Ma éppen mivel van tele a tököd?

A drága kis ötödik évfolyammal. 9 meg 10 évesekből álló brigád, de a suli királyainak hiszik magukat, mert 2 hónapja felsősök. Nem érdekli őket, hogy jóval felettük járunk, de anyáznak, rugdosódnak, de ezzel nem menők lesznek, csak lecsökkennek kétévesek szintjére, legalábbis szerintem. A lányok mint a r*bancok, körmöt festenek, hisztiznek, ha elpattan a lakk, az öltözőben hajukat fésülgetés után a csapban hagyják, ami szerintem undorító, így nem csoda, hogy utána nem mosok kezet, inkább megyek az iskola másik felébe megmosni.

Hát, teljesen egyet értek veled. Nálunk is a mostani 5. évfolyam... Nincsenek rá szavak, hogy milyenek. Ők is menőknek érzik magukat, satöbbi...

Az iskolával. A zeneórával,a törivel,a földrajzzal,matekkal
A zeneórákon csak a hülye népdalokat ecsetelgetjük,hogy xy-ban ez-meg ez íródott,ki nem sz*rja le a hülye népdalokat!?! Nem elég annyi,hogy elviseljük az órát,erre fel még fenyegetőzik is a bolondja:
-Ha nem nyugodsz le és nem ülsz le tanulni,úgy a se*gedre verek,hogy magadtól fogsz kiugrani az ablakon,úgy,hogy nekem nem kell!
Most komolyan??Ez egy tanár hanem egy maximalista papagály,aki mindig azt ismétli az óráin:
-TANULD MEG!
A történelemórákon nem elég,hogy,hogy a tanárnőnek olyan a hangja,mint egy fuldokló szamár,de tényleg!Úgy beszél,hogy nincs ember,aki megértené,hogy mit hablatyol az az asszony!
A földrajzzal az a baj,hogy olyan gyorsan beszél a tanárúr,hogy az már vétek
Na meg a matek.Habár a tanárúr tök vicces,de olyan rondán ír,hogy nem birom kinézni,és aztán meg leszid,hogy mért nem azt írom amit a táblán ír
Na meg még az iskolán kívül avval,hogy a cikkeket írogatom,szerintem semmi baj velük,de SOHA nem fogadják el! Lehet van benne hiba,de azért órákig,napokig írom,erre fel semmi,na de mindegy is.
Lehet,hogy nem én vagyok az egyetlen,akinek elege van a suliból.

Röviden és tömören a drága matektanárunkkal.

Mindenel

A történelem tanárnő egy 8-9 elég nehéz oldalt felad,hogy tanuld meg!
A zene pedig olyanokat ad fel házira ami csak azko tudnak akik járnak zeneiskolába! És a többiek hogy tudják?
A tornatanár meg olyan szigorú,hogy megáll az eszem.És milyen dolog az,hogy tornából felmérőt írunk?Ilyenről sem hallottam még...
És a várva várt matek.A tanáral nagyon semmi bajom,elég jó fej,de a házit nem értettem és a felét rosszul csináltam meg és törölhettem ki és írhattam újból!
Ráadásul holnap bigiből röpfelmérő.
És holnap menjek 12:00-rá az iskolába mert osztályfőnöki...de jó napom lesz... de ez mai szörnyű volt

Egy kis csajjal, aki üzenetet írt nekem, válaszolni persze nem tudok. Mert miért is ne reagáljak egy amúgy indokolatlan üzenetre? Tök felesleges... Bírom, mikor valaki felkapja a vizet azon, hogy nem azt kapja, amit szeretne - ez esetben ez egy pont volt, az egyik pontozós topikban. 4 sorra elvárja a 10 pontot. #f*cklogic
Lehet tök feleslegesen, de azért bemásolom a válaszom a drágalátos tizenéves hölgyeménynek.

