Ma éppen mivel van tele a tököd?

Azért hogy legyen valami forgalmad a zeneszerzőkről. Bár nem értem az énekelgetés mire jó, de mindegy.

Mondjuk az is hülyeség, hogy csak hülye népdalokról tanulunk. Please, a történelmet is úgy tanítják, hogy egészen a régi időktől a 21. századig, akkor énekórán miért maradunk a 17. században?? Azóta van már pop, jazz, rock és egyéb stílusok, azok megemlítésre sem kerülnek ami nem komoly/mulatós zene, az az énektanárnak már csak egyszerű zajcsapás. Én pont fordítva gondolom. Velem is sikerült megutáltani az egész tananyagot. Egyébként is olyan fahangom van, az énektanár meg úgy néz rám, mint valami ítire, nem érti, hogy vele ellentétben én NEM vírtuóznak születtem, és hogy ez meg hogy lehet. Mert ő annak született, ezért kötelező a környezetében élő embereknek is "hűdejól" énekelniük...
egyébként is zenei analfabéta vagyok, egy kotta kiolvasása másnak pillanatra megy, nekem meg egy kaland...

A családommal, pontosabban azzal, hogy mennyire nincs rám szükségük...

Azok a "hülye népdalok" a magyar történelem részét képezik. Mi még általánosban vettük a XX. század zenéjét, vagyis az igazi ős zenekarokat, a műfajok teremtőit...Egyébként a XXI. század zeneileg egy nagy nulla, a legtöbb tehetséges ember ez előtt futott be és csinált karriert, meg ugyebár csak azokról lehet beszélni, akiknek van a hátuk mögött zenei múlt, az ilyen egy két éve zenélő, istencsászárnak hitt előadókról nem lehet túl sok érdemlegeset mondani, mert javarészt már minden alájuk van rakva, azért gondoljunk bele, hogy régen mennyire nehéz volt elkerülni egy lemez kiadóhoz majd a kor vívmányival felvenni egy zseniális dalt...sokkal nehezebb volt mint most. És ugyan tiszteljük már meg Kodályt vagy Bartókot, akik annyi munkát öltek bele abba, hogy ilyeneknek mint ti, vagyis az utókornak összegyűjsék a népdalokat, kb. 300 000 népdal, felfoghatatlan mennyiségű, és érdemes lenne megfigyelni a népdalok szövegeit is, gyönyörű az összes egytől egyig, nem csak az a költészet, amit Lana Del Rey képvisel...Nem azt várják el az énektanárok, hogy gyönyörű hangon émekelj, hanem azt, hogy dallamot, nálunk a tanár a szochiopata határán mozog, a levegőt is kipréseli belőlünk, megmutatja, hogyan vegyük a levegőt és mindjárt szép dallamokat ki tudunk énekelni, meg gondolom ezzel azt is akarja, hogy tiszteljük már meg kicsit a népzenét. Egyébként ajánlom a rock zenét kedvelőknek a Road - Emberteremtő albumát, az népdalok alapján van és ütős kis szerzemény.

Annyira de annyira sokszor tudnák ide írni és szeretnék is, de mindig mondom, hogy csak laptopról. Most azonban tudom, hogy téli szünetig be se tudom majd kapcsolni, hát akkor telefonról írok ide...
1. Nem tudom kinek ismerős az ügyelet szó, de akinek igen az bizonyára tudja milyen felemelő egy munkakör. Nálunk 2 lépcső van 3 szint. Kettesével ügyelünk a lépcsőn és én legfelülre kerültem oda, ahol a főbb felsős termek vannak. Sajnos be kell menni mindbe és leküldeni mindenkit de, hogy milyen bunkók és pimaszok a gyerekek az durva Küldtek már el melegebb éghajlatra, nyújtottak már rám nyelvet (ez egy 7.-es srác volt!!!). Már most 1 hét alatt tököm kivan az ügyelettől és egész novemberbe ez lesz.
2. Itt van hétvége és már a tegnapi napot is sulis szirszarokkal töltöttem Kötelezőt olvasok, felvételit töltök ki, képregényt kéne csinálni és mivel nyílt napon voltam, pótolni is kellene. És akkor hétfőre még nem tanultam...Hétközbe meg élni sincs időm
3. Ez az egész továbbtanulás. Voltunk fórumon, szülői tájékoztatón, nyílt napon, most suliba is jött pályaválasztási csaj. Még jönni is fognak pàran meg megyünk is ilyen helyekre. Olyan unalmas...Tudom melyik 3 sulit akarom megjelölni, azt nem tudom a felvételit hol fogom megírni, de az mindegy mert úgyse lesz jó. Amúgy is aggódom, hogy milyen lesz jövőre...

