Tudni akarod mi történik azután, ha megölöd magad? Anyukád hazaér a munkából és holtan találja a babáját, sikítva odaszalad hozzád és megpróbál felkelteni. De Te nem fogsz felkelni, és anyukád csak síkít és bőg és rázogat, hogy kelj már fel! A könnyei az arcodat mossák. Hirtelen hazajön apukád is. Meghallja a kétségbeesett üvöltözést, beront a szobádba és meg sem tud szólalni, mert a gyerek akit szeretett, a gyerek akit látott felnőni örökre elment. És végül megérkezik a kistestvéred is, és meglát Téged, ahogy élettelenül fekszel édesanyád karjai közt. A kislány, aki felnézett Rád, és olyan akart lenni, mint Te; holtan látja azt az embert akit mindennél jobban szeretett. Mostmár sosem fog teljes életet élni. Sosem fog egy jót nevetni a barátaival, nem fog senkit se szeretni teljesen, mert mindig azt fogja érezni, hogy valami hiányzik. Te.
És mostmár valami örökké hiányozni fog a családból. És alig bírnak majd egymásra nézi anélkül, hogy eszübe ne juss. Minden rátok fogja emlékeztetni őket, meg az, hogy elmentél, és ez mindennél jobban fog nekik fájni. Te azt hiszed, hogy anyukádat sosem érdekelted, mert mindig elfoglalt volt, rádkiabált, hogy tanulj jobban, csináld a házid, takaítsd ki a szobád és még ezernyi indok miatt. Néha elfelejtette mondani, hogy mennyire szeret Téged. Mindennél jobban szeretett. Most ki sem tud lépni a házból, még az ágyból sem. Egyre soványabb és soványabb, mert nem tud enni. Mert csak arra tud gondolni, ahogy meglátott Téged ahogy holtan feküdtél. Édesapád kilépett a munkájából és alig alszik, mert akárhányszor lecsukja a szemét, lepereg előtte az a fél perc, amíg berontott a szobádba és meglátott. És ez az emlék nem tűnik el, tökmindegy mennyit iszik.
Az iskolában a legjobb barátod csak bámulja az üres helyet és összeszorul a gyomra, mert érzi, hogy valami nincs rendben. Belép a terembe az osztályfőnök, és közli a hírt. Megölted magad. És hirtelen síri csend lesz, majd pár másodperc múlva nem lehet mást hallani, csak a legjobb barátod síkítását és sírását. Senki sem megy oda megnyugtatni, mind sokkos állapotban vannak, és csak bámulják az üres helyed miközben legördülnek az első könnycseppek az arcaikon. A barátod csak azt akarja, hogy megöleld és azt mondd neki, hogy minden rendben lesz, ahogy mindig is tetted. De ezúttal nem vagy ott neki. Minden elsötétül körülötte, a jegyei romlanak, kihagyja a sulit és kicsúszik a lába alól a talaj. Végül a kórházban köt ki, mert túl sok bogyót szedett be, hátha utánad tud menni, hogy újra lásson.
A lányoknak az osztályban -akik mindig kinevettek, összeszorul a torkuk, már nem beszélnek egymással, nem csacsognak vihorászva. Csak terápiára járnak, és próbálják nem magukat hibáztatni, de semmi sem segít. A tanárod, aki mindig szigorú volt veled, kilép a munkájából, mert ő is magát hibáztatja.
És végül a szerelmed is megtudja a híreket. Nem kap levegőt, és nem érti mi történt. Próbál hívogatni, hátha felveszed, és mégegyszer hallhatja a hangodat. Ír neked facebookon, de te nem válaszolsz. Soha többet nem fog szeretni senkit, mert akármilyen lánnyal találkozik, valamilye rád emlékezteti. Soha nem fog túllépni rajtad, mert szeretett. Minden éjjel álomba sírja magát, miközben saját magát utálja. Elkezdi bántani magát, amiért nem tudott megvédeni, és mert sosem foghatja meg a kezed újra, sosem hallhatja a nevetésed…
Akárki akit csak ismertél rosszul érzi magát, teljesen mindegy, hogy mekkora része volt az életednek. Mostantól magukban hordozzák ezt a fájó érzést, mert hiányzol nekik és nem tudják miért mentél el, de biztosan az ő hibájuk volt, megállíthattak volna. Többször kellett volna mondaniuk, mennyire szeretnek téged, és akkor nem hagyod itt őket. És ez az érzés sosem megy el. Néha elviselhetetlen, néha elhalványul, de mindig is ott lesz.
Nem csak magadat ölöd meg. Mindenkit megölsz magad körül.