Mindenki azt mondja, hogy mostanában mennyire más lettem, hogy "megszépültem" (jóvicc. ) és hogy mindig annyira jókedvűnek és boldognak tűnök. Nagyon rég éreztem már magam ennyire szomorúnak és magányosnak. Semmi nem jön össze, kezdek olyan lenni amilyen nem szerettem volna lenni sosem, kimerült vagyok, semmire nincs időm és annyira elegem van konkrétan az egész életből, hogy legszivesebben egész nap bőgnék csak a takaróm alatt. Tudom, hogy ez nem lenne jó megoldás, mert már ígyis bőgve alszom el minden este, a szüleimnek fogalma sincs mi van velem és igazság szerint konkrétan én se tudom. Csak úgy minden összejött, ahogy mindig.
Emellett krvának tartanak, mert sok fiúhaverom van és azt hiszik, hogy jártam is velük (az azért érdekes lenne) meg hogy kavartunk. Annyira nehéz felfogni, hogy vannak fiúbarátaim? Vagy hogy lehetnek? Unom már. Vicces, hogy ezt egy olyasvalaki terjeszti, aki tisztába van azzal, hogy még mindig Ő kell. Sajnos.

Azzal, hogy ilyen a világ...ilyen...fura...

Miaz?

Kivételesen nem a lelki gyötrelmeim miatt siránkoznék. Tegnap megrántottam a jobb kezem tesin, és valami elképesztően fáj. Már abba belesajdul, hogy a mobilomat felemelem, pedig nem egy nehéz darab. Lassan már az is rossz, ha csak az ujjaimat mozgatom (ezt most a balkezemmel írom). Az a baj, hogy rendszerint a jobb oldalamon alszom, és mindig magam alá gyűröm a jobb kezem, ami valószínűleg nem sokat javít a helyzeten (de ha a bal oldalamon alszom is el, álmomban tuti átfordulok..). Az a baj, hogy a bal kezemet önmagában alig jó valamire, de a jobbal lassan írni sem tudok, annyira fáj. Előre félek a fogmosástól...

Azzal,hogy nem kapcsoltam időben,és passzívan lázadoztam,aminek semmi értelme nem volt,inkább szorgalmasnak kellett volna lennem,és most nem érezném úgy,hogy elrontottam az egész életemet egyetlen döntéssel...pedig sok lehetőség van/volt bennem,úgy érzem,de én nem éltem vele,és úgy gondolom,már késő...és utálom,hogy tényleg jobb vagyok valakiknél minden téren,és mégis ott tartok,ahol ők,mert egyetlen egy dologban nem vagyok jobb: A magamba vetett bizalmamban.(úgy érzem egyedül nem vagyok képes semmire)és röhejesen egyedül vagyok...

Az egész osztály ki volt ma akadva ugyanis kémiából és nyelvtanból is mindenki dolgozata siralmasan sikerült... nagyon durván rontott mindenki, ez köszönhető a magatartásunknak is, meg annak is, hogy a tanárok nem ismerik a mértéket és iszonyat mennyiségű sz@rt adnak fel állandóan.

Az a baj, hogy belenevelitek az ilyen lányokba, hogy r.bancok. Ötödikesek? Hagyd rájuk, majd kinövik. Nagyjából mindenki ilyen volt ötödikesen, ez tapasztalat. Ha pedig mégsem változnak meg, az sem más baja azt hiszem. Hidd el hogy mennyire rosszul eshet valakinek, ha normális, mégis azért r.bancozzák le mert ötödikesen körmöt festett meg hisztizett... gyerek még. Majd megváltozik.

