Rob Halford

Rob Halford (születési nevén: Robert John Arthur Halford) 1951. augusztus 25-én született Sutton Coldfieldben, de Walsallban nőtt fel. Angol énekes és dalszerző, a Judas Priest nevű brit metalzenekar frontembere. Rob a műfaj egyik legismertebb énekese egyedi énekstílusa, magas hangú sikolyai miatt. A heavy metal stílusra tett hatása miatt rajongói gyakran nevezik őt Metal Godnak (Metal istennek) a Judas Priest egy azonos című dala után. Rob színpadi megjelenése - bőrruhák fémszegecsekkel - a heavy metal zenekarok és rajongók öltözködési stílusát is jócskán befolyásolta.

Korai évek

Robot olyan neves énekesek inspirálták, mint Little Richard, Janis Joplin vagy épp a Led Zeppelin egykori frontembere, Robert Plant. Számos zenekarban énekelt már, többek közt az Athen Wood, a Thark, a Hiroshima, a Fight, a Two és a Halford nevű formációkban, de a világhírt a Judas Priest hozta meg neki.

Judas Priest

A Judas Priest egy Grammy-díjas brit heavy metal zenekar, amit 1968-ban alapított K. K. Downing gitáros és Ian Hill basszusgitáros. 1973-ban sok zenész, többek közt az énekes és a dobos is kilépett a bandáról, ekkor ajánlotta be Sue Halford a bandába testvérét, Robot. Sue akkoriban a zenekar basszusgitárosának volt a barátnője. Rob ekkoriban épp színházi villanyszerelőként dolgozott, azonban hamar ő lett a Judas Priest új énekese, a dobos pedig John Hinch lett, aki korábban a Hiroshima nevű formációban már zenélt Halford mellett. Az új felállás el is kezdett dalokat írni, ekkor született meg a Run of the Mill című daluk is. Még ebben az évben stúdióba vonultak, hogy újabb demót készítsenek. A demó felkeltette a Gull Records elnökének, David Howells-nek az érdeklődését, melynek következtében az együttes 1974. április 16-án szerződést kötött a kiadóval. A banda '74-ben továbbra is brit klubokban játszott, majd február 11-én a londoni Marquee klubban léptek fel. A koncert annak ellenére nagy sikert aratott, hogy a kiadó embereinek nagy valószínűséggel nem tetszett a Judas Priest zenéje.

1974 márciusában a zenekar Németországban és Hollandiában adott koncerteket, majd hazatértek egy két hetes koncertsorozat erejéig. Ezután Norvégiában és Dániában mutatkoztak be a közönségnek. Kenneth Downing Jr. ekkoriban vette fel a K. K. Downing nevet, miután egy rajongójuk nem bírta kimondani valódi nevét és csak "KK" Downingnak hívta. A kiadó emberei javaslatokat tettek a Priestnek egy másfajta zenei irány megközelítésére és még egy kürtjátékos bevétele is említve lett, a zenekar basszusgitárosa, Ian Hill azonban inkább még egy gitáros bevételét javasolta - ezt az ötletet K. K. Downing is támogatta, többek közt azért, mert koncerteken, mikor gitárszóló volt, gyakran ürességet érzett a hangzásban.

A Judas Priesttel nagyjából egy időben egy másik zenekar, a The Flying Hat Band is leszerződött a Gull Records-hoz, melynek gitárosa Glenn Tipton volt. Zenekara a Black Sabbath nyomán igen lehangoló, súlyos zenét játszott, '74-ben fel is léptek a Deep Purple előzenekaraként, de Tiptonnak ez nem volt megfelelő, így azonnal elfogadta a Judas Priest felkérését, és ő lett K. K. Downing mellett a banda másik gitárosa. Azonban csak átmeneti megoldásként tekintett a Judas Priestre. A próbák során viszont Downing és Tipton egyre jobban ráérzett egymás játékára, Tipton helyenként bluesos előadásmódja kiegészítette Downing nyersebb játékát. Az ekkor már öt tagú Judas Priest további koncerteket adott, mielőtt nekiláttak volna első stúdióalbumuk felvételének.

Az új dalok munkálataiban Tipton is kivette a részét, aki Downing és Halford mellett teljes értékű dalszerzővé lépett elő, habár a debütáló album dalainak túlnyomó többségét K. K. Downing írta. Ekkoriban még Ian Hill is kivette részét a dalszerzésből, így tehát neki is volt szerepe például a Winter, valamint a Caviar and Meths című dalok létrejöttében. 1974 augusztusában a zenekarnak megjelent egy kislemeze, mely a Rocka Rolla címet viselte. Még ezen a nyáron a zenekar stúdióba vonult, hogy rögzítse első nagylemezét. Mivel a dalokat úgy rögzítették, mintha koncerten játszanának, az album felvételei egy hónap alatt befejeződtek. Az anyag producere Rodger Bain volt, aki a Black Sabbath első három albumán is dolgozott korábban. A felvételek alatt a zenekarnak olyan rossz volt az anyagi helyzete, hogy kizárólag este stúdióztak, mert akkor olcsóbb volt a stúdióidő. A lemezre számos olyan dal került fel, amit a banda már 1970 óta játszott koncerteken, ám ezek a számok jelentős átalakuláson mentek keresztül.

