Fylia: ❧ LAUREN ELIZABETH COHAN
Nem tudom pontosan, hogyan kéne belekezdenem ebbe a véleménybe. Akárhányszor arra kerül sor, hogy kifejtsem a gondolataimat L-t illetően, szótlanná válok. Nehéz lenne... tovább❧ LAUREN ELIZABETH COHAN
Nem tudom pontosan, hogyan kéne belekezdenem ebbe a véleménybe. Akárhányszor arra kerül sor, hogy kifejtsem a gondolataimat L-t illetően, szótlanná válok. Nehéz lenne puszta szavakba sűríteni mindazt, amit az elmúlt három évben ennek a nőnek köszönhetek. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy mindennel felér mindaz, amit adott, és ad nekem. Borzalmasan nehéz lesz leírnom az érzéseimet, mert ő több nekem, mint egy egyszerű híresség, akiért mániákusan rajongok – ő jelenti nekem a mindenséget, a boldogságot, és ő az a személy, aki miatt nap mint nap megéri felkelnem. És ezt írjam össze szavakba? Aligha lesz lehetséges, de megpróbálhatom.
Előre szólok minden olyan személynek, aki nem szereti a túlzottan érzelgős, némely helyen csöpögős és sokszor már nevetségesen nyálas vélemények olvasására adni a fejét, az lapozzon el, már most. Viszont, ha úgy gondolod, hogy szeretnéd tudni, kinek köszönhetően és hogyan váltam azzá az emberré, aki jelen pillanatban vagyok, akkor sok sikert az olvasáshoz.
2014 tavaszán – egész pontosan áprilisban – volt szerencsém megismerni azt a sorozatot, amely megváltoztatta az életemet, és amelyről majd a későbbiekben szeretnék is „szót ejteni”, mert fontosnak érzem L mellett ezt is elmondani. Szóval, ez a sorozat nem más, mint a The Walking Dead. Ha bárkit megkérdeztek a baráti körömben – sőt, nem is kell a barátomnak lennie az embernek ahhoz, hogy ezt tudja – arról, hogy mi a kedvenc sorozatom, hezitálás nélkül biztosan ezt mondaná mindenki. És ennek az egyik legnagyobb oka nem más, mint Lauren karaktere, Maggie Rhee. A továbbiakban róla szeretnék mesélni. Kezdjük is.
Ha bárki megkérdezne arról, hogy kit gondolok a sorozattörténelem minden értelemben vett „leg”-ebb karakterének – nos, Maggie-t mondanám. Mindaz a fájdalom, mindaz a veszteség, mindaz az elmondhatatlan, szívbemarkoló dolog, amit átélt és amit el kellett viselnie, nap, mint nap arra ösztönöznek, hogy harcoljak, és küzdjek mindazért, amit el akarok érni. Az ő személyisége késztet arra minden egyes pillanatban, hogy megmaradjak annak az embernek, aki vagyok – ugyanakkor változzak is. Miatta akarok jobb emberré válni; nem azt mondom, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő (hiszen ez jóformán lehetetlen volna), mert ha legalább negyed annyira lehetnék tökéletes és erős ember, mint amennyire ő, akkor boldog lennék. Nem, nem erről van szó. Miatta szeretnék olyan emberré válni, aki harcol, aki kitart a végsőkig, aki nem adja fel, és aki rossz dolgokat követően is képes őszintén mosolyogni. Hogy miért? Mert Maggie képes volt erre, és ez számomra mindennél és mindenkinél több erőt ad. Kezdve azzal, hogy végig kellett néznie a családja, barátai, szomszédjai halálát – majd később ugyanezeknek a személyeknek újbóli lemészárlását, immáron járkálóként. Nem tört meg. Ez után el kellett viselnie a tudatot, hogy a húga öngyilkos akar lenni, és szemtanúja kellett, hogy legyen egy ilyen kísérletnek. Nem tört meg. Végig kellett néznie annak a helynek az elpusztulását, amelyet több mint húsz évig az otthonának nevezett; ahol felnőtt, ahová legjobb emlékei kötötték, ahol gyerekként jókat mulatott. Meg kellett emésztenie a tényt, hogy sosem lehet újra olyan ember, mint amilyen volt, és rá kellett jönnie, hogy felnőtt. El kellett veszítenie három olyan embert az életében, akik rengeteget