Oké, belátom, ebben tényleg igazad van a legtöbb tanár nem így gondolja, valószínűleg ezzel veszi el a kedvét szerencsétlen gyerekeknek (mint pölö nekem)
az ilyen mai tucatzenékről pedig szerintem sincs értelme tanulni (bocs azoknak akik szeretik)

Nyugi, mi is a sulink legmagasabb pontján vagyunk. Én már csak Olimposznak nevezem. Szerencsére nálunk csak ügyeletes tanár van, azis elmegy kávézgatni és lesz*rja, ki kinek veri ki az összes fogát.
A 7.-esek nálunk is bunkók, ne törődj velük. Kis dugók, és már idősebbnek képzelik magukat nálam egy-két évfolyam nem sok, értelmi szintben viszont százezer év, nekem úgyfest.
A felvételi miatt meg ne aggódj. Én speciel mindenből síkhülye voltam már általánosban is, mégis átvettek anno

A vicc, hogy nálunk is van ügyeletes tanár. Amelyik olyan, az be is megy és letakarítja őket, de nagyobb részük minket ugat le, hogy menjünk már küldjük le a gyerekeket De, hogy ő minek van ott az jókérdés
Nekem már 3.-osok is beszóltak csak azzal nincsenek tisztàba hogy egy csettintéssel letudnám rúgni a fejüket
Sajnos iskolafüggő.

Egyszer minden rossz és mindenki idióta, aztán valahogy mindenki normális lesz és normálisan viselkedik velem, ez tart egy napig, utána megint mindenki full hülye lesz... és így teszik tönkre szépen az idegrendszerem. Ráadásul holnap tesivel kezdünk, még tanulnom is kell, hozzácsapva ezeket ahhoz hogy sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok a toppon... csodálatos hétnek nézünk újból elébe.

Nálunk régen volt egy tanár, aki a hetesnek adott szaktanárit, ha nem tudta fegyelmezni a sok idiótát. Mintha hallgatna ránk. És ebben az a vicces, hogy a tanár bent volt, akinek szintén semmi tehetsége a fegyelmezéshez

Az utóbbi két hónapban már nagyon elegem volt mindenből. Meg persze most is. Olyan naiv voltam, azt hittem, jó lesz a nyolcadik, 'legnagyobbnak' lenni, meg keringőzni, meg mittudomén, de ennél sz*rabbul még nem éreztem magam az általánosos éveim alatt, az biztos. Néha már kezdem azt gondolni, hogy az életem céltalan és élvezhetetlen. Egyszer-egyszer pár percre vagy órára boldog vagyok, de ez a boldogság sem boldogság, csak egy felületes "jó, akkor most nem gondolok a kötelezettségeimre és a kilátástalan helyzetemre, sem a bénaságomra az élet minden területén, helyette olvasom más emberek hülyeségeit a neten, és próbálom mutatni, hogy szeretem az életem" érzés.

Először is a keringő. Februárban lesz, és mindenki úgy be van zsongva, mintha az esküvőjére készülne. Én kiskoromban nagyon akartam táncolni, de most, hogy táncolok,' inkább visszamondanám az egészet a p*csába. A partneremnek is én voltam a sokadik választása, mivel korábbi választottjai visszautasították (na jó, csak hogy őt tudjam hibáztatni, először felkért egy lányt, majd jött egy úgy lány az osztályba, és felkérte őt, és így mindenki mindenkire megsértődött), aztán miután több lányt megbántott, felkért engem, amire igent mondtam. A gyereket sohasem bírtam, de akartam táncolni, gondoltam, csak nem lesz olyan rémes. Tévedtem. A partnerem ugyanis úgy gondolta, hamár én ilyen rászedhető és kihasználható vagyok, elkezd flörtölni, hátha leszek én a kamucsaja. Azóta olyan üzenetekkel bombáz, hogy hű... Már a "vetkőzz nekem" dologgal is megpróbálkozott, persze rejtett formában ("hadd döntsem el, melyik fehérnemű áll neked a legjobban"). Én meg ugye, mint egy másokra tekintettel lévő személy, kedvesen, szmájlikkal válaszolgatok neki, de legszívesebben elküldeném a p*csába. De még februárig nem tehetem.
Btw, már egy fiút finoman elküldtem kb. két hete, aki bevallotta, hogy én vagyok élete szerelme. Megembereltem magam, és megmondtam neki, hogy már 'van valakim', és a szerelem nem úgy működik, hogy csakúgy összejövünk. Erre ő tökre megsértődött, majd két nappal később azt írta, átgondolta, és teljesen igazam van. De azóta is írogat, és Gyönyörűségnek szólít, amitől a falat kaparom. Még jó, hogy jelenleg nincs elérhető "szerelmem", mert akkor még azzal is gondom lenne.