Bain nagy mértékben beleszólt a dalokba, számos olyan döntést hozott, melyekkel a zenekar tagjai nem értettek egyet. Ebből kifolyólag az olyan dalok, mint a Tyrant, a Genocide, vagy a Victim of Changes csak a következő albumra kerülhettek fel. Ezen kívül a Winter, a Deep Freeze és a Winter Retreat eredetileg egy számot alkottak, de Bain három különböző dalra osztotta fel az eredeti művet. Mivel Rodger Bain ekkoriban elsőszámú heavy metal producernek számított, a zenekar nem mert ellenkezni vele, így történt meg az is, hogy a Caviar and Meths című, 14 perces nótának mindössze egy rövid bevezetője került fel a lemezre. A Rocka Rolla album végül 1974. szeptemberében jelent meg, de a tagok sem a zeneanyaggal, sem a korong hangzásával nem voltak elégedettek és mind a mai napig úgy tekintenek debütáló albumukra, mint a csapat leggyengébb alkotására.

A lemez borítója egy kupak volt a Rocka Rolla felirattal, melynek betűtípusa kísértetiesen hasonlított a Coca Coláéra. A cég kilátásra is helyezte a pert, mert nem akarták azt a negatívnak számító képet kelteni, hogy termékük bármilyen formában is kapcsolódik a heavy metalhoz. A per valószínűleg le is zajlott, ugyanis az album 1984 es amerikai újrakiadása már más borítóval jelent meg. Az album nem keltett különösebb feltűnést, de arra mindenképpen jó volt, hogy elindítsa a zenekart a siker lépcsőjén. Zeneileg egy, a kornak tökéletesen megfelelő hard rock anyag volt, mely bővelkedett a blues hatásokkal, ám ekkoriban még nem forrt ki a zenekar markáns hangzásvilága. 1975-ben a zenekar fellépett a BBC The Old Grey Whistle Test című műsorában, ahol előadták a Rocka Rolla című dalt, valamint a következő albumon megjelenő Dreamer Deceivert is. 1975-ben a zenekar dobosát felszólították a távozásra, ugyanis zeneileg nem illett közéjük, új dobosuk pedig Alan Moore lett, aki korábban is megfordult már a zenekar soraiban.

1975-ben a zenekar fellépett a Reading fesztiválon, ahol már egy nagyobb közönség előtt mutatkozhattak be. A debütáló album gyenge hangzása miatt elhatározták, hogy a következő album produceri munkálatait két másik producer - Jeffery Calvert és Max West - bevonásával maguk fogják ellátni. '75 novemberében a walesi Rockfield Studios-ba mentek, hogy rögzítsék második nagylemezüket. A felvételek már decemberben be is fejeződtek, az anyag, mely a Sad Wings of Destiny címet kapta, 1976. március 23-án jelent meg, ismét a Gull Records gondozásában. Az album jó kritikákat kapott, azonban a zenekar még mindig anyagi gondokkal küszködött. Ez az album meglepő módon megsokszorozta a debütáló album színvonalát is, mely máig egy klasszikus Priest-műnek számít. Az albumon háttérbe szorultak a blues hatások, helyüket olyan dinamikusság váltotta fel, melyre a kritikusok is felfigyeltek. Halford teátrális énekstílusa és a Downing-Tipton duó játéka előrevetítette a következő album irányvonalát. Az egyik legelső heavy metal albumként is definiálható Sad Wings of Destiny album dalait monumentális és operás zenei részekkel tették még színesebbé.

A ma már heavy metal klasszikusnak számító album több olyan dalt is tartalmazott, melyek sokáig szerves részét képezték a zenekar koncertjeinek is (ilyen dal volt például a The Ripper). A Victim of Changes dalban két korábbi szerzeményt dolgoztak át, Al Atkins régeddi dalát, a Whiskey Womant és Halford korábbi zenekarának, a Hiroshimának a Red Light Lady című dalát. A lemez borítóját, melyen egy angyal látható nyakában a "Judas Priest kereszttel", Patrick Woodroffe festette. A megjelenést követő koncertek miatt egyre több olyan ember volt, aki felismerte a zenekart, főleg Európában és Japánban kezdett egyre ismertebb lenni a zenekar, míg az USA-ban tudomást sem vettek a létezésükről.

1977-ben Simon Phillips session dobost kérték fel az új stúdióalbum munkálataihoz, aki a felvételek idején még csak 19 éves volt. 1977 februárjában elkezdték új albumuk felvételeit a Ramport Studios-ban. Nem sokkal a felvételek előtt a zenekar szerződést írt alá a CBS Records és a Columbia Records kiadókkal. A CBS hazai terepen, a Columbia pedig az Amerikai Egyesült Államok területén vállalta a lemezek kiadását. A komolyabb háttér megtette hatását, a lemez produceri munkálatait az együttes mellett ugyanis Roger Glover vette át. A Sin After Sin című album 1977 áprilisában jelent meg. Az albumra egy Joan Baez feldolgozás is került, mely nem más, mint a Diamond and Rust. Az album emellett tartalmazott több olyan dalt is, melyek mára már klasszikussá váltak, nevezetesen a Starbreaker vagy a Sinner című nótákat. A korong egy korábban soha nem tapasztalt fémes keménységgel prezentálta az együttes energiáját. Az albumon még mindig jelen voltak az együttes harc rock hatásai, de a hangsúly ekkoriban már a jóval keményebbnek számító heavy metalon volt.