jelentettek neki. Miután otthona elpusztult, rövid ideig ugyan, de abban a hitben kellett élnie, hogy szerelmén kívül minden ember, aki az apokaliptikus világban megmaradt neki, meghalt. Azt kellett hinnie, hogy senkije sem maradt – és ő nem tört meg. Hosszú hónapokig fedél, élelem és biztonságmentesen kellett élnie, és félnie attól, hogy bármikor meghalhat még egy olyan személy az életében, aki jelent számára valamit. Nem tört meg. Új otthonuk megtalálása után császármetszést kellett végrehajtania egy nőn, akivel ugyan viharos volt a kapcsolata, de tisztelt. Meg kellett ölnie egy embert azért, hogy egy másik élhessen. Végig kellett néznie, ahogy egy tizenegy éves kisfiú megtörik, zokog, majd örök nyugovóra helyezi az édesanyját. Szembesülnie kellett egy megtört, darabjaira hullott család gyászával – és ő valamilyen szinten önmagát hibáztatta mindazért, ami történt. De nem tört meg. Egy boldog, nyugodt napnak a közepén elrabolták, megkínozták, és majdnem megerőszakolták. Egy bezárt, sötét szobában azt kellett hallgatnia, ahogy a szerelme küzd az életéért. Olyan dolgokat kellett elárulnia, amiket sosem akart, és ezek után is önmagát hibáztatta. Embereket kellett ölnie azért, hogy megszabaduljon a pokolból, ám még ez sem volt elég. De nem tört meg. Talán hetekig tartott a mosolyszünet közte, és a szerelme között – és pontosan ezért, mélyen legbelül is önmagát hibáztatta. Igaz, korábban történt, de remény nélkül kellett maradnia, amikor az édesapja elvesztette az egyik lábát. Meg kellett küzdenie a hiánnyal, amit az jelentett, hogy nem tudhatja többé maga mellett élete egyik legfontosabb személyét. De nem tört meg. Azt kellett hinnie, hogy élete szerelme meghal egy ostoba nátha miatt. Olyan emberekért kockáztatta az életét, akik nagy részénél már nem volt mit tenni, és semmi sem tudott volna segíteni – ő mégis megpróbált mindent, és kihozta magából a legjobbat. Mindeközben barátokat, családtagokat vesztett, és olyan emberektől kellett megválnia, akiket jelentettek neki valamit. De nem tört meg. Nem sokkal szemtanúja kellett, hogy legyen édesapja kegyetlen, hidegvérű halálának, és végig kellett néznie azt, amit senki sem akarna az életében. Megint elvesztette azt a helyet, amelyet otthonának nevezett, és rengeteg olyan embert, akiket barátjának nevezett. Hosszú napokig, hetekig élt abban a tudatban, hogy a férje, a húga, és a családja többi része meghalt. De nem tört meg. Küzdött azért, hogy visszanyerje az emberségességét, kereste a családját, és minden nap tett azért, hogy közelebb kerüljön a céljához. Végül megtalálta a férjét, és egy pillanatra ugyan, de boldog volt. Egy olyan helyre került, ahol biztonságnyújtás helyett fogságot, és bezártság várta mind őt, mind azt az apró csapatot, akivel együtt volt. Elvették mindenét, ami nála volt. Nincstelenné vált. Küzdött azért, hogy kijusson a fogságból, és végül sikerült is neki. És nem tört meg. Nem sokkal később megtudta, hogy a húga, akiről azt hitte, hogy meghalt, életben van. És boldog volt – igaz, hogy csak egy nagyon rövid ideig. Újra át kellett élnie azt, amit már korábban többször is megtapasztalt. Elvesztette élete egyik legtöbbet jelentő személyét, ráadásul őt is az egyik leghidegebb, legkegyetlenebb módon. Elvesztette a húgát, és valahol mélyen ezért is önmagát hibáztatta. Mindeközben szemtanúja kellett, hogy legyen legjobb barátja darabkáira esésének, amiért egyszerre vesztette el szerelmét és testvérét. És ő képes volt megmosolyogtatni önmagát és egy hasonló helyzetben lévő, megtört embert. Biztonságra lelt egy helyen, és újra volt mit az