Nem vagyok igazságtalanság áldozata, nem szenyák velem a tanáraim, nem léptek a buszon a lábamra, és hasonlók, nekem saját magammal van bajom. És nem csak ma.
Újra és újra ugyanazt, ugyanazokat a hibákat követem el. Mindig azt hiszem, hogy tanulok belőle, és hogy ezentúl másképp lesz, de mindig 'visszaesek'.
Folyamatosan veszítem el magam mellől az embereket, persze csak jelképesen, mert úgy csinálnak, mintha még mellettem állnának, de már csak biztos távolságból, hogy le ne húzzam őket magammal. Csalódást okozok mindenkinek, és ezt nem ÉN gondolom csak, ne azt gondoljátok (már ha épp olvassa valaki), hogy egy hisztis, önértékeléssel küzdő, tini lány vagyok, aki minden lépésében hibát lát, aztán meg majd kinövi az egészet; nem, tényleg hibákat követek el, csalódást okozok, és ezt a tudtomra is hozzák. Nem én képzelgek. Érzem is, és mondják is. Persze megvan a családi-baráti köröm, szeretnek, szeretnék ha változnék, de már annyi energiát öltek belém, amennyit meg sem érdemlek. Ezt meg csak akkor bírja az ember csinálni (a folyamatos segítségnyújtást), ha látja is az eredményt. És nálam nincs látványa. Illetve két hétig van, két hétig nincs stb. Lassan 22 vagyok, és nem viselkedem koromnak megfelelően. Mindenki hajt, hogy viselkedjek felnőttként, éppen itt van az ideje, és nem megy. Miért nem megy?
Legszívesebben az egész napot csak sírással tölteném. Egy nagy rakás sz@rnak érzem magam, aki azt sem érdemli, hogy egyen. Nincs étvágyam, nem akarok enni, nem akarok inni. Tiszta hülye vagyok. Nem akarok élni.
Bárcsak minden másképp lenne. Mert amennyire én igyekszem, az nem elég.
De már annyi tiszta lapot kaptam... Túl sokat, én magam sem adnék többet másnak. Ennyi. Eddig mindig kaptam egy újabb esélyt, de ennek MA lett vége. Nincs több. És rettegek learatni a következményeket.
Nem önsajnáltatom magam, mert most nem érzem úgy, hogy a sajnálatot megérdemelném, de muszáj volt leírnom valahova ezt az egészet. Gyakorin trollok vannak, facén meg olyan ismerősök is, akikre nem feltétlenül tartozik az egész. Szóval bocsi.

Szerk.: illetve 'vakard össze magad, és ne itt rinyálj' válaszokat sem kérek. Köszönöm.

Azokkal a buszsofőrökkel, akik köpnek a menetrendre és vagy 10 perccel hamarabb indulnak, vagy 10 perccel később. Mikor rohanok a buszra bezzeg később jön, amikor van időm még és lassan sétálok, látom, hogy már bent áll a megállóban és az utolsó pár ember száll fel

Tegnap óta nem ettem semmit, anyám pedig ezt lerendezi egy laza vállrándítással és azzal, hogy "így legalább lefogysz". Kösz. Nehogy elmenjünk orvoshoz, vagy megkérdezze mi a bajom vagy valami. Azt hiszi elmondok neki...aha, szart se. Állandóan öcsémmel foglalkozik, aki olyan szinten elvan kényeztetve, hogy pár év múlva 20 ezresekkel jár naponta az iskolába, de anyámék szerint sokkal jobb gyerek már most, mint én valaha voltam és ő teljesen más lesz, mint én. Mindent kikönyörög, mindent. Ha valamit kér, jövő hónapba megkapja. Ha én kérek valamit, jó ha fél év múlva megkapom, de akkor sem azt, amit szerettem volna. Sokan érzik ezt, de én tényleg azt érzem, hogy őt sokkal jobban szeretik mint engem. Ha én veszekszem anyámmal 2 napig hozzám se szól, még pénzt sem ad kajára. Ha ő, 5 perc múlva jön a nagy békülés. Apám tök büszke rá, engem meg minden szarnak elmond, hogy belőlem semmi sem lesz, öcsémből bezzeg még valami híres ember is lehet. Vicces, mert megtaláltam úgy 12 éves koromból az egyik naplómat, amit héba-hóba vezettem és ott is ugyanezt írtam le. Már rohadtul várom, hogy elköltözhessek tőlük, mert leszarom, hogy mekkora házunk van, hány kocsink, mennyi pénzünk én sokáig már nem bírnám itt. Ha itthon vagyok csak a kiabálás megy velem, hogy szart se csinálok, meg miért megyek oda és már szinte minden máshol jobban szeretek lenni, mint itthon. Úgy irigylem azokat az embereket, akiknek normális családjuk van, akiknek az apjuk nemcsak hétvégén van otthon, akiknek az anyjuk nemcsak kiabálni tud és akiknél van rendes kaja is, mert ha a mama nem hozna át kaját, mi vagy szendvicsen élnénk vagy éhenhalnánk.