Az album jó kritikákban részesült, a hatékony háttér miatt pedig minden eddiginél kedvezőbb koncertajánlatok érkeztek a zenekarhoz. '77-ben először turnéztak az USA-ban a REO Speedwagon előzenekaraként, de a KISS és a Led Zeppelin előzenekaraként is óriási tömegeknek játszhattak, ennek ellenére az Egyesült Államokban továbbra sem keltettek túl nagy feltűnést. '77-es angliai turnéjuk előzenekara a Magnum volt. A lemezmegjelenést követő koncerteken már Les Binks dobolt. Binks technikai tudása elkápráztatta a zenekart, akik megkérték a dobost, hogy maradjon velük a következő albumokra is. Binks korát megelőző, a kétlábdob fontosságát felismerő technikával játszott, ezzel nagymértékben utat mutatott a későbbi heavy metal és thrash metal dobosoknak is. Játéka az újdonság erejével hatott, hiszen rajta kívül ekkoriban csak a Motörhead dobosa fektetett nagy hangsúlyt erre a technikára.

1977 novemberében a zenekar ismét stúdióba vonult, hogy rögzítse negyedik nagylemezét, melynek feltévelei decemberig tartottak, a producer pedig Dennis Mackay volt. 1978 februárjában Stained Class címmel napvilágot is látott az album, melyet elődjéhez hasonlóan Amerikában a Columbia, Angliában pedig a CBS adott ki. Az album remek kritikákban részesült, a ma már legendásnak számító korongot 2004-ben a brit Metal Hammer magazin minden idők egyik legklasszikusabb heavy metal albumának kiáltotta ki. A lemeznyitó dalt, az Excitert szokás a speed metal első szerzeményeként is emlegetni. Az albumon nemcsak a Halford-Downing-Tipton trió vette ki a dalszerzésből a részét, hanem az Invader erejéig Ian Hill is, míg a Beyond the Realms of Death riffjét a dobos, Les Binks hozta. Az album minden korábbi Priest-sikert felülmúlt, ez volt az első korong, ami a Billboard listára is felkerül (a 173. helyig jutott).

Ez volt az első olyan Priest-album, melyen a ma már jól ismert, legendásnak számító, ferdén írt logó található, szemben a korábbi gótikus írásban fogant logóval. A zenekar ismét koncertezésbe kezdett, Európában és Japánban ekkortájt már nagyobb csarnokokat is megtöltöttek, míg az Egyesült Államokban továbbra is mellőzték a zenekart. Egyes kritikusok idejétmúltnak titulálták a zenekart, mely nem törődött a negatív kritikákkal, inkább újból stúdióba vonult, hogy rögzítse ötödik nagylemezét. '78 augusztuásban a londoni Utopia stúdióban kezdték meg az album munkálatait, melynek társproducere James Guthrie lett. A felvételek szeptemberig tartottak, majd az album Killing Machine címmel október 9-én meg is jelent. Az album elődjéhez hasonlóan erős hangzású lett, több olyan legendás dal is szerepel rajta, mint a Running Wild, vagy a Take On The World.

Az albumon helyet kapott egy Fleetwood Mac feldolgozás is, a The Green Manalishi. Az albumon található Evening Star és a Take On The World dalokkal szerepeltek a BBC Top of the Pops műsorában is. A lemez Amerikában Hell Bent For Leather címmel jelent meg, mert az amerikaiak túl agresszívnak tartották a Killing Machine címet. A megjelenés után a zenekar új turnéra indult. Ezen a turnén léptek fel először szegecselt bőrfelszerelésben, mely megjelenés hűen támasztotta alá a Priest agresszív zenéjét. Megjelenésük az újdonság erejével hatott, előttük ugyanis egyetlen zenekar sem lépett ilyen ruhákban színpadra. A zenekar népszerűsége jelentősen megnőtt az évek múlásával, amiben nagy szerepet játszott a New Wave of British Heavy Metal hullám megerősödése is, melynek legfőbb inspirációs forrása éppen a Judas Priest volt.

A Killing Machine turnéjának tokiói állomását rögzítették, hogy ki tudjanak adni egy koncertlemezt. A felvételek 1979. február 10-én és 15-én készültek, Tom Allom produceri munkájával. Az album Unleashed in the East címmel 1979 októberében jelent meg a Columbia Records gondozásában. Az anyag a Billboard lista 70. helyéig kúszott fel, ugyanakkor több kritika is érte a lemezt, miszerint a dalokat stúdióban játszották fel, nem koncerteken. Valójában a lemezen hallható dalok élőjáték eredményei, ám rengeteg volt a stúdiós utómunka. Rob később elárulta, hogy az eredeti felvétel éneksávjai tönkrementek, így főként ezen a téren kellett változtatásokat eszközölniük. Ennek ellenére az album minden idők egyik legklasszikusabb koncertlemezének számít, ráadásul ez lett az első olyan Priest kiadvány, mely megszerezte a platinalemez minősítést.

A turné végeztével Les Binks távozott az együttesből, mert a készülő album stílusához nem passzolt a játéka. Helyére Dave Holland került, aki korábban a Trapeze zenekarban játszott. A következő album felvételei 1980 januárjában a Tittenhurst Parkban kezdődtek és mindössze 28 napig tartottak. A producer ismét Tom Allom volt, akivel az Unleashed in the East koncertlemezen dolgoztak először. Eredetileg már a Sin After Sin lemezen is vele dolgozott volna a zenekar, de akkoriban túl nagyképűnek tartották a producert, az Unleashed in the Easten végzett munkájával azonban annyira elégedettek voltak, hogy egészen 1990-ig nem is kerestek más producert.