otthonának nevezni; viszont a béke nem tartott sokáig. Újra abban a hitben kellett élnie, hogy a férje – az utolsó ember, aki igazán jelent neki valamit – meghalt, és ezért is önmagát hibáztatta. Várandós lett egy olyan világban, ahol veszteséget veszteség ér, a halál pedig mindent felemészt. Meglehet, akkoriban ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta. Amikor jelet kapott arra, hogy a férje él, az otthonát ellepték az élőhalottak, és rengeteg embert meggyilkoltak. Veszteség ért veszteséget, a halál pedig mindent felemésztett. Egy járkálókkal körülölelt, ingatag platformon ragadt, és bármelyik pillanatban meghalhatott volna. Rövid pillanatokra ugyan, de azt kellett hinnie, hogy a férje életét veszti egy küzdelemben – s neki ezt végig kellett néznie. És bár nem tűnt úgy, hogy ez így lenne, de ezért is önmagát hibáztatta. De nem tört meg. Terhesen, bánattól és örömtől egyszerre feltöltődve küzdött azért a helyét, amit volt szerencséje újra az otthonának nevezni. Nem sokkal később rosszul lett a kisbabája, és szörnyű fájdalmak közepette, szinte félholtan is arra gondolt, hogy hol lehet a férje. Nem tudta mi van azzal az emberrel, aki a legfontosabb neki. Úgy kellett tőle elválnia, hogy nem tudta, hogy az a pillanat, amikor egyszerre néztek a visszapillantó tükörbe, az egyik utolsó pillanat lesz, amikor látják egymást. Élete legrosszabb, legkegyetlenebb éjszakáját élte át, amikor az egyik legjobb barátja, és élete szerelme meghalt. Elvesztette az utolsó emberek egyikét, akikre őszintén számíthatott; azt, akihez mindenkinél több boldog, őszinte emlék kötötte, és akit büszkén nevezett élete szerelmének, és gyermeke apjának. Elvesztette azt az embert, akivel letöltötte volna az életét. Végig kellett néznie, ahogy pontosan mellette halálra verik, és nem tehetett semmit. Aznap este kétszer is felmerült a gondolat, hogy esetleg ő is meghalhat. Miután véglegesen búcsút kellett, hogy mondjon élete értelmének, nem tört meg. Felállt, és azt mondta, hogy készülni kell a harcra. Egy pillanatig sem gondolt önmagára, és nem érdekelte, hogy azután az este után mi történik vele. Önmagát hibáztatta azért, hogy az egyik legjobb barátja és a férje meghalt. Azt mondta, miatta indultak útra, és miatta történt mindaz, ami; azt, hogy ő nem lesz rosszul, mindez nem történik meg. És noha úgy tűnt, hogy ott, abban a pillanatban eljött az, ami már rég megtörténhetett volna – nem lett így. Nem tört meg. Azt hitte, elvesztette a kisbabáját, és újra fel kellett idéznie az emlékeit, amikor a férje sírjához lépett. És ő mit tett? Mosolygott. Élete legrosszabb napját követően, fájdalmak és kínkeserves zokogás után ő mosolygott, és még reménykedett. Nem adta fel, mert hitt abban, hogy a Föld lehet egy olyan hely, ahol érdemes élni. Terhesen is megvédett egy helyet, amelyet akkor még nem tekintett az otthonának, viszont fontosnak tartotta, hogy ott álljon, és segítsen. Nem volt érdeke, mégis megtette. Harcolt, miközben sírhatott is, egyedül is lehetett volna. De ő nem ezt tette, hanem helyette küzdött egy jobb élet reményében, mert tudta, hogy az, hogy behódolnak egy önmagát istennek gondoló hatalomnak, nem teszi jobbá a világot. Nőként, ráadásul terhes és alárendelt nőként ellentmondott egy férfinak, aki szavakkal bántalmazta, megalázta és alacsonyabb rendűnek titulálta; fellépett ellene, és kiállt maga, és az igazság mellett. Nem a sajátja, hanem a valóság mellett. Felemelkedett. Átvette egy egész kolónia irányítását, számtalan ember vezetőjévé, példaképévé vált, formálisan ugyan, de örökbe fogadott egy árva lányt, akinek mindössze