Az iskola, család, minden összejött, és már hajam tépen minden egyes mozzanattól. Először is, magamból is nagyon elegem van, leteszem a székre a pulcsimat, de meggyőződésem utána 5 perccel, hogy az ágyra tettem. Mindent megnézek, kivéve a széket, és inkább megyek suliba úgy, hogy nem veszem fel azt a pulóvert. Kezdek meghülyülni? Aztán a sulival, már sokadszorra az iszonyú gyatra szervezésekkel, és a stressz amit onnan hazaviszek, tönkreteszi az egész délutánom, ami még kellemes is lehetett volna. Ma reggel még korábban fel is keltem, csak mert tudom, hogy nem fogok negtalálni semmit, így is lett, aztán leborítottam mindenféle kacatot a szekrényről, és inkább hagytam a fenébe, de így is majdnem háromnegyed nyolckor indultam el. A szüleim úgy kezelnek, mintha egy püfölőpárna lennék, amit mindketten ütlegelhetnek egymás tudta nélkül. Apám mond valamit anyámnak, aki ezt szó nélkül hagyja, de mihelyest apa nem hallja, anya rám veszekszik, mert egyszer az életben apa "rászólt" anyára az én érdekemben, és hogy minek nekem egyáltalán megszólalnom. Szerintem vannak (még) jogaim a családban. De ugyanez lejátszódik fordítva is.

Nemrég volt hegedűkoncertem, a tanárom szervezte, és a tanítványai léptek fel (már ha két dal/darab elkornyikálása fellépésnek számít). Anyám természetesen eljött, és mi lett belőle? (Szerencsére nem az, ami a legutóbbi tanszakin). Anyának tetszett az előadásom, így a koncert végén a tanárommal elkezdték kitárgyalni, hogy egyébként bennem mittudoménmilyen muzikalitás van, meg mekkora érzékkel tudok zenélni, és élvezet engem hallgatni. És hogy nem szabad hagyni, hogy befejezzem. Ez mind szép és jó, és ne higgyétek azt, hogy nem értékelem a nálam idősebb emberek véleményét, de engem nem akarnak megkérdezni, hogy a következő éveimet is el akarom-e rontani? Egyrészt sok időmet elveszi, másrészt, amint az előző oldalon lévő kommentemben olvasható, én személy szerint nem élvezem a hegedülést, és csak rombolom vele a saját önbizalmamat. De minek is rágódom ezen, anyával úgy sem lehet beszélni...

Ismerem az érzést, két évig szenvedtem úgy, hogy utáltam a hangszerem, a most, a harmadik évben pedig az új tanárnak hála a szüleim bepörögtek, és kivettek. Na persze tehetségem se sok van.

***

Szerintem gondold át először is, hogy melyik hangszeren játszanál szívesebben, mint a hegedűn, mert ha tényleg tehetséges vagy, azt úgy használd ki, ahogyan te is élvezed, és ne pecsételd meg az éveidet azzal, hogy számodra kínszenvedés hegedűlni. Ezt bizonyára anyukád is megérti, mert ez a te döntésed és szenvedni emiatt nem érdemes.