Az album megjelenését egy Living After Midnight című kislemez előzte meg, a teljes album British Steel címmel 1980. április 14-én látott napvilágot. A korong az addigi legsikeresebb lemezük lett, hamar aranylemezzé vált, ma pedig már platina, azaz több, mint egymillió darabot értékesítettek belőle. Az album zeneileg teljességgel heavy metal, nyoma sincs rajta a blues, valamint a hard rock hatásoknak. A dalok felépítése egyszerűbb lett, Halford is szimplábbra vette az énektémákat. A korong az angliai listákon a 4. helyig menetelt, Amerikában azonban csak a 34. helyre sikerült feltornáznia magát. Ezen az albumon található a Metal Gods dal, aminek nyomán a zenekar is megkapta a Metal Gods jelzőt. A dalban hallható extra zajokat és suhogásokat ajtók csapkodásával és egy biliárddákó lengetésével idézte elő a csapar, míg a Breaking The Law felvételei alatt tejesüvegeket csapkodtak a földhöz, a rendőrségi sziréna hangját pedig gitárral imitálták.

Utóbbi nótára elkészítették első videoklipjüket is, amely az egyik legelső heavy metal videónak is tekinthető. A klipet Julian Temple rendezte, aki korábban a Sex Pistols mellett is feltűnt. A videóban a zenekar gitárokkal rabol ki egy bankot, pénz helyett azonban aranylemezeket zsákmányolnak. A Breaking The Law volt az egyik legelső koncepciózus videó a zeneiparban. A szám a Living After Midnighttal együtt felkerült a slágerlistákra is. Utóbbival és a United című szerzeménnyel szerepeltek a BBC Top of the Pops műsorában is. A heavy metal mérföldkövének számító British Steel album amerikában is sikeresnek bizonyult, a zenekarról pedig már olyan tinimagazinok is cikkeztek, mint a Bravo vagy a Popcorn. A megjelenést követően olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Scorpions, a Def Leppard, a KISS vagy az AC/DC. Angliában az Iron Maiden volt az előzenekaruk, akikkel többször is konfliktusba kerültek. Downing és Tipton visszaemlékezése szerint az Iron Maiden színpadi megjelenésében erősen hajazott a Judas Priestre, de az együttes nyilatkozatai, miszerint lemossák majd a főzenekart a színpadról, sem segítették elmélyíteni a két csapat közötti viszonyt (a későbbiekben azonban a két zenekar tisztázta nézeteltéréseit). Felléptek az 1980-as doningtoni Monsters of Rock fesztiválon is, majd 1980 októberében ismét stúdióba vonultak, hogy megkezdjék a Point of Entry album felvételeit.

A Point of Entry album felvételei 1980 októberétől novemberig tartottak, a helyszín ezennel Ibiza volt. Az album 1981. február 26-án jelent meg a Columbia Records gondozásában. A korong Breaking The Law és a Living After Midnight listás sikerein felbuzdulva egy slágeresebb, rádióbarátabb irányba mutatott. Habár a British Steel sikereit nem tudta felülmúlni, azért a Point of Entry is tartalmazott néhány klasszikussá váló dalt. A Heading Out to the Highway, a Don't Go és a Hot Rockin kislemezek lettek a legismertebb dalok az anyagról, amikre videókat is forgattak. Ugyan az album kapott néhány negatív kritikát is, az újabb angol és amerikai koncertek sikeresek voltak.

1982-ben a banda újra stúdióba vonulk, ismét az Ibiza Sound Studios-ba, de egyes felvételekre Floridában került sor. A Screaming for Vengeance címre keresztelt albumot megint a Columbia Records adta ki. A lemez 1982. július 17-én került a boltok polcaira. Az anyagra egy Bob Halligan Jr. szerzemény, a Take These Chains is felkerült, emellett olyan klasszikusokat tartalmazott, mint a Screaming for Vengeance, az Electric Eye, a Riding on the Wind vagy a You've Got Another Thing Comin. Utóbbit előszeretettel játszották az amerikai rádiók is, emiatt a Screaming for Vengeance minden korábbi lemezeladást felülmúlt. Az anyag az Egyesült Államokban is hamar platina lett, a zenekar pedig már ott is arénákban lépett fel. A Screaming for Vengeance Angliában 11. míg az USA-ban a 17. helyig jutott fel, a Judas Priest egyik legtöbbször emlegetett albuma lett ezáltal. Az anyagot az IGN besorolta a 25 legbefolyásosabb metal album közé, de a Metal-Rules.com oldal 100 legnagyobb metal album listáján is előkelő helyet ért el.

Videót forgattak a You've Got Another Thing Comin című dalra, majd az együttes ismét nekiállt turnézni. Amerikában főzenekarként töltötték meg az olyan helyeket is, mint a Kaliforniai Long Beach Aréna. Előzenekarként az Iron Maiden, az Uriah Heep és a Krokus kelt velük útra, majd következtek az európai koncertek. 1983 decemberében felléptek Németországban a Westfalenhalle-ban megtartott metal fesztiválon olyan zenekarok társaságában, mint a Scorpions, az Iron Maiden vagy Ozzy Osbourne. Szintén 1983-ban szerepeltek az US fesztiválon is olyan  nagy zenekarok társaságában, mint a Van Halen, Ozzy Osbourne, a Mötley Crüe vagy a Quiet Riot.

