“Először is képzelj el valami egyszerűt. Képzeld el, ahogy a szemedbe süt a nap, ahogy égeti az arcod, vagy csak épp kellemesen melegíti. Mindegy. A lényeg, hogy képzeld el a ragyogást. Érezd. Aztán képzeld el, mondjuk a fázást. Egy szál pólóban kinn az erkélyen, már elszívtad a cigit, sötét van, négy emelet magas sötét, a tetején állsz, és nem mész be. Képzeld el a remegést. Ahogy a szádba harapsz, hogy ne remegjen. Aztán képzeld el, ahogy másvalaki harap a szádba. Remegve. Képzeld el a forró lehelletét. Érzed a szája szélén az izzadságot. Képzeld el ahogy visszaharapsz. Ezután képzelj el valami illatot. Valami egyszerűt. Nem annyira személyeset, mint a forró olajjal keveredő cigaretta szaga – krumplisütés közben. Képzelj csak simán hagymát. Legyen hagyma. Szívd mélyen le. Képzeld el az abszurd módon sós tengert, ahogy ölelget, ahogy lelassít, mikor belegázolsz. Képzeld el, ahogy marja a torkod a szénsav. Képzeld el az aluljáróban alvókat, hogy mikor fürödtek utoljára saját fürdőszobában. Képzelj el egy tükör előtt álldogáló, meztelen, gondolattalan férfit. Képzelj el egy csokor kékre festett, tönkretett rózsát. Képzeld el a gangeszt, a kedvenc zenédet – be ne kapcsold, csak képzeld! – ahogy valaki végignyalja a nyakad, képzelj el havat, éhséget, hozzádérő homlokot, egy teli hamutálat, narancslé ízét. Képzeld el – emeld föl az arcod – képzeld el, hányan ébrednek fel, épp ebben a percben. És hányan fekszenek. Képzeld el, hányan sétáltatnak éppen kutyát, hányan sírnak, hányan esnek el, hányan fáradnak el. Hányan csókolóznak. Hányan gyújtanak rá. Hányan állnak színpadon. Hányan simogatnak, ütnek, nevetnek, pisilnek. Hányan halnak meg. Képzelj el egy húszéves amerikai gyereket, akinek épp most, az orra előtt robban fel egy repeszgránát. Képzeld el a magát hánytató szomszédlányt. Képzelj kora reggeli eget, párás esőerdőt, szeles kősivatagot. Születést. Sajtburgert. Várakozást. Karmolást. Szerelmet. Röptükben alvó madarakat. Jó éjszakát!”
— Simon Márton