szeretetre volt szüksége, és lelki megnyugvást jelentett számtalan ember számára azzal, hogy a saját problémáit félretéve meghallgatta őket, és segíteni próbált. Elnyerte az emberek töretlen bizalmát, s ezzel véglegesen letaszította „ellenfelét” a vezetői székből. Kiképezte őket a legjobb barátaival, felkészült egy jobb élet reményében vívott harcra. Ám ezután újra át kellett élnie a veszteséget, a fájdalmat, a szenvedést – mindezt azért, mert a legjobb barátja feláldozta önmagát azért, hogy ők nyerhessenek, mert hitt abban, hogy Maggie képes mindarra, amiben ő hitt. És igaza lett. Csatába vezette a kolóniáját, vissza mert szólni annak az embernek, aki korábban megölte élete szerelmét; aki el akarta vinni őt a táborhelyére, és feleségévé akarta tenni, ami egyet jelentett azzal, hogy rendszeresen megerőszakolták volna. Kiállt az igazság mellett, és felszólalt egy gyáva, áruló ember ellen, aki majdnem feladta a szabadságát. Ketrecbe zárta, és ezzel teljes mértékben átvette felette a hatalmat. Több, mint ötven ellenséges embert engedett az otthonába, de még ők sem voltak képesek legyőzni őt – olyannyira nem, hogy egyiküknek még egy csodaszép monoklit is adott. Egyezséget kötött az egyik legjobb barátjával, legközelebbi családtagjával, és az egyik utolsó emberrel, akiről azt hitte, hogy számíthat, hogy ha törik, ha szakad, ők lesznek azok, akik végeznek Azzal a bizonyos személlyel, aki megfosztotta őket a szabadságuktól, aki terrorizálta, és béklyó alá kötötte őket, aki gondolkodás nélkül, pszichopata módjára képes gyilkolni az embereket, mindezt önnön maga szórakoztatására. Ám ezek után mi történt? A másik fél, kivel e szövetség köttetett, nem mondom, hogy kegyetlenül, de elárulta őt, és amikor lehetőség lett volna arra, hogy a korábban említett személy, minden borzalomnak okozója életét veszítse, és végleg lezáruljon egy korszak, ő arra szavazott, hogy mentsék meg az életét. És Maggie mit tett? Zokogva rogyott össze az egyik legjobb barátja karjainak ölelésében, és az elhunyt férje után sírt, akivel ez a személy végzett. Megtört. Eljutott arra a pontra, hogy már nem tudott mit tenni. Hosszú ideig hősiesen küzdött, szembeszállt olyan emberekkel, akik könnyedén megölhették volna őt, megfenyegette az ellenségeit, s volt, amikor még a legjobb barátaival is összetűzésbe keveredett, és csak azért, mert az ember, aki elvette tőle az utolsó reménysugarát, élete szerelmét, gyermeke édesapját, még életben volt, és addig nem nyugodhatott, amíg Ő életben van. És én teljes mértékben meg tudom érteni a döntéseit, sőt, mi több, tisztelem is értük. Azt is, amikor a nyolcadik évad utolsó jelenetében azt ecseteli, hogy meg fogják mutatni Rick-éknek, hogy tévedtek. Akkor is támogatni fogom, amikor esetleg az egész fandom a torkának ugrik majd, és őt hibáztatja. Akkor is ott leszek, amikor hat részen belül életét veszti, vagy egész egyszerűen megelégeli a rengeteg fájdalmat, és elmegy. Mellette leszek, mert megérdemli, akkor is, ha egy kitalált karakter. Akkor is ott leszek, amikor a kilencedik évadban talán megtalálja a boldogságát a kisfia mellett, ám még akkor is tartania kell a fájdalomtól, amit talán már nem fog tudni elviselni. Felnézek rá, és minden tettére. És miért? Mert ő az az ember, aki minderre képes, aki megszámlálhatatlanul sok fájdalom és mérhetetlen szenvedés után képes mosolyogni, és önmagát és a gondjait elfelejtve arra buzdítani az embereket, hogy harcoljanak, hogy küzdjenek. Azért, mert az olyan hatalmas befolyású emberek, mint a sorozat főszereplője, Rick Grimes is megmondta – a háború után követni