1983 szeptemberében és novemberében az Ibizai Sound Studios-ban vették fel kilencedik nagylemezüket. Egyes felvételekre ismét Floridában került sor. Az 1984. január 4-én a Columbia Records által kiadott Defenders of the Faith tartotta elődje magas színvonalát, ezért sok kritikus a Screaming for Vengeance második részének nevezte az albumot. A lemezen található Freewheel Burning és Love Bites dalokra videót is forgattak, de az album olyan koncert- és közönségkedvenc dalokat is tartalmazott, mint az Eat Me Alive, a Jawbreaker vagy egy Bob Halligan Jr. szerzemény, a Some Heads Are Gonna Roll. Az Eat Me Alive felkerült az erőszakos vagy szexuális tartalmú dalok ellen fellépő Parents Music Resource Center listájára is, ugyanis a PMRC társalapítója, Tipper Gore szexuális utalásokat vélt felfedezni a dalban. Az incidenst követően a zenekar következő, Turbo című albumán már szerepelt a "szülői felügyelettel" matrica is.

A korong borítóját Doug Johnson készítette, mely egy lánctalpas, szarvakkal és ágyúkkal felszerelt tigrist ábrázol. A lemezmegjelenést ismét sikeres aréna turné követte, azonban a Parents Music Resource Center ismét támadást indított a zenekar ellen. 1985-ben két büntetett előéletű fiatal öngyilkosságot kísérelt meg, miközben a Stained Class albumot hallgatták. Egyikük, alaposan megcsonkítva, túlélte a fejének irányított lövést, majd pár évvel később ő is elhunyt, miután egy túlméretezett adagnyi nyugtatót juttatott szervezetébe. A szülők hamar perbe fogták a Judas Priestet, a lemezen szerintük igenis jelenlévő, szubliminális, rejtett üzenetekre hivatkozva, melyeket a fent említett dal - mint később kiderült - hangosabb sóhajaiban véltek felfedezni. Az incidens miatt öt évvel később 1990-ben a zenekar tagjainak meg kellett jelenniük a nevadai bíróságon, de ekkor már alaposan felfújta az ügyet az USA médiája (Európában inkább csak a metal sajtó foglalkozott vele). A rágalom és feltevés-hadjáratokkal felpörgetett ügy a vád elejtésével végződött, mert bizonyítékot nem találtak. Az ügyet a zenekar az 1991-ben megjelent Dream Deceivers: The Story Behind James Vance Vs. Judas Priest című dokumentumfilm megjelenése által lezártnak tekintette.

1985-ben felléptek a Live Aid rendezvényen olyan sztárok társaságában, mint a speciális felállásban színpadra lépő Led Zeppelin, vagy az eredeti felállással kiálló Black Sabbath. Három dalt adtak elő: a Living After Midnight, a The Green Manalishi és a You've Got Another Thing Comin címűeket. 1985 júniusában a Bahama-szigeteken lévő Compass Point Studios-ban, valamint a Record Plant stúdiókban kezdték meg tizedik nagylemezük rögzítését. A Columbia Records gondozásában megjelenő Turbo album 1986. április 14-én jelent meg. Ugyan az album platinalemez minősítést kapott, ennek ellenére a rajongók többségének csalódást okozott, pláne a Screaming for Vengeance és a Defenders of the Faith albumok fényében. Az amerikai slágerlistákra szánt, gitárszintetizátorokkal rögzített dalok, inkább a Van Halen és Def Leppard albumokra emlékeztették a rajongókat, nem a korábbi Judas Priestre. Máig ezt az albumukat éri a legtöbb kritika. Az albumról csak a Turbo Lover című dalt játszották folyamatosan a későbbi turnékon is, melyre a Locked Innel együtt videót is forgattak. A Reckless című dal felkerült a Top Gun filmzenealbumra is.

A korong Angliában a 33., az USA-ban pedig a 17. helyig jutott a lemezlistákon. A lemezt később a Metalrules.com minden idők legjobb glam metal albumainak listázásakor a 39. helyre sorolta. Ugyan a Turbo lemezt negatívan fogadták, ennek ellenére az együttes ismét telt házas arénákban turnézott Amerikaszerte, az előzenekar pedig a Dokken volt. 1986-ban a Jeff Krulik rendezte Heavy Metal Parking Lot című dokumentumfilmben látható rajongók egy 1986. május 31-én megrendezésre kerülő Judas Priest koncertre várakoztak. 1987. június 21-én egy dupla koncertlemez jelent meg Priest…Live! címmel, melyet '86-ban rögzítettek. Az anyag hallhatóan élőben lett rögzítve, szemben az Unleashed in the Easttel. A Columbia Records által kiadott korong nem aratott egyértelmű sikert a kritikusok körében és a rajongók is kezdtek elpártolni a népszerűségét vesztő zenekar mellől. Ezt jól példázza, hogy a Priest…Live! még az aranylemez minősítést sem kapta meg, melyre az 1978-as Stained Class óta nem volt példa.

