismertem, és még három éve az életem legfontosabb részének tartottam. elmeséltem neki, hogy előző nap véget ért a kapcsolatom az életem szerelmének tartott személlyel, ő egyszerűen kinevetett. megint. illetve ha jól emlékszem, megkaptam, milyen szánalmas is vagyok - vagy valami ilyesmit.

közölte, hogy bár fiatalabb nálam, ő költözik ki a vőlegényéhez külföldre, de még vagy két hét múlva haza fog nézni, és akkor találkozunk rendesen, és beülünk valahová, megiszunk valamit, és átbeszéljük a dolgokat, de mennyire antiszociális épp. nem sokkal később a tényelges legjobb barátnőmtől hallottam vissza, hogy amúgy itthon van, múltkor találkoztak a városban. engem természetesen nem keresett, ma pedig az fogadott napjaink csodálatos közösségi oldalán, hogy elköltözött. eszébe sem jutottam, le se szart, egy rohadt sms-t nem volt hajlandó írni. sms-t? hagyjuk már, elég lett volna, ha messengeren pötyög annyit, hogy megy, és reméli még találkozunk egyszer. vagy bármit. tudja, hogy én is költözöm külföldre, és kicsi az esély rá, hogy két külön országban lakva, két külön városba hazajárva újra találkozzunk, nem kellett volna újra erőltetetten elcsevegnünk. csak zárta volna le a múltunkhoz méltóan az állítólagos barátságunkat. mindketten tudtuk, hogy vége lesz, pont a költözés miatt, hiszen a végére a kétszáz kilométer is közénk állt. de én azt hittem, ennél azért fontosabb volt az a nyolc-tíz, vagy tököm tudja már hány év.

az elmúlt években folyamatosan fájdalmat és csalódást okozott, akarva-akaratlanul folyamatosan megbántott valamivel, és egyre mélyebbre ásta magát a szememben. mégis életemben nem csalódtam még emberben ekkorát, nem értem, hogyan változhat meg valaki ennyire, és fordulhat ki teljesen önmagából. viszont az biztos, engem kereshet egy év múlva, ha hazajönnek szakítás miatt, tudomást sem fogok venni róla. ez volt az utolsó csepp, az én szememben most már tényleg megszűnt létezni. pedig még anyámat is úgy mutatta be valakijének, mint "a legjobb barátnője édesanyja". aha, látom. ha ilyen, ha valakinek a legjobb barátja vagyok, inkább haljak meg egyedül...

hopsz, bocsi a kisregényért...