fogja őt (akkor is, ha ez végül nem történt meg, és elárulta őt). Mert ő az, aki mindenre képes; szó szerint, mindenre. És mindezt azért, mert bátor, mert rettenthetetlen, mert nem foglalkozik önmagával, mert más boldogsága fontosabb számára, mint másé, mert a végsőkig küzd a jó cél érdekében, mert számára az a legfontosabb, hogy a világ egy békés, és igazságos hely legyen. Mert önzetlen, mert szeretetteljes, mert igazságos, és mert elhivatott. Azért, mert egy farmon élő, gazdálkodó életmódot folytató, a halottaktól félelemben élő és a világban rejtőző fájdalomtól és szenvedéstől rettegő lányból egy olyan ember lett, akire példaképként tekintenek az emberek, és akit vakon, a sötétbe és a halálba is követnének. Ez az egyik és a legfőbb oka annak, hogy másként tekintek Maggie karakterére, mint másra. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Ő az, aki a személyiségével elősegítette a fejlődésemet és neki köszönhetően vagyok képes másként látni mind önmagamat, mind a világot. Ő az az ember, aki ott volt nekem akkor is, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire – igen, mindezt egy kitalált, képzeletbéli karakterről mondom. Többet jelent ő nekem, mint bárki más ezen a világon, mert őszintén? Neki köszönhetem a legtöbbet az életemben, és szavak nem képesek tökéletesen körülírni, hogy milyen mélyen, a szívemből szétáradó tiszteletet és szeretetet érzek iránta. Megmentett, számtalanszor. Megmentett mindössze a tudat, hogy létezik. Nem tudom, mit kezdenék magammal nélküle – valószínűleg már nem is lennék itt. Megmentett, és ezért képtelen vagyok elégszer hálát adni.
Most pedig, hogy szó ne érje a ház elejét, következzék maga, a csodálatos és ámulatba ejtő Lauren. Fogalmam sincsen, hol kezdhetném a mondókámat. Talán… négy évvel ezelőtt. Emlékszem arra az időszakra, amikor egy másik internetes oldalon töltöttem időm nagy részét, és senkit sem érdeklő kérdésekre válaszoltam. Egyszer valaki feltette azt, hogy ki az, akire felnézek. Nem is tudom miért, hiszen akkoriban még nyilván nem rajongtam érte annyira, mint most – de az ő, Lauren neve volt az első, amely beugrott, ezért ő vált a válaszommá. Nemsokára azon kaptam magamat, hogy a telefonom galériája telis-tele van vele, a csodálatos mosolyával, és csak úgy, a tökéletességével. A napom vele kezdődött, és vele ért véget. Hosszú ideig ő volt az egyetlen, aki képes volt őszintén mosolyt csalni az arcomra és felvidítani. Két évvel később, mikor már napirendemmé vált, hogy szomorú pillanataimban csak belenézzek a galériámba, és egy kicsit boldogabbá tegyem magamat, elérkezett eddigi rövid életem egyik legborúsabb időszaka, amelyről nem szeretek beszélni; nem csak azért, mert senkire nem tartozik, hanem, mert fáj visszagondolni mindazon fájdalomra, ami akkortájt ért. A családommal elköltöztünk régi otthonunkból, ám felújítás miatt még nem jöhettünk új házunkba, ezért a nagymamám régi lakásán találtunk otthonra. Ebben az időszakban sem családilag, sem barátilag nem voltam a toppon, és olyan emberek ellenem fordulásával és elhidegülésével kellett szembe találnom magamat, akikről sohasem hittem volna, hogy képesek lennének ilyesmire. Egy nap, amikor megelégeltem a veszekedést, a sírást és az üvöltözést, csak kiültem a társasház közös teraszára, és elgondolkodtam magamon, a tetteimen, a személyiségemen. Akkoriban olyan ember voltam, akit képtelen lettem volna felvállalni. Nem mondom, hogy szörnyű ember, de valami olyasmi. Mint az már megszokássá vált, belenéztem a galériámba, és ráeszméltem valami olyasmire – Laurennek köszönhetően, természetesen –, amiért