Tizenegyedik nagylemezüket ismét az Ibiza Sound Studios-ban rögzítették, de egyes felvételek a koppenhágai Puk stúdióban készültek. A Columbia Records által 1988. május 17-én megjelentetett album a Ram It Down címet viseli. A Turbo lemezt övező negatív visszhangok hatására az album visszatért a színtiszta heavy metalhoz, ennek ellenére nem aratott egyértelmű sikert sem a rajongók, sem a kritikusok körében. Ugyan a címadó Ram it Down vagy az epikus Blood Red Skies az együttes erősebb pillanatai közé tartozik, az album inkább tűnt rutinmunkának, mintsem remekműnek. Videoklip a Chuck Berrytől feldolgozott Johnny B. Goode című dalra készült. Ugyan a Judas Priest még mindig a legmarkánsabb heavy metal zenekarok egyike volt, a Ram it Down kereskedelmi szempontból sem volt sikeresnek mondható, hiszen a korábbi nagylemezekkel ellentétben csak aranylemez minősítést kapott. Az albumra nemcsak vadonatúj dalok kerültek fel, hanem olyanok is, melyek az eredetileg dupla lemeznek szánt Turbo felvételei idején íródtak, ám ezek jelentős változásokon mentek át. A megjelenést újabb turnék követték, többek közt olyan fiatal és energikus zenekarokkal, mint a Slayer vagy a Pantera.

A negatív kritikákat megelégelve a zenekar elhatározta, hogy a következő albumon jelentős változásokat fognak eszközölni. Dave Holland egészségügyi problémái miatt távozni kényszerült a zenekarból,  helyére Scott Travis került. A Judas Priest már korábban jó kapcsolatot ápolt a Racer X-szel - aminek Travis is a tagja volt -, aminek az énekesének a Priest még dalt is írt a szülinapjára. Travis kiválóan pótolta kissé egysíkúan doboló elődjét, technikás és dinamikus játéka inspirálólag hatott a Halford-Tipton-Downing dalszerző hármasra is. 1990 januárjában francia és holland stúdiókban vették fel a következő albumot, mely 1990. szeptember 3-án jelent meg Painkiller címmel a Columbia gondozásában. Az anyag mind a kritikusokat, mind a rajongókat lenyűgözte újszerű megközelítésével. Travis a kétlábdob fontosságát kihangsúlyozó dobolása, Halford energikus előadásmódja, valamint a Tipton-Downing duó minden korábbinál agresszívebb, ötletes gitározása egy időtálló klasszikussá tette a Painkiller albumot, mely nemcsak a zenekar, de az egész műfaj egyik alapvető fontosságú lemeze. Az albumon a zenekarra korábban jellemző heavy metal muzsika speed metal és amerikai vonalas power metal hatásokkal gazdagodott.

Az album elnémította a kétkedőket, a sikert pedig mi sem példázza jobban, mint az, hogy ezzel a lemezzel minden korábbi lemezeladását felülmúlta a csapat. A Grammy-díjra is jelölt albumról három kislemez jelent meg, nevezetesen a Painkiller, az A Touch of Evil és a Night Crawler, melyekből az első kettőre videót is forgattak. A megjelenést nagyszabású világkörüli turné követte, melyen a '80-as évek közepe óta nem látott érdeklődés fogadta a zenekart. Előzenekarként olyan együtteseket vittek magukkal, mint a Megadeth, a Pantera, a Testament, az Annihilator vagy a Sepultura. Felléptek a Rock in Rio fesztiválon is, több mint 100 ezer néző előtt.

A körút torontoi állomásán tragédia érte a zenekart. Halford éppen védjegyévé vált színpadi motorozását interpretálta, amikor a szárazjéggel előállított füstfelhőben nem látva nekiütközött a dobfelszerelésnek. 1992-re feszültség alakult ki Halford és a Tipton-Downing duó között. Halford a Painkiller sikerén felbuzdulva egy még agresszívabb irányba próbálta terelni a zenekart, az ötletet azonban a két gitáros nem támogatta.

A Painkiller turné lecsengése után Halford egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy más zenészekkel is fellépjen. 1992-ben fellépett a Black Sabbath egyik koncertjén. Ezidőtájt hozta létre Fight projektjét is, mellyel kiélhette a súlyosabb muzsikák iránti vonzódását, de dolgozott a Panterával is. A Fight debütáló albumának kiadása azonban jogi problémákba ütközött, ezért Halford a metal világ megdöbbenését kiváltva, 1992 májusában bejelentette távozását a Judas Priest soraiból. Korábban is már voltak pletykák Halford kiválásáról, akkor a zenekar azt nyilatkozta, hogy Halford kilépése esetén feloszlatják magukat. Ennek ellenére a zenekar hivatalosan sosem oszlott fel. 1993-ban a Columbia Records egy dupla válogatásalbummal ünnepelte meg a zenekar 20 éves fennállását. A Metal Works '73-'93 címre keresztelt kiadvány 1976-tól a Painkiller albumig foglalja össze a zenekar pályafutását.

Halford a 90-es évek derekáig három Fight albumot adott ki - a zenekarnak Scott Travis is a tagja volt. A Judas Priest ezidőtájt nekiállt megkeresni Halford utódját. Rob tovább borzolta a kedélyeket, mikor beismerte homoszexualitását, de az 1998-ban bemutatkozott 2wo projekttel is negatív visszhangot váltott ki a bőrfelszerelését ekkoriban már baseball sapkára, rövidnadrágra és tollboára cserélő énekes. A 2wo 1998-ban megjelent, indusztriális hatásokban bővelkedő albuma sokak szerint Halford pályafutásának mélypontja volt.