Aztán: felvételi. Nem fognak felvenni, tutifix. Kinéztem egy sulit, történetesen M.o. második legjobb gimijét, és tökre megszerettem, de félek, hogy annyira azért nem vagyok jó tanuló. Oké, hogy folyamatosan kitűnő voltam, de most, hogy csinálok feladatsorokat, rádöbbentem, hogy lassú és nehézfelfogású vagyok. A fogalmazástól félek a legjobban, mert magamnak szeretek írni, de ha 10-15 percem van arra, hogy 12 mondatot írjak egy közmondás (vagy valami hasonló) alapján, akkor ott leblokkolok. Plusz, matek szakra készülök, mert a ttk és a humán nálam esélytelen (mert utálom őket tanulni, hihi), de tulajdonképpen nem vagyok jó abból sem. Legalábbis mostmár elegem van az egészből, és egy csomó dolgot nem értek. A szóbeli meg katasztrófa lesz, utálok emberek előtt beszélni.

A legnagyobb problémám azonban a hegedű. Mindenki azt hiszi, csak lusta vagyok, azért nem szeretem, de basszus, ha csak ennyi lenne a problémám! Későn kezdtem, nem is akartam már elkezdeni, amikor kezdtem, és emiatt még mindig jócskán le vagyok maradva. A tanárom folyamatosan piszkál, egy darabot nem tudok eljátszani anélkül, hogy ne szidna le azért, hogy a kisujjam rossz helyen van a vonón. Valahogy minden óra vége az, hogy "ez így nem mehet tovább, Emmácska gyakoroljál már, mert egy olyan gyerek mint te, nem csinálhatja ezt így". Soha nem bíztatott, mindig csak azt mondta, gyakoroljak többet, és koncentráljak, aztán hívogatta anyámat, hogy ő is mondja nekem, hogy gyakoroljak többet. Annyira de annyira nincs semmi inspirációm ezt tovább csinálni. Elvették a kedvem tőle. Dallamtalan darabokat játszok, amiket nem tudok élvezni, mert a tanárom elhord mindennek, ha félrefogok egy hangot. Aztán ugye járok a kötelező zenekarba, ahol rendszeresen elrontom az egész zenekar hangzását. Aztán ott vannak a tanszaki koncertek. A zenekarostársaim, és a tanszak összes tanára, köztük a zenekaros tanárom is láthatja, mennyire le vagyok a maradva. A legutóbbin (áprilisban asszem) konkrétan sírógörcs jött rám már a koncert előtt, mert előtte a tanáromnál gyakoroltam, aki felidegelt, majd megjelent anyám, akitől még idegesebb lettem, és elkezdtem sírni, megpróbáltam magambafojtani, amitől még sz*rabbul éreztem magam, és könnyek közt adtam elő az amúgyis bénácska és nem szép darabomat. Majd másnap zenekaron a tanár meg is jegyezte, hogy nem tetszett neki az előadásom. Kösz.
Ráadásul ha akarnék se tudnék sokat gyakorolni, szinte csak este vagyok itthon, és akkor tanulnom is kell (végülis a szórakozásnak úgyis mindegy, nem tudom élvezni azt a kevés szabadidőmet). Nem tudok koncentrálni. Minden alkalommal, hogy a hegedűre gondolok, felfordul a gyomrom, de most komolyan. És a tanárom azt mondta, nem engedi, hogy jövőre letegyem. Hát mehet megb*szni magát, már bocsánat. Anyának is mondtam egyszer finoman, hogy a hegedű nekem nem élvezetes, és a reakciója olyan volt, mintha azt mondtam volna, holnap világgá megyek. "És, mit csinálnál helyette? Csak nyomogatnád a gépet. Nem veszi el sok idődet amúgysem. Ilyen lehetőséged nem lesz zenét tanulni." - ilyesmiket mondott. Hát, igenis sok időmet elveszi, és konkrétan az egész évemet tönkreteszi, és rombolja az önbizalmam, ami mondjuk amúgyse volt soha. Ha jövőre is folytatnom kell, én nem tartom magamban tovább, elküldök mindenkit a francba, nekem ne tegye tönkre a következő évemet is.