a mai napig hálás vagyok. Ez pedig az, hogy senki nem képes rajtam változtatni, csakis én, magam. Azon a napon, ott, azon a teraszon eldöntöttem, hogy Lauren miatt, neki köszönhetően, jobb emberré válok, és szerintem ezt az ígéretemet a mai napig sikeresen betartom. Miatta döbbentem rá a hibáimra, amiket ugyan ma is őrzök magamban, és időnként elő is bukkannak, de próbálok elfojtani. Miatta, és csakis miatta próbálok minden egyes nap egy kicsivel jobb emberré válni, mert a mosolya, a csodálatos nevetése egész egyszerűen erre késztet. Ő az, akinek köszönhetően empátiát tanultam, és próbálok segíteni az embereknek; mert ő is segített nekem. Tudom, hogy sosem érhetek fel hozzá, az utánozhatatlan és csodálatos személyiségéhez, de próbálkozom olyan emberré válni, aki legalább az árnyékába léphet. Miatta próbálok nyitott lenni az idegenek felé, és nem azonnal eltaszítani magamtól mindenkit, aki egy légtérbe keveredik velem, s ismeretlen számomra. Megtanultam értékelni az emberek jó tulajdonságait, és tiszteletben tartani az, hogy mindenki rendelkezik nem egy darab rosszal is. Miatta látom a hibákat, és miatta tisztelem őket; ő az, aki miatt próbálom kijavítani a sajátjaimat. Az is neki köszönhető, hogy saját magamat képes vagyok értékelni, és emberszámba venni. Az önbizalmam kilencvenöt százaléka csakis neki köszönhető. Az emberszeretete olyan mértékig inspiráló, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni, és csodálom, ahogyan társaival viselkedik. A hivatása melletti elkötelezettsége, a lelkesedése mind-mind olyan dolgok, amiket szeretnék csakugyan átvenni tőle, akármennyire is tartom lehetetlennek, hogy ez nekem működjön. Olyan emberi értékekre mutatott rá, és olyan dolgokkal ismerkedhettem meg neki köszönhetően, amikről sosem hittem, hogy egyszer birtokomban lehetnek majd. Általa váltam azzá az emberré, aki nem fakad sírva bármilyen rosszindulatú megjegyzéstől, melyet hozzám intéznek; aki próbál javítani önmagán; aki kialakítja a saját véleményét, és csak akkor mondja ki azt, ha kérik rá, és nem erőlteti rá másra a nézőpontját, s az érveit. Ő az, aki megtanított elfogadni, tisztelni és szeretni önmagamat még azokban az időkben is, amikor ezt lehetetlennek, sőt, mi több, egész egyszerűen csodának tartottam. Miatta látom a jó tulajdonságaimat, és miatta próbálok minden nap tenni azért, hogy ezeket kiemeljem, hogy fejlesszem. Miatta jöttem rá, hogy az önsanyargatás és az étkezések direkt kihagyása nem megoldás arra, hogy elfogadjam önmagamat, s ezért próbálok rendesen étkezni, naponta többször, olyan dolgokat, amik boldoggá tesznek, s egészségessé. Miatta nem törődöm olyan emberekkel, akik egyébként csak rontanának a kedvemen, az önképemen és a viselkedésemen; miatta engedem el a fülem mellett azon megjegyzéseket, amelyek ellenem, vagy pont Lauren, és az általa táplált mérhetetlen szeretetem és tiszteletem ellen irányulnak. Miatta vagyok olyasvalaki, aki próbál tenni a nagyobb jó érdekében, és aki ahol csak tud, ott próbál segíteni az embereknek – hiszen megtanította, hogy mindenki érdemel jót, s segítséget. Mindazon remek tulajdonságok, amelyekkel rendelkezik, egy része átragadt rám, noha nem is olyan mértékben, mint azt szeretném, de átragadtak. Jobb, és számomra elfogadhatóbb emberré tett engem, aki kevesebbszer törik meg, mint régen, aki empatikusabb, törődőbb és segítőkészebb, mint volt, aki úgy érzi, hogy van célja a világon. Neki köszönhetem mindazt az emberi jóságot, amivel rendelkezem, és ezért, akárcsak a rengeteg másik dolog mellett, amivel boldogabbá tesz, nem lehetek eléggé hálás.