2000-ben Rob a saját neve alatt adott ki szólólemezt, mely Resurrection címmel jelent meg. Az albumon Halford ismét visszatért a hagyományos heavy metalhoz, mely lemezt a kritikusok és a Judas Priest-rajongók is tárt karokkal fogadták. A lemezen vendégként Bruce Dickinson is felbukkant, míg Halford mellett Patrick Lachman, Mike Chlasciak, Ray Riendeau és Bobby Jarzombek alkotta a zenekart. A folytatás 2002-ben jelent meg a hasonló szellemben fogant Crucible képében, annyi különbséggel, hogy a lemezen a producer, Roy Z is gitározott.

2003-ban már elkezdődtek terjengeni a pletykák Rob visszatéréséről. A pletykák 2003 júliusában lettek megerősítve, de Halford a szólókarrierjét sem adta fel. A Judas Priest nekilátott a visszatérő turnénak, mely alkalmával metal-fesztiválokon léptek fel, aminek egyik állomása Budapest volt a Queensrÿche előzenekarral. Közben folyamatosan jelentek meg a klasszikus Priest-lemezek feljavított hangzással a Sony Music Entertainment jóvoltából. 2003. november 23-án megjelent az Electric Eye DVD, mely TV fellépések és videoklipek mellett egy 1986-os, Texasban rögzített koncertet is tartalmazott. 2004. május 11-én megjelent egy piramis szegecsekkel díszített válogatásdoboz a Metalogy, mely a zenekar pályafutását foglalja össze 3 CD-n keresztül. A csomag tartalmaz még egy DVD-t is, melyen egy 1983-as koncert felvétele látható. A film eredetileg csak VHS kazettán volt kapható, melyet a Screaming for Vengeance album turnéján rögzítettek.

A zenekar ezt követően stúdióba vonult, hogy rögzítse visszatérő albumát. Az Angel of Retribution címre keresztelt anyag felvételei 2004 októberében és decemberében Angliában és Kaliforniában zajlottak. Az albumot a Sony Music Entertainment adta ki, melynek produceri munkálatait Roy Z látta el, aki a Deal with the Devil dalnak társszerzője is. A 2005. február 23-án Japánban, március 1-jén pedig világszerte megjelenő lemezt óriási várakozás előzte meg. Az albumot mind a kritikusok, mind a rajongók jól fogadták, habár akkora klasszikus nem született, mint a korábbi lemezek némelyike. Az anyag zenei szempontból összefoglalása a Judas Priest karrierjének. Ezen a korongon hallható az együttes leghosszabb dala, a több, mint 13 perces Lochness. Az album 13. helyen debütált a Billboard listán. A korong borítója utalás a Sad Wings of Destiny lemezre, melyen szintén egy angyalszárnyú alak látható. A megjelenést ismét világkörüli turné követte, melynek tokiói állomását rögzítették is. A Budokan arénában rögzített anyag Rising in the East címmel DVD-n jelent meg 2005. november 8-án.

2006-ban Halford megalapította saját kiadóját, a Metal God Entertainmentet, mely több Halford-anyagot is digitális formában tett letölthetővé. Rob emellett egy ritkaságokat bőven tartalmazó Fight DVD-t adott ki, de a Halford-zenekarnak is jelent meg DVD-je. A Judas Priest 2006-ban egyetlen koncertet adott, azt pedig a rákos tinédzserek alapítványának jótékonysági estjén. A londoni Royal Albert Hallban megtartott koncerten a Judas Priest 70 perces blokkja mellett olyan zenekarok léptek fel, mint a helyi Boned, Ian Gillan és zenekara, valamint a Scorpions. Az est záróakkordjaként Bruce Dickinson énekessel kiegészülve minden fellépő színpadra állt, hogy együtt adják elő a Priest klasszikus Take on the World dalát.

2006-ban megjlent a The Essential Judas Priest című válogatásalbum, amit 2008-ban tripla változatban ismét kiadtak. 2006-ban a Def Leppard, a Queen és a KISS társaságában meghívást kaptak a VH1 Rock Honors műsorba, melyre 2006. május 25-én került sor Las Vegasban. Az eseményen a Godsmack adott elő egy Judas Priest-egyveleget az Electric Eye/Victim of Changes/Hell Bent for Leather dalokból. Nemsokkal később a Judas Priest is színpadra lépett három dal erejéig, melyek az alábbiak voltak: Breaking the Law, The Green Manalishi és You've Got Another Thing Comin. 2006 júniusában az MTV-nek adott interjújában Halford elárulta, hogy a következő Priest-album egy konceptlemez lesz, mely a 16. században élt francia prófétát, Nostradamust helyezi a középpontba. Az album felvételei hazai terepen, Angliában zajlottak 2006-ban és 2007-ben. A Glenn Tipton és K. K. Downing producerkedése alatt készült anyag 2008 júniusában jelent meg. A több, mint 100 perces, dupla formátumban megjelenő albumot az Epic Records és a Sony adta ki. Ez volt az első konceptlemez a zenekar történetében. A Nostradamus címmel megjelenő korong a legendás látnok, Nostradamus életét hivatott zenébe foglalni, ennek megfelelően egy monumentális, epikus alkotás látott napvilágot.