Következő: mi a francot csináljak? Mi érdekel? Mi szórakoztat? Mit szeretnék tanulni? Nem tudom, nem tudok semmit. Mintha várnék valamire, hogy történjen, és jobb legyen az életem. De nem lesz. Felkelek, suliba megyek, szenvedek, elmegyek hegedűre, edzésre, vagy felvételi ek-ra, szenvedek, hazamegyek, a családommal veszekszek, vagy hallgatom ahogy veszekednek, még rosszabbul érzem magam, tanulok, majd lefekszem a gondolattal a fejemben, hogy annyi mindent kéne csinálnom, és valamikor vidámnak is kéne lenni, valamint szocializálódni is kéne, meg végre megfelelni anyámnak, szóval jobb életet kéne teremtenem DE NEM TUDOK. Ez az év, meg ki tudja meg mennyi, csak a túlélésről szól számomra. Mindentől csak rosszabb kedvem lesz, másoknak meg tőlem lesz rosszabb kedve.

Tudom, nem érti meg senki, meg biztos nagyobb problémáitok is vannak, de jelenleg nagyon sz*rul érzem magam a bőrömben, és eljött az a pont, hogy a kedvenceim sem inspirálnak, a példaképem sem tud erőt adni, a barátaimat nem érdeklik a problémáim (azért van kivétel), a szüleimmel nem lehet beszélni, és nem tudom, így mi értelme van az egész dolognak. Ez most nagyon öngyisen hangzik, nyugi, azért annyira nem vagyok depis, de tényleg nem látok már semmi jót semmiben. Mondom mégegyszer, így kicsi problémáknak tűnnek, de nekem már olyan szinten nincs életkedvem... Bocsi a kisregényért, nem így terveztem.

az egész életemmel van ma problémám..

A hülye kórussal

Az egész társadalommal,meg a sulis diákokkal...

késztetést érzek a csoki evésre mert tudom,hogy van itthon... de ha nekiállok akkor már nem lesz

Azokkal az emberekkel, akik kéretlenül osztják az észt, hogy mit hogyan kellene tennem...

Azzal, hogy minden tanár azt hiszi, hogy csak azt az adott tantárgyat tanuljuk meg, amit ő tanít. De persze ez nem így van, és ezért (mivel ők ezt hiszik) annyi házi, esszé, stb. van...
Bár mondjuk ezen mindennap töröm magam

A buszon álltam és egy középkorú, enyhén alkoholszagú pasi elém állt, elég rendesen belemászott a személyes terembe, ráadásul a lapos mellemet bámulta. Ha mondott is valamit, nem hallottam, mert zenét hallgattam (mint mindig, amikor kiteszem a lábamat a lakásból). Két lépést odébb mentem - követett. Ismét odébb mentem - követett. Oldalra fordultam, hogy szemmel tarthassam - akkor is tovább bámult, de amikor megállt a busz, végre leszállt.
Utálom, hogy az ilyen perverzek miatt még én érzem magam kényelmetlenül és ég a képem, miközben az utastársaim bámulnak (az arcomat, nem nyaktól lefelé).

