Egyrészt az alsóbb korosztály azon részével, amelyik koporsószöget szív szakadatlan. Nem rég a suliban kisebb intézkedéseket vezettek be, amik igazából eddig is megvoltak, de
elméletben most szigorították. Az egész néhány éve kezdődött, mikor beszüntették a dohányzást a suli területén, akkor a diákok folyamatosan kiszöktek, hogy elszívják ezt a borzalmat. Aztán kaptunk ügyeletet, ami miatt már, ha késel is felírnak. A hetekben pedig újabb óvintézkedések jöttek: tanári felügyelet a mosdókban. Ugyanis némelyik drága iskola társam képtelen kivárni azt a néhány órát, hogy még egy kisebb adag nikotinnal gazdagodjon a szervezete. A wc-ben cigiznek, kinyitni az ablakot képtelenek, ráadásul nem is feltűnés mentesen csinálják az egészet, hanem ott hagyják a hamut, csikket. Napok óta úgy lépek be a mi termünkbe is, hogy megcsap a büdös cigifüst szag. Itthon már hozzászoktam, de azért suliban, nehogy már ne tudja megállni, vagy pedig addig ne menjen be, amíg nem adott magának elég löketet...
A másik az, hogy ha tőlem kérnek segítséget, és nem úgy válaszolok éppen, ahogy kellene (éppen nem érek rá, mert rohanok) akkor le vagyok hordva mindennek, de ha más csinálja ezt, akkor az teljesen természetes. Én mindig segítek, ahol tudok. Ha távolból kell számítógéphez segítség minden lépést printsceen-elek, és továbbítom a másik félnek, és nem kérek cserébe semmit, még egy köszönömöt sem várok el, mert ez nekem teljesen természetes. Ma is egy kis segítséget szerettem volna kérni, mert most éppen én voltam teljesen magatehetetlen, tanácstalan. Erre a másik fél, holt bunkó viselkedéssel fűszerezve elkezdte, hogy ő nem fog segíteni, mert nem válaszolok neki rögtön, hanem nagyon lassan...
Elmagyaráztam neki, hogy miért, erre meg inkább lekoptatott, hogy majd megoldom, ő neki menni kell, van dolga.
S az ilyen dolgok után fogadom meg, hogy soha többé senkinek, de aztán mégis sikerül a szívemnek felülkerekedni, és segítek, ahol tudok... mocskos egy kis ketyere, és jól becsapja az agyat...