A korong számos olyan zenei elemet tartalmazott, mely meglepte a rajongókat. A progresszív és szimfonikus hatásokban bővelkedő album erősen megosztotta a kritikusokat és a rajongókat egyaránt, és a lemezről több negatív vélemény jelent meg, mint pozitív. Sokan unalmasnak és hatásvadásznak minősítették az anyagot, de néhányan dicsérték a változatosságát, valamint pozitívan nyilatkoztak a zenekar kísérletezéséről. Az album a dupla CD verzió mellett tripla bakelit formában is megjelent, de napvilágot látott egy limitált CD-s kiadás is, mely egy 48 oldalas füzetet is magában rejtett. A júniusi megjelenéssel párhuzamosan kezdte el újabb világkörüli turnéját a zenekar. A Metal Masters Tour keretein belül olyan zenekarokkal léptek fel, mint a Heaven and Hell, a Motörhead vagy a Testament. A turné során olyan országokat érintettek, mint Anglia, Írország, Svédország, Olaszország, Portugália vagy Franciaország. A War című dalra egy animációs klip készült. A korong címadó dala Grammy-jelölést kapott a „legjobb metalelőadás” kategóriában, de a díjat nem nyerte meg.

2009-ben Rob kiadott egy, a karácsonyi piacra szánt albumot Halford III: Winter Songs címmel. 2009 nyarán több ízben is előadták koncertjeiken a British Steel-albumot, a 2010-ben esedékes 30 éves jubileum kapcsán. Az album 2010-ben újra megjelent egy bónusz DVD-vel kiegészítve, melyen a koncertek egyike látható. 2009 nyarán turnépartnerük a Whitesnake volt, de David Coverdale problémái miatt az együttes hamarosan félbeszakította a koncertezést. 2009-ben egy koncertlemezt adott ki a csapat A Touch of Evil: Live címmel. A 2005 és 2009 közötti felvételeket tartalmazó kiadvány a Billboard 200-as listáján a 87. helyig jutott. A lemezen szereplő Dissident Aggressor című dalért 2010-ben Grammy-díjat kaptak a legjobb metalelőadás kategóriában. 2010-ben Rob megjelentette Halford IV: Made of Metal című albumát, majd saját zenekarával a Madison Square Garden színpadán lépett fel december 1-jén.

2010. december 7-én az együttes hivatalos sajtóközleményben tudatta a rajongókkal, hogy 2010-ben kezdetét veszi az Epitaph néven futó világkörüli turné, mely a zenekar búcsúturnéjának indult és 2012-ig tartott volna. 2011-ben sajtóközlemény formájában a banda bejelentette, hogy pályafutásuk lezárásaként készítenek egy új albumot. K. K. Downing bejelentette nyugdíjba vonulását, a helyét a turnén és a lemezfelvételeken Richie Faulkner vette át. Az ő fiatalos lelkesedésének köszönhetően a zenekar tagjai újult erőre kaptak és végül mégsem oszlottak fel, 2014-ben kiadták új albumukat, azóta is turnéznak.

2018-ban jelent meg a zenekar legújabb albuma, mely a Firepower címet viseli. A Firepower album turnéjának keretein belül a csapat 2018 júliusában Magyarországra is ellátogatott és egy nagyszabású koncertet adtak az Arénában. Hazánkban tartózkodásuk alatt Rob ellátogatott a Halászbástyához is, az ott készült képeket pedig megosztotta rajongóival Instagram-oldalán.

Érdekességek

Rob 1998-ban vállalta fel homoszexualitását Judy Wieder műsorában. Kijelentette, hogy elrejtett szexualitása depressziót és elszigeteltséget eredményezett, aminek következtében alkoholhoz és kábítószerekhez nyúlt.

38 éves korában szerzett jogosítványt, több klasszikus autója is van, jelenleg egy 2006-os Cadillac DTS-t vezet.

Tud játszani gitáron, harmonikán, dobon, basszusgitáron és billentyűs hangszereken, de nem tartja magát elég jónak.

Vallásos, keresztény családban nevelkedett.

Judas Priest:

Rocka Rolla – 1974
Sad Wings of Destiny – 1976
Sin After Sin – 1977
Stained Class – 1978
Hero, Hero - 1979 (válogatás, 1974-1976)
Killing Machine – 1979 (Hell Bent For Leather címen az USA-ban)
Unleashed in the East – 1979 (koncertalbum)
British Steel – 1980
Point of Entry – 1981
Screaming for Vengeance – 1982
Defenders of the Faith – 1984
Turbo – 1986
Priest…Live! – 1987 (koncertalbum)
Ram It Down – 1988
Painkiller - 1990
Metal Works '73-'93 – 1993 (válogatás)
Electric Eye – 2003 (DVD)
Metalogy – 2004 (válogatás boxset)
Angel of Retribution – 2005
Rising in the East - 2005 (DVD)
The Essential Judas Priest – 2006 (válogatás)
Nostradamus – 2008
A Touch of Evil: Live – 2009 (koncertalbum)
The Chosen Few – 2011 (válogatás)
Single Cuts: The Complete Columbia UK Singles Collection - 2011 (válogatás boxset)
Epitaph - 2013 (DVD)
Redeemer of Souls - 2014
Battle Cry - 2016 (koncertalbum)