Ritkán szoktam írni ide. Általában már beletemetkezem a bajaimba, de most nem tudok. Főleg hajnali 4-kor.
Nem tudom, hogy mennyire számít gondnak, ha az életed úgy alakul, ahogy te nem akarod. És akaratlanul is van rajtad valami balszerencse, ami ellen nem tudsz mit tenni. Ez történt velem is. Hónapok óta gyülemlet fel bennem ez, de ideje anyámon kívül másnak is szót ejtenem erről
Nem így szerettem volna kezdeni a 11.-et. De így történt. Történt ugyan is, hogy vagyok olyan ostoba, hogy szerelmes lettem egy srácba az osztályból, akivel még 9. és 10. osztályba jól elvoltunk egymással. Mára átnézünk egymáson és hát már lett barátnője is azóta. Akivel tegnap este láttam meg a közös képüket a neten. Nem tudom ki érezte úgy, hogy a szívébe kést szúrtak, szinte fizikai fájdalmat érzett, de velem megtörtént. Ezután folyamatosan sírtam és a szívem kiakart szakadni a helyéről. Egyedül anyámhoz tudtam fordulni és elmondani a dolgokat. Tudni kell rólam amúgy, hogy én nem sok embert tudok szeretni, nem sok embert engedek közel magamhoz. De, akit igen azt tényleg szeretem. Szóval ezért is megyek el olyan tanácsok mellett, hogy keress mást, jobbat érdemelsz stb....ha egyszerűen ez a fiú azért különleges, mert szeretem. Életembe most először mondhatom el ezt tényleg. És legfájdalmasabb, hogy baromira kedves még most is hozzám, ha valamikor is szóba állunk. Pedig legalább egy hibát elkövethetne, amiért ne lenne számomra tökéletes ideál. Amúgy sem sok fiú volt kedves hozzám az élet folyamán, erre fel neki kell beletartoznia.
Amúgy, ha már fiúk. Mióta az osztályfőnökünk elment baba várásra, azóta a ,,rosszabb" kategóriájú fiúk nem bírnak magukkal. Aki nem védekezik annak mindig beszólnak. És sajnos így van ez nálam is. Október óta tűröm a beszólásokat és egyszerűen nem merek visszaszólni. Mindig megalázva érzem magamat a közelükbe. Ha tehetném nagy ívbe elkerülném őket.
Ja és a másik dolog. Ugye vannak fiú barátaim is, vagy inkább volt, akihez tartozik a fiú is, akit emlegettem az elején. Mint említettem jóba voltunk. Vele és a haverjaival az első két évben. Most viszont a barátnőim egyszerűen nem akarnak velük barátkozni. Szinte elidegenedtek tőlük és így konkrétan hármasba szoktunk lenni. És mai napig nem jövök rá, hogy a barátnőim mit utáltak meg bennük, eddig nem volt semmi gondjuk, most meg főleg, akibe szerelmes vagyok őt kezdték el ócsárolni. Pedig vele is nagyon jól elvoltak. Nem értem a nagy változás okát.
A lényeg, hogy e miatt is én szívok, mert én élveztem a társaságukat és legalább történt velem valami a gimibe, de most...egyszerűen fáj, mert mondom ,hogy én nagyon kedvelem a társaságukat és nem hiszem el most se, hogy hová süllyedtünk.
Ráadásul ők csak az iménti kettőről tudnak. Arról nem meséltem nekik (csak árnyékoltan), hogy baromira rossz érzés, hogy ilyen hirtelen megváltozott a véleményük. Viszont az előbbi két témával kapcsolatban csak lazán veszik a dolgot. A szerelmet illetően mindig azt mondják ,hogy keressek valaki mást (ha-ha, ebből látszik ,hogy nem elég jól ismernek. Mint említettem én nem sok embert tudok megszeretni, viszont, akit igen, azt nem tudom elengedni) vagy tegyem már túl magam ezen a fiún. Ha igazán szerelmesek lettek volna, akkor nem tudnák ezt mondani. Anyám se mondja például, hogy ezt csináljam, ő inkább biztat arra, hogy jobb lesz minden, meg ,hogy kevés a valószínűsége, hogy egy életen át együtt legyen a barátnőjével.
Ráadásul baromira hiányolom azt a korszakot mikor azért sopánkodtam ,hogy utolsó óra van, mert régebben szerettem nagyon is suliba járni és tényleg jól éreztem magamat. Most inkább arra vágyok minden 8 óra csengetésnél ,hogy minél előbb haza érjek, mert legalább itthon eltudom felejteni a sulit. A legrosszabb a történetben ,hogy már nem tudok semmit se tenni ezek ellen. nem tudok ráparancsolni a fiúra, hogy ne szeresse a lányt, nem tudom megváltoztatni a barátnőim véleményét az egykori haverjainkról és azt se, hogy ezekhez jön a szokásos balszerencse sorozat.
És ezt nem tudom nagyon mással megosztani. Rég nem éreztem magam olyan egyedül, mint most. Egyedül anyámra tudok támaszkodni, aki azt hiszem a legjobban érzi át, hogy min megyek keresztül. Egyedül ő hozzá tudok fordulni. Azt hiszem, hogy talán utoljára 4.-be éreztem ilyet, hogy teljesen egyedül vagyok és csak anyura tudok támaszkodni.
Mindenkinek más baja van. Sokáig azért is nem mertem előhozni magamból, mert azt gondoltam ,hogy semmiség ez ahhoz képest, hogy más mit él át nap,mint nap. Csak hát van egy tűrés határ, ami nálam most ment fuccsba. Utálom sajnáltatni magam, még én magam is szánalmat érzek magam iránt. Most is próbáltam elgyűrni a gondjaimat, próbáltam úgy élni ,hogy minden rendbe, jobb lesz. Most viszont teljesen összeomoltam lelkileg. Lehet sajnálni, lehet hülyének venni vagy bármi, de talán az ember életében talán azzal nehéz megbirkózni ,hogy sorozatban jönnek a rossz dolgok.

Azzal, hogy már a második hosszú cikkem veszett el a beküldés után. de ezt a másodikat már egyáltalán nincs energiám újraírni.