Arról pedig még csak nem is beszéltem, hogy mennyire egy gyönyörű, angyali és legfőképpen természetes szépségnek tartom őt. Rendkívül varázslatos arca van, amibe az ember első látásra beleszerelmesedik – legalábbis velem ez történt. Félelmetesen gyönyörűek a szemei, szerintem senki még csak nem is érti, hogy mennyire. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte bármi jól áll neki, és nem csak ruházkodást, de hajviseletet illetően is; amikor régebben egészen rövid volt a frizurája, akkor is elképesztően szép volt, véleményem szerint az akkori megjelenései voltak az egyik legjobbak. A hosszabb haj karakteresebb, és egyértelműen hozzá tartozik. Bármit felvehet, még a legcsúnyább ruhadarabokat is – kétség sem fér hozzá, hogy amibe belebúj, az arannyá változik a testén. Imádom a stílusát, ha mondhatok ilyet, akkor ő az egyik stílusikonom, és szerintem nem véletlenül.
Zárásképpen annyit még hozzátennék ehhez a véleményhez, hogy közel sem teljes és befejezett. Nem írtam Lauren páratlan humorérzékéről; a tündéri, gyakran váltakozó amerikai és angol akcentusáról, amely interjúk során tűnik fel leginkább, és akkor csal leginkább könnyeket a szemembe; az utánozhatatlan kedvességéről, amelynek mértéke mindig kétségbe ejt. Arról sem esett szó, hogy milyen mértékben tartom őt egy zseniális, páratlan, utánozhatatlan (lőn csoda, Lauren miatt már a szóismétlés csapdájába is beleesem), és kétségkívül a legjobb színésznőnek a szakmában. Ha már itt vagyunk, erről pár szó: sosem változik a véleményem arról, hogy Maggie komplex, összetett és erős karakterét senki más nem tudná úgy alakítani, mint Ő. Félelmetes, amit a képernyőn csinál, rémületbe ejtő, hogy mennyire tehetséges, és csalódottsággal tölt el, hogy ezért nem kap elég figyelmet a kritikusok körében, mikor nem csak szerintem, de ő az egyik legtehetségesebb a sorozat színészei közül (annak ellenére is, hogy mindenkit félelmetesen jónak tartok). Kiráz a libabőr, amikor példának okáért sír – teljes mértékig életszerű és valóságos, kegyetlen, hogy mennyire. Örülök, hogy legalább a munkatársai és a sorozat készítői meglátják benne azt az embertelen tehetséget, amivel rendelkezik, és a végletekig boldog a szívem, hogy ebben az évben nem csak, hogy megkapja a saját sorozatát, amelynek hála Amerika-szerte ott a virít a gyönyörű arca számtalan házfalon és földalattin, de olyan nagy nevek mellett mutathatja meg, mire képes a filmvásznon, mint Mark Wahlberg és Iko Uwais. Rettentően büszkévé tesz, és boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a fejlődésnek, már négy éve, és remélem, legalább ugyanennyit még mellette tölthetek, a rajongójaként.
Összességében csak annyit tudok elmondani már sokadik alkalommal, hogy hálás, és végtelenül boldog vagyok, amiért ismerhetem őt, mint embert s mint színészt. Alig várom azt az időt, amikor híresebbé és nagyobbá válik, mert ez az, amit érdemel, és szavakkal kifejezhetetlenül szeretem, tisztelem és idolizálom őt minden tettéért, az emberekbe vetett hitéért, a mosolyáért, a humoráért, és mindazért, amire az elmúlt négy év alatt megtanított. Miatta váltam jobb emberré, és ezt nem tudom elégszer, eléggé megköszönni neki. Remélem, ezt egyszer neki is elmondhatom, személyesen.
689.
912rajongó 40